Visszatérés a kómából: Lelkes Anna tízévnyi küzdelme az életért
Lelkes Anna 13 évesen, egy autóbaleset következtében került kómába, és 117 napig élet és halál között lebegett. Tíz éven át tartó felépülését – annak fizikai és lelki oldalával együtt – írta meg Visszaút a kómából című könyvében, amely hosszú időn át a fiókban hevert. Anna nemrég úgy érezte, készen áll arra, hogy meséljen, hiszen a legtöbb ember csak filmekből ismeri, mit is jelent valójában a kóma állapota – ez azonban nem tükrözi a valóságot. Anna, aki példaértékű elszántsággal és életörömmel tanult meg újra járni és beszélni, mára az írást választotta hivatásául. Széles-Horváth Anna írása.
–
„Nehéz utat kellett megtennem, kóma után újra kellett léteznem”
– kezdi visszaemlékezését Lelkes Anna Visszaút a kómából című kötetében.
Anna 13 éves korában szenvedett súlyos sérüléseket egy autóbaleset során, és 117 napig élet és halál között lebegett. Felépülését az orvosok is csodaként értékelték. Ő maga az erős, összetartó családjának és saját küzdeni akarásának tulajdonítja, hogy nemcsak magához tért, hanem végül újra megtanult járni és beszélni.
„A baleset 2001-ben történt, az azt követő tíz év életem legnehezebb időszaka volt – mégis, az idő múlásával egyre könnyebbé vált. Most jött el az a pillanat, amikor el tudom engedni mindezt, és talán másoknak is segíthetek a vallomásommal” – mondja Anna, aki családjával egy szlovákiai magyar kisvárosban él. A könyvben filmszerű pontossággal idézi fel azt a boldog nyári napot, amely tragédiával végződött. Édesanyjával utazott, amikor egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően egy vasúti átjáróban rekedtek. Ahogy fogalmaz:
„Hogy mikor és hol zajlottak az események, számomra lényegtelen… A visszaút megtalálása az egyik legnehezebb utazás, amivel az ember találkozhat” – írja a könyvben.
„Csak tettem a dolgom”
A kötet a kómában töltött napokat is részletesen felidézi – Anna édesanyjának segítségével, aki tolmácsolta számára ezt az időszakot. Így megismerjük a szülők nézőpontját is, találkozunk kivételesen emberséges kórházi dolgozókkal és embertelen intézményi helyzetekkel. A szülők – bár keveset tudtak a kóma állapotáról és az esélyekről – egy pillanatra sem adták fel a reményt: az anya éjjel-nappal a kislánya mellett volt, beszélt hozzá és vigyázott rá, miközben az apa ingázott a munkahelye és a kórház között.
„Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert a szüleim mindig is sokat olvastak, széles látókörűek voltak, és ezt kezdetektől igyekeztek átadni nekem. A kómában töltött napok alatt és utána is rengeteget olvastak fel, beszéltek hozzám. Az orvosok szerint mindez, valamint az előzetes kognitív képességeim is nagyban hozzájárultak a felépülésemhez.”
Anna édesanyja – pedagógusként – a rehabilitáció idején is elhivatottan foglalkozott a lányával: memóriafejlesztő gyakorlatokat végeztek, szépbeszédet gyakoroltak, a gyógytornász által összeállított délelőtti gyakorlatsort pedig naponta ismételték.
A kötetben részletes leírást kapunk a felépülés egyes állomásairól, és olykor az orvosi háttérről is – ez is édesanyjának köszönhető, aki a tízéves rehabilitáció során mindenről alaposan tájékozódott, hogy minél erősebb támasz lehessen lánya számára.
Anna a könyvben és a beszélgetés során sem teszi fel a kérdést: miért pont velem történt ez? Sem 13 évesen, sem most, 24 évvel a baleset után sem foglalkozik azzal, mi lett volna, ha. „Csak tettem a dolgom. Tudtam, hogy most ez a feladat, és azt a lehető legjobban meg akartam oldani” – mondja.
„A sikerek és a kudarcok megélése tőlünk függ”
A könyvbeli 13 éves Anna személyében egy rendkívül érett kiskamaszt ismerhet meg az olvasó, aki valószínűleg már a baleset előtt is érzékenyen szemlélte a körülötte lévő világot, utána pedig még inkább megrendítő bölcsességgel állt az élethez. Sokan, sokféle történettel fordultak meg a rehabilitációs központ falai között, az orvosok azonban egyetértettek abban, hogy Anna különleges teherbírása és elszántsága kitűnt a gyógyulni vágyók közül.
„Valami belső erő ez, nem tudom megmagyarázni. Akkor is csináltam, ha fájt, akkor is, ha úgy tűnt, soha nem fog sikerülni” – meséli Anna, aki gyakran használja a „szerencsés” szót magára, különösen akkor, amikor arról beszél, milyen szeretetteljes családba született.
A kómából való felébredés persze egyáltalán nem úgy néz ki, mint a filmeken: nem pattan ki a beteg szeme egy pillanat alatt, és nem ül fel az ágyban úgy, mintha mi sem történt volna. Az első szemnyitás hatalmas örömöt jelentett, de az öntudatlanságot ez még nem oldotta fel. A pillanat, amikor a kislány először tudatára ébredt, az egyik legélesebb jelenetként olvasható a könyvben – nyilvánvalóan édesanyja emlékei alapján:
„Az utolsó kérdése az volt: Kérsz még?
Váratlan dolog történt. Bólintottam.
Anyu döbbenten nézett rám. Nem hitt a szemének.
– Micsoda? Bólintottál? Anna, érted, amit mondok?
Újra bólintottam.
A döbbenet sokkal nagyobb volt, mint az előbbi.”
A kómából visszatérő betegeknél természetes, ha a rehabilitáció során agresszív viselkedés is megjelenik: az átélt trauma és a tehetetlenség érzése gyakran jár vele. Anna gyógytornásza legnagyobb meglepetésére azonban soha nem reagált dühösen, így különösen hatékonyan lehetett vele dolgozni.
„Ha úgy érezzük, hogy jelentőséggel bírunk mások számára, akkor az életünk értelmesnek és céltudatosnak tűnhet. Szóljon bármiről is az élet, a sikerek és a kudarcok megélése tőlünk függ” – foglalja össze a legfőbb tanulságokat Anna.
Az írás lett az élete
Közben az iskolatársak, a barátok, a család folyamatosan Annáért szorított: sok ember fogott össze, amiért a szülei és ő is mindig hálásak lesznek. Emellett azonban őszintén ír arról a csalódásról is, amikor hazatérése után az osztálytársai meglátogatták, de nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Soha többé nem keresték őt. Anna nem hibáztat senkit a múltban és most sem: csupán az új élethelyzet kihívásairól ír – az állapota és az időszakos magány következményeiről. Később aztán lett gyerektársasága, sőt máig őriz barátot az általános és a középiskolából is. „Nem beszélünk velük a régi Annáról, mert nem lenne már értelme. Én már ez az Anna lettem, azokkal a tapasztalatokkal, amiket átéltem. Szerencsére könnyen és szívesen barátkozom most is, és nemcsak a felépülésem alatt gondoltam úgy: nincs idő keseregni, tenni kell a dolgomat. Máig ezt vallom” – mondja.
A középiskola után több terve is volt, végül a Varsói Egyetem kihelyezett tagozatán újságírást tanult és azóta is ezzel foglalkozik.
A szavak lettek az ő igazi terepe: máig rengeteget olvas, folyamatosan könyvekkel veszi körül magát. Jelenleg pedig egy új köteten dolgozik: novellákat ír. „Az írás az életem” – így fogalmaz. Szerinte a története nemcsak azoknak adhat kapaszkodót, akik bajba kerülnek, vagy hasonló utat kell megtenniük, mint ami mögötte van. Mindenkit figyelmeztet arra, mi jelenti a valódi értéket, és mit érdemes előtérbe helyezni a mindennapokban.
„Ha az ember szeretetben él, akkor mindent könnyebb elfogadni.
Ez a nyitja az egésznek, ezért nem szabad csüggedni soha” – foglalja össze Anna a tanulságot, amelyet nemcsak a könyvben megírt tíz év, de az utána következő tizennégy is bizonyított számára.
A képek forrása: Lelkes Anna
