„Amikor Dallas volt, nem kellett fürdeni!” – Így emlékszünk vissza a péntek esti sorozatnézésre

–

Nem kis felháborodás és közösségi morgolódás szokta övezni manapság, ha egy sorozat epizódjait nem egyszerre adják ki a streaming oldalak. Persze, aki nem mai csirke, és nem kapásból három streaming-előfizetéssel jött a világra, még emlékszik arra, milyen is volt egy hetet várni a kedvenc sorozatunk legújabb epizódjaira. 

A milleniálok és a náluk idősebb generációk tagjai pontosan tudják, hogy anno péntek esténként a magyar családok egy emberként, gondosan előkészített vacsorával ültek a televízió előtt, várva, hogy felcsendüljön a mindenki által ismert főcímdal. Nekem egészen felment a pulzusom az izgalomtól, amint meghallottam a fúvósokat. Hihetetlen, hogy ez az egy sorozat mennyi emléket képes felszabadítani egy pillanat alatt, és tudom, ezzel nem vagyok egyedül. Körbe is kérdeztem a munkatársak, ismerősök és követők körében, kinek milyen emlékei vannak az ikonikus szériáról. 

Ha Dallas van, fürdés nincs

Sokaknak nem pusztán azért volt különleges a péntek, mert akkor jöttek az új részek, hanem a hagyományok miatt is, amik a sorozatnézéshez kötődtek. Ilyenkor lehetett olyan dolgokat megtenni, amiket máskor nem, engedményekhez, spéci finomságokhoz jutni, és egyáltalán nem túlzás, ha azt mondom, hogy bizonyos családoknak

a Dallas-nézés legalább olyan fontos programpont volt a kalendáriumban, mint másnak a szombati piacozás, vagy – urambocsá – a vasárnapi templomba járás. Bárhol is jön szóba ez a sorozat, mindenki hozzá tud fűzni legalább egy jó sztorit vagy emléket.

Széles-Horváth Anna kérdésemre felidézte, hogy neki péntek esténként nem kellett fürdenie, amikor ment a Dallas. Mint megtudtam, ez nem csak náluk volt szokás: másik szerző kollégánk, Kőrizs Kata is erről számolt be, és körbeszimatolásom során sokan meséltek hasonlókról. 

Egy Bea nevű követőm így fogalmazott: 

„Azt hiszem, a Dallas-péntek lehetett a szüleim lusta estéje. Olyankor nem kellett fürdeni, ehettem sütit és ihattam dobozos üdítőt vacsorára. Aztán, ha ügyes voltam és elaludtam a végére, még fogat sem kellett mosnom. Mai fejjel, kétgyerekes anyukaként totál megértem őket, nincs bennem egy csepp ítélkezés sem.”

Enikő, amint meghallja azt a szót, hogy Dallas, azonnal a fülében cseng a zene, és megjelenik lelki szemei előtt a péntek esti rituálé a nappaliban. Persze nem mindenki élte az együtt izgulást,

volt egy idős ismerősük, „aki mindig csak a délelőtti adást nézte meg, mert rendszerint úgy felhúzta magát a szemét Jockey-n, hogy ha este látta a műsort, akkor nem tudott utána elaludni”.

Anna felidézett emléke pedig visszaigazolja azt, mit is jelentett pontosan, hogy „ha péntek, akkor Dallas” : „Kinéztem a paneltömb hatodik emeletéről, és annyira vicces volt, ahogy balra a szomszédos tíz lépcsőházas panelban, és jobbra a négyemeletes tömbben ugyanúgy villogtak az ablakok”.

Olajmágnások a családi legendáriumban

Őrület, hogy mennyi családnak van a Dallashoz köthető legendás története. Mi például sokszor emlegetjük azt a bizonyos délutánt, amikor beolvastam az anyai nagyapámnak. Róla annyit elég tudni, hogy nem nagyon volt senki ezen a világon, aki vissza mert volna dumálni neki. Nagy tekintélyű férfi volt, mindig mindenki hozzá alkalmazkodott, így a feldobott témák is az ő érdeklődési köreihez voltak igazítva. 

Ám egy napon anyával a Képes Európa (na, ki emlékszik?) Dallas-különkiadásával tértünk haza a kisboltból. Én ettől végtelenül be voltam pörögve, be nem állt a szám, mindenkinek mutogattam a képeket, felolvastam a különböző kulisszatitkokat. Aztán a nagyapám egyszer csak felcsattant, hogy „ilyen nívótlan dologról az ő házában márpedig nem beszélünk”. Méghogy egy ostoba, amerikai tévésorozatról diskuráljunk, amikor beszélhetnénk irodalomról, színházról, vagy klasszikus zenéről is?!

Ekkor ötéves voltam, és csak annyit érzékeltem, hogy bántják a Dallast. Úgyhogy csípőre vágtam a kezem és rikoltozni kezdtem, hogy márpedig ez az én kedvenc sorozatom, és ne merészelje bántani, pláne megmondani, miről beszélhetünk és miről nem.

Azt is hozzátettem, hogy ő is azt néz és hallgat, amit csak akar, és ehhez másnak is ugyanúgy joga van – akkor is, ha mást szeretünk, mint ő. Nem túlzok: senki nem mert levegőt venni a szobában, mindenki nagyapámat nézte, hogy ebből mi lesz, de arra senki se számított, hogy a „szemtelenségemre” derűs rácsodálkozás lesz a válasz. Évekig emlegette még, micsoda spiritusz volt akkor bennem, és hogy addig soha senki nem mert neki így beszólni. Innentől kezdve lehettem bejáratos a mások számára tabunak számító dolgozószobájába. Köszi, Dallas!

Bezzeg Zsuzsanna keresztanyjának nem volt baja a sorozattal, sőt, annyira szerette, hogy amikor Larry Hagman meghalt, még gyertyát is gyújtott a tiszteletére. 

Mesi pedig azt mesélte, hogy a nagymamája annyira a szívére vett valami turpisságot, amit – ki más? – Jockey tett, hogy mentőt kellett hozzá hívni. Valóban nagyon mély hatást gyakorolhatott a Dallas erre a családra, ugyanis Mesi nagybátyja a malacaikat Pamelának és Samanthának nevezte el. 

De nem csak az ő családi gazdaságukra gyakorolt komoly hatást az olajmágnás família. Renáta például arról mesélt, hogy földműveléssel foglalkozó édesapjának máig van olyan földdarabja, ami Southfork néven van bejegyezve. Így is szokta mondani: „idén Southforkba teszem a kukoricát”.

A egyik legjobb családi sztori viszont csak most jön, Instán írta meg nekem Detti:

„Az oviban (!) Dallasosat játszottunk, én voltam Samantha. Egy kissrác Jockey akart lenni, de háromszor is elmondtam neki, nem lehet ő, mert más lesz az. A fiú nem értett a szép szóból, hát orrba vertem. Egy szónak is száz a vége, az a bizonyos más, aki megkapta Jockey szerepét, ma a férjem és van egy ötéves kislányunk.”

Nem sokakat érdekelt, való-e gyereknek

Számtalan üzenet és komment emlegetett fel egy bizonyos mondókát a téma kapcsán, amit anno minden játszótéren teli tüdőből harsogtak a hintázó gyerekek. Rémlik már? Nem? Akkor segítek:

„Péntek van Dallasban
Jockey-ék b.sznak az ablakban
Samantha felkiált: hagyd abba,
beszorult a cicim az ablakba.”

A csoportban, ahol bedobtam a Dallas-témát, lett is ebből egy kisebb felbolydulás, miután többeknek leesett, hogy volt ez a tizennyolc pluszos verzió is, ugyanis sokan csupán azt a változatot ismerték, amiben Jockey-ék csak szolidan ülnek az ablakban. 

Hogy mit szóltak a felnőttek a pikánsabb verzióhoz, arról nem szól a fáma, de Robi szülei nem lehettek szívbajosak: abból sem csináltak problémát, amikor gyerekként ropival szivaroztak. De ez még csak a kezdet volt. „Gimis koromban egyszer átjöttek a barátaim, és a szüleimmel együtt játszottunk Dallasos ivós játékot. Emlékszem, apukám eléggé berúgott a végére, anya kiszállt félúton, mi a haverokkal meg igen vidámra ittuk magunkat. Jó kis este volt, máig emlegetjük.”

Sokunkban felmerült a kérdés a nagy nosztalgiázás közepette, hogy amúgy vajon mennyire volt kicsi gyerekeknek való a sorozat, de ezt anno nem agyalták túl.

Ágnes is felidézte, hogy milyen rettentően kínos volt hat-hét évesen a többiekkel nézni, ahogy Ray és Lucy szexelnek, pláne, hogy a köztük lévő rokoni szálat igyekeztek nem feszegetni (hol volt akkor még a Trónok harca, vagy a Sárkányok háza…). „Mindezt azért, mert Éva néni – Isten nyugosztalja – ezt akarta nézni. És ami durva, hogy egyik szülő sem szólt miatta!”

Ennél már csak az a keményebb, amit Katalin mesélt, ugyanis ők – és most kapaszkodjatok meg – az óvodában néztek Dallast. „Nem rémlik, milyen foglalkozást vagy csendes pihenőt váltott ki.

Az óvónénik mindig kiválasztottak két gyereket, akiknek a kezét-lábát krémmel masszírozták. Arra viszont emlékszem, hogy nem szerettem, ha engem választottak, mert akkor nem tudtam csak a Dallasra figyelni.”

És hogy mekkora hatása van még ma is a 34 évvel ezelőtt véget ért sorozatnak, arra Filákovity Radojka kolléganőm a legjobb példa: „Tűfóbiám van, és minden alkalommal, amikor vérvételre megyek, a Dallas zenéjét dúdolom hangosan, miközben szúrnak. Ez leföldel. Amúgy az a csoda, hogy utána nem csuklom egy teljes napig. Most már te is azt dúdolod, igaz?”. 

Igen, Radi. Dúdoljuk…

Nektek milyen emlékeitek vannak a Dallasról? Meséljetek kommentben! 

Szabó Anna Eszter