Hol van az emberi méltóság határa: mennyit ér havi közel 23 ezer forint?

–

Mit ér 28.500 forint egy átlagos jövedelmű ember életben?

Az előadás kezdetén Szivák-Tóth Viktor arra kéri a nézőket: adjunk össze 28.500 forintot, ez az összeg (pontosabban ennek csupán a 80 százakéka: 22.800 forint) lesz a főszereplője a vitaszínházi estnek. A közönség már kapja is elő a pénztárcáját, apró csörög, valaki gavallérosan kétezer forintot is betesz a közösbe. Viktor mindenkit megkér, jegyezze meg az összeget, amivel hozzájárult az előadáshoz, azt – hacsak nem akarja adományként az Utcajogásznak felajánlani – a végén visszakapja. 

A játékvezető felteszi a kérdést: ha sikerülne megspórolnod ennyi pénzt egy hónapban, azt mire költenéd? A közönségből érkeznek is az ötletek: ki kaparós sorsjegyet, ki egy pár cipőt vásárolna belőle, de olyan is akad, aki a rég vágyott komposztálót szerezné be végre.

Mik azok, amikre a mindennapi élet során költünk? Az Eurostat adatai alapján kikerül tizenkét karton a földre, fontossági sorrendben. A magyar háztartásokban eszerint a lakhatás, a rezsi és az élelmiszer dobogós helyen állnak, az egészség a lista végén kullog, a kultúra pedig a „cigaretta, alkohol” és az „étterem, szálloda” tételek között kap helyet. A következő kérdés kapcsán, amit az est másik játékvezetője, Boznánszky Anna a közönségnek szögez, már hosszabb diskurzus bontakozik ki:

Mi az, amiről le tudnál mondani ebből a tucat tételből akkor, ha a 28.500-as összeget havonta meg kellene spórolnod?

Mennyibe kerül egy minimálra csavart élet?

Mi történik akkor, ha már három hónapon túl nem találsz munkát, és emiatt az álláskeresési járadékot sem kaphatod? (A napi 9694 forintnyi segélyt ugyanis legfeljebb 90 napig kaphatja az a munkakereső, aki önállóan nem talált állást, és az állami foglalkoztatási szerv sem tudott részére megfelelő munkahelyet ajánlani.)

Miről tudsz lemondani annak érdekében, hogy megfogjál minden fillért? Mire vagy képes nemet mondani úgy, hogy ne érezd azt, alapjaiban sérül az emberi méltóságod? 

A padlóról hamar eltűnik a kultúra, az étterem, a tanulás, továbbképzés, de még az egészség tábla is. A résztvevők véleményeket ütköztetnek: van, aki a cigarettáról nem képes lemondani, más az ingyenes kulturális események lehetőségeire hívja fel a figyelmet, mint kompromisszumos megoldásra. Abban egy darabig egyetértés van, hogy az ételen sokat lehet spórolni, amíg az egyik néző fel nem veti: ha egyedül van az ember, valóban beéri bármivel. De a gyerekének hogyan magyarázza meg az örökösen szegényes és monoton étrendet?

„A gyerekek méltósága sokkal könnyebben sérül” – teszi hozzá, amire többen bólogatnak.

Mennyibe kerül egy minimálra csavart élet? – kérdezi Szivák-Tóth Viktor. Az első javaslat még 380.000 forintról szól, de aztán ezt lejjebb viszi a közönség némi huza-vona után 250.000-re. „Hiszen az nagyon kevés…” – hallom mellettem egy férfi fennhangon való tűnődését.

Segítettek a haverok? Akkor bukó!

A nézők által kikalkulált összeg mégis a tízszerese annak, amennyivel az állam támogatni kívánja a rászorulókat. És azokat is csak akkor, ha minden feltételnek megfelelnek, és bizonyítani tudják: tényleg rászorulnak. Ez – 2008 óta változatlanul – 28.500 forint, ám ennek csak a 80 százalékát kapja a delikvens kézhez, tehát 22.800 forintot. Ezt is csak akkor, ha megfelel a kritériumoknak: zokszó nélkül elfogadja a felkínált (köz)munkát (hacsak nem él olyan súlyos fogyatékkal, ami ezt megakadályozza), illetve a bevétele nem megy egy bizonyos összeg fölé. 

Ez utóbbi kitétel faramuciságára hoznak a színészek két példát, az Utcajogász két ügyfelének esetét. Mindkét férfi lecsúszott, nehéz helyzetükre – amire értelemszerűen az állami segély nem nyújtott túl nagy segítséget – eltérő megoldásokat eszközöltek. Márton a barátaihoz fordult gyorssegélyért, Sándor pedig Tipmixezéssel igyekezett plusz pénzhez jutni. Mindketten sikerrel jártak… de csak addig, amíg a bankszámlájukon megjelenő összegekre (ami változatlanul nem volt túl sok) fel nem figyelt a hatóság, és meg nem vonta tőlük még a szociális vetítési alapot is.

Közgazdászból C-vitamin

A szociális vetítési alapot csak azzal a feltétellel kapja meg a rászoruló, ha bizonyítani tudja: aktívan keres munkát. Igen ám, de minden munkát el kell vállalni? Ismét felmerül az emberi méltóság határának kérdése: a közönségből egy közgazdász végzettségű férfi meséli el a történetét, aki „alsó-középosztálybeli munkanélküliként” volt álláskereső fél éven keresztül. Hiába szorult rá, nem akart volna bármit elvállalni, még úgy is, hogy az édesanyja igencsak nehezményezte, amiért nem kapott az amúgy igen alulfizetett ajánlaton: egy boltban kellett volna C-vitaminnak öltözve reklámoznia a termékeket.

Az okot szüntessük meg!

Szívből ajánlom mindenkinek a vitaestet, mely játékos formában hoz testközelbe olyan témákat, élethelyzeteket, amikre szeretünk nem gondolni, amiről úgy gondoljuk, minket nem érint, vagy azt reméljük, a mi életünkön kívül esik. 

Ám a történetekből (nem csak az Utcajogász által feldolgozott esetekből, de a közönség soraiból elhangzó megélésekből) is kiderül: könnyen lehet, hogy egy nap ott fogunk állni a kérdéssel: mégis, mire elég 23.000 forint? Hol van a mi méltóságunk határa? És hogyan lehetne ezt a lehetetlenül alacsony összeget valahogy (bárhogy) feljebb tornászni?

Az est utolsó részeként a két főszereplő arra jut: nem tehet mást, mint hogy megpróbál koldulni.

Tippeket is kér a nézőktől, hogyan lehetne ebben eredményes. Igen szórakoztató hallgatni az ötleteket, ahogy az élet különböző területeiről ideérkezett nézők igyekeznek eredményessé segíteni a kéregetők munkáját. 

Azzal együtt, hogy elhangzik: a koldulást nagyon szigorúan büntetik, akár 50.000 forintos bírságot is kiszabhatnak. „Pedig nem a koldulást, hanem az okait kellene megszüntetni” – hangzik el az alkotóktól. Azt pedig csak életszerűbb és emberhez méltóbb szociális juttatásokkal lehet megtenni.  

Fiala Borcsa