Marton Krisztián: A magányos milliomos

–

Harmincöt éves lettem nemrég, amit anyukám a minap úgy keretezett a telefonban, hogy „Krisztikém, tizenöt év múlva ötvenéves leszel. Ki tudja, mi lesz akkor?”.

Én biztosan nem tudom, híresen rossz vagyok abban, hogy megtippeljem, milyen lesz az életem később. Tinédzserként például azt gondoltam, hogy mostanra kopasz leszek, hosszú, nagyon szépen ápolt, ősz szakállam lesz és kockás öltönyben sietek mindenhová aktatáskával. Úgyhogy egy ideje nem tippelgetek, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek terveim.

Egy régit például még idén szeretnék kipipálni: letenni a cigit. Csúnya szokás, nyaff. Eredetileg harmincévesen terveztem letenni, de a harmincadik szülinapomon pont szembejött egy tanulmány, na jó, egy cikk egy tanulmányról... oké, egy Insta-poszt, ami azt állította, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint, ha harmincöt éves korodig leszoksz, nincs para, nagy eséllyel megúszol minden dohányzással kapcsolatos betegséget.

Azonnal rágyújtottam, és nagyokat bólogattam, hogy harmincötig persze hogy leszokom, hol van az még, ki sem fogom teljesen használni ezt a moratóriumot! Aztán amikor pár hónapja harmincöt éves lettem, az első gondolatom az volt, hogy de várjunk csak! Még legalább tizenegy hónapig és négy hétig harmincöt leszek, és azt egy szóval sem említették, hogy harmincöt évesen mikor kell letenni... De persze már most olyan cikkeket keresek, hogy valójában az sem para, ha az ember csak negyvenévesen szokik le, és ki tudja, lehet, hogy addigra akkora áttörések lesznek, hogy a negyvenedik szülinapomon ilyen szalagcímekre nyitom fel a laptopom: TÉVEDTÜNK! Mégsem káros a dohányzás! Vagy DÖBBENET! Egészséges a cigaretta! Vagy a személyes kedvencem: Jól tette, aki nem szokott le fiatalon!

Én ezt gond nélkül el fogom hinni, meg sem nézem majd a forrásokat.

Mert az ember azt hiszi el, amit el akar hinni. Én például nagyon szeretem elhinni, amikor srácok szerelmet vallanak nekem. Mindegy, milyen rövid idő után. A legutóbbi srác három hét után tette az ágyban, és amikor megkérdeztem, hogy miből gondolja, hogy ez szerelem, és nem csak egy fellángolás, nagy szemekkel azt mondta: mert mosolyog a lelkem, ha rád nézek, és feláll rád a farkam.

Gyanítom, hogy minden magára valamit is adó harmincas nő egyből felült volna az ágyon, és a melltartójáért nyúlt volna, hogy ez egy tévedés volt, de én nem vagyok nő, és talán nem adok túl sokat magamra, mert csak közelebb bújtam hozzá, és másnap átköltöztem a lakásába. Nagy szerencse egyébként, hogy nem vagyok nő, mert ilyen dumával már legalább öten felcsináltak volna.

Így viszont se gyerekem, se saját lakásom, pedig az én koromban sokan már a másodikat abszolválják mindkét tételből.

A saját lakás hiánya néha viszket. Mivel dolgozó éveim felében borítékban kaptam a fizetésem egy tizedik emeleti, gipsz korinthoszi oszlopfőkkel feldobott panellakásban, miután aláírtam egy kockás füzetben, hogy átvettem, a másik felében pedig katás egyéni vállalkozóként szabadúszó író voltam, ami elegáns megfogalmazása a gyakorta munkanélkülinek, nem szerettek úgy belém a bankok, mint a srácok. De azzal nyugtattam magam, hogy amúgy is nyugati szellemiségű ember vagyok, nyugaton meg bérelnek az emberek, nem? 

Aztán a nagymamám tavaly lerobbant. Egy rossz mozdulattal kezdődött, amiből már nem tudott felegyenesedni, de nem volt hajlandó orvoshoz menni, mondván, tudja, mit kell ezzel csinálni: semmit. Aztán a semmitől persze jobb nem, csak rosszabb lett, és mikor arra kért, hogy nézzem már meg a neten, hogy van-e esetleg olyan Flector tapasz, amit akár fél évig is fent hagyhat, térden állva könyörögtünk neki, hadd vigyük végre orvoshoz. A röntgenen kiderült, hogy két csigolyája is megroppant, és végül is igaza volt: semmit nem lehet ezzel csinálni.

A szüleimmel úgy döntöttek még aznap, hogy hozzájuk költözik. Na már most a nagymamám tágas, belvárosi lakása Szegeden a család egyetlen vagyonra emlékeztető tulajdona.

Mami már a költözés másnapján el akarta adni, mert irtózik a felesleges pénzszórástól, kivéve, ha kaparós sorsjegyről van szó, mert az befektetésként is felfogható majd, ha egyszer végre nyer.

Elkezdtük árulni a lakást, ami nem volt a legjobb állapotban, lévén mami az a típus, aki ha elromlik vagy leszakad valami, nem megcsináltatja, hanem elé tesz egy képet. Egész hamar elkelt ennek ellenére, és anyuban egyből felmerült, hogy akkor ennek egy részéből venni kéne nekem egy kislakást. De én ugye már lassan egy hónapja szerelmes voltam, ezért mondtam, hogy nekem erre most nincs szükségem, mi lenne, ha inkább kiadásra vennénk egyet mondjuk Csepelen? Csepelen? – sikította anyu, mintha azt javasoltam volna, hogy bundákra költsük az egészet, majd diplomatikusan levezette, hogy nekem egy otthon kell végre, ahonnan soha többé nem tud egy pillanat alatt kidobni valaki, akiről azt hittem, hogy együtt éljük le az életünket.

De anyuuu, nyávogtam, ilyen nem lesz. Már nem lesz. Értsd meg, hogy boldogok vagyunk.

Aztán végül csak anyunak lett igaza, mert kiderült, hogy az mégsem elég erős alap egy közös élethez, hogy ennek a srácnak feláll rám, úgyhogy visszacuccoltam az albérletembe, és elkezdtem lakást keresni.  

Beállítottam a keresést, nagyon alacsony igényekkel (pont mint a kapcsolataimban) és alacsony kerettel. 15 találat volt egész Budapesten, arra is mind revolverrel álltak sorba az érdeklődők. Anyu ezt nem akarta elhinni, ő is beszállt a keresésbe, és sorra küldte a 12 négyzetméteres szuterén lakásokat, mondván, az otthoni szobám is csak 12 négyzetméter, hol itt a gond? Mindegyik ajánlatot igyekezett vonzóbbá tenni valami kis megjegyzéssel. Például: „tök cuki az a párna az egyik képen“ vagy „oké, hogy nincs ablaka, de olyan jó helyen van!“ vagy „de hát az olyan bulis, hogy egyből az utcán vagy, ha kilépsz az ajtón!“. 

Nem!

Ragaszkodtam ahhoz, hogy ez a jövőbeli otthon legalább földszinti legyen, legalább 20 négyzetméteres, és az sem baj, ha az udvarra néz, és legalább egy ablaka van!

Kiderült, hogy ezek mégsem alacsony igények ennyi pénzért, de találtam végül egy lakást. Földszinti, jeee! Van ablaka, nem hiszem el! 22 négyzetméter, mámor! Azonnal felhívtam a tulajt, aranyos, korombeli vidéki csaj. Nagyon jól elbeszélgettünk, már majdnem rákanyarodtunk a pasikra, mikor elkezdtek kipotyogni a csontvázak a szekrényből. Hogy hát ugyan a hirdetésben földszinti van megadva, de ez tulajdonképpen… lényegében… elméletileg és gyakorlatilag is egy félszuterén lakás. De ugyebár félig üres vagy félig teli a pohár, szóval én ebből azt akartam meghallani, hogy ez egy félig NEM szuterén lakás, pont amilyet keresek!

Folytatta: meg hát kicsit ázik. Ühüm, ühüm, nem baj, biztos meg lehet oldani! Apropó víz, a fürdőszobáról nincs kép véletlenül? Nem láttam a hirdetésben. Csend. Nincs kép a fürdőszobáról, mert nincs fürdőszoba. De ha jobban megnézem a képeket, láthatom, hogy ott a galéria lépcsője alatt van egy zuhanykabin. Wow, gondoltam, eddig azt hittem, az egy nagyon fura gardrób. De oké, majd elkerítem valahogy. Következő hétre lezsíroztunk egy megtekintést, és én kaptam az első időpontot, ami gyakorlatilag egyet jelentett azzal, hogy meg is van az otthonom, felőlem faxolhatja is a szerződést! 

Megnéztem a Google Mapsen, hogy hol fogom leélni az életem. Egész fás utca a nyolcadik kerület szélén, milyen jó lehet a levegő! Ahogy körbeforgattam a street view-t, láttam, hogy egy rendőrségi rajtaütés is szerepel a fotókon.

Ami vagy azt jelenti, hogy ez annyira gyakori, hogy még a street view-n is fenn van, vagy épp azt, hogy akkora mákja volt a térképező autónak, hogy elcsípett egy ilyen ritka pillanatot!

Előbbi esetben ez egy biztonságos környék, utóbbiban meg nem lényeges, bárhol előfordulhat.

Kicsit arrébb feltűnt, hogy nagyon sokan állnak sorba egy épület előtt. Lehet, hogy nyílt egy új szórakozóhely vagy esetleg egy Aldi, de még jobb lenne egy Lidl! Egyik sem. Egy hajléktalanszálló volt. Fújtam egyet és azt mondtam: nem baj! Nem lehetek olyan sznob, hogy nem költözöm egy hajléktalanszálló mellé! Milyen nyugati szellemiségű ember lennék akkor? Úgyhogy ez a félszuterén, fürdőszoba nélküli, de ablakos nagyszoba lesz az otthonom, punktum! 

Már épp a névtáblát szerkesztgettem magamnak, mikor jött egy értesítés, hogy felment a lakás ára. Mondom, mi van? De hát még el sem kezdte megmutatni, az enyém az első időpont! A végére sem értem a gondolatnak, jött még egy értesítés, hogy még feljebb ment, és így ment ez estig, amikorra már 5 millió forinttal drágább lett, mint amennyiért megnéztem volna és amennyit tudtam volna érte fizetni. 

Oké, kiszállunk, állapítottuk meg anyuval. De akkor mi legyen ezzel a pénzzel?

Egyik reggel telefonáltunk és pont a szakítás miatt sírdogáltam, mire anyu bedobta, hogy mi lenne, ha nekem adná a lakásra szánt pénzt? De anyuuu, dörgöltem a homlokom, nem kell egy lakásnyi pénzt adnod, mert szomorú vagyok egy fiú miatt.

Elég, ha befizeted a telefonszámlám, köszi.

Nem, nem, mondta, ez egy lehetőség, hogy fordítsak az életemen! Biztonság, ami sosem volt eddig. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem vagyok kész a biztonságra, de végtére is tizenöt év múlva ötvenéves leszek, úgyhogy elég nagy vagyok már a felelősséghez. Másnap utalt is anyu, le kellett ülnöm, ki sem tudtam olvasni az összeget, egész életemben egy vasam sem volt. Rettenetesen féltem, hogy elveszítem. Csak pillanatokra mertem ránézni a netbankban is, mintha kifújhatná a szél, ha túl sokáig van megnyitva. Napokig aludni sem tudtam, rémképek üldöztek. Mint amikor vársz a metróra, és ahogy jön a szerelvény, átfut az agyadon, hogy úristen, de durva lenne kiugrani elé. Vagy amikor óvatosan átveszel egy kisbabát, és átfut az agyadon, hogy úristen, de durva lenne, ha elejteném. Nekem ugyanígy az futott át rendre az agyamon, hogy úristen, de durva lenne, ha besétálnék egy kaszinóba, és az egészet feltenném egy színre. De nem így lett, szerintem jól döntöttem és anyu is büszke lesz, hogy az egészet egy új kriptóba tettem. Nyugi, nem! Bundákat vettem.

Úgyhogy tömören ez a története annak, hogyan szereztem egy új identitást, amit a húgom a családi csoport becenevei között már rögzített is: a magányos milliomosét. Mindeközben ráadásul nyugati identitásom sem sérült, hiszen továbbra is bérlek! Win-win!

A tanulság pedig talán az, bár nem akarom szájbarágni, hogy felesleges találgatni, milyen lesz az élet, mert ha szerencséd van, úgysem olyan lesz. És talán pont az a baj, ha tudod, mire számíthatsz. Mert mindig csak az a pillanat a biztos, ami éppen az orrunk előtt múlik el. 

Marton Krisztián