A megosztott nemzet: kinek mit jelent ma magyarnak lenni?

–

• 2023-ban a megkérdezett magyarok 61 százaléka vélte úgy, hogy a magyar, mint nemzeti identitás meghatározásában az önbesorolás, a leszármazás, a vallási hovatartozás vagy a magyar társadalmat vezérlő jogi-politikai alapelvek nem meghatározó jelentőségűek. (Vagyis nem attól lesz valaki magyar, hogy magyarnak érzi magát, vagy magyar felmenőkkel rendelkezik, esetleg valamelyik párt mellett köteleződik el.) A válaszadók a születési helyet és az állampolgárságot is csak mérsékelten tekintik irányadónak a magyar nemzeti identitás kérdésében.

• A kutatási eredmények rámutatnak: a magyar nemzeti büszkeség alapját egyértelműen a szimbolikus jelentőségű, kulturális, történelmi és sportsikerek adják. (Ld. még: hat-három, C-vitamin, Karikó Nobel-díj vagy éppen Trianon.) Nem érezzük ugyanakkor, hogy büszkék lehetünk a demokrácia működésére, a világpolitikai befolyásunkra vagy az ország gazdasági teljesítményére.

• 2023-ban a válaszadók 45 százaléka egyetértett azzal az állítással, hogy vannak dolgok, amelyek miatt a magyaroknak szégyenkezniük kell(ene) országuk miatt, és további 25% részben osztja ezt.

• A bevándorlókkal kapcsolatos negatív előjelű állítások elfogadottsága a 2023-as vizsgálat során magas, a pozitív előjelű állítások elfogadottsága alacsony volt. Tíz év alatt 13 százalékkal, összesen 36 százalékra nőtt azok aránya, akik szélsőségesen elutasítók a bevándorlókkal szemben, és ugyanezen idő alatt megduplázódott a munkahelyükért aggódók aránya.

• A politikai polarizáció a közgondolkodásban mérhető módon is megjelenik: a konzisztens nacionalisták körében a válaszadók 92 százaléka a jobboldali, konzervatív pártcsaládot preferálja, a mérsékelt nacionalisták körében azonban jelentős az elmozdulás a balliberális pártok felé (65 százalék). Az inkluzív kozmopoliták 65 százaléka ugyancsak balliberális választó. 

A rendkívül komplex, harminc éven át tartó vizsgálat eredményeinek értelmezésében Örkény Antal volt segítségünkre.

„Mi a magyar most?"

Bár a kérdés eredetileg Berzsenyi Dánieltől származik (A magyarokhoz című versből való), napjainkban ugyanúgy érvényes, hiszen a megosztottság, a szembenállás, a szót nem értés állapota mindannyiunk számára ismert. A társadalom polarizáltságából eredő feszültség szinte tapintható, a nemzeti identitás rétegrendjében pedig a nem igazi magyarok, a magyarok és a még magyarabbak között némi önreflexióval és társadalmi önismerettel bárki könnyedén elhelyezheti magát. 

Z. Kocsis Blanka/WMN: A kutatás eredményei egyértelműen rámutatnak, hogy a válaszadók szerint sem az állampolgárság, sem a születési vagy lakóhely, sem a leszármazás, sem az önazonosítás nem alkalmas arra, hogy eldöntsük, valójában ki magyar és kikből áll ténylegesen a magyar nemzet. De akkor mi alapján kategorizálhatunk?

Örkény Antal: Elsőként azt érdemes vizsgálnunk, hogy mi az a nemzet. Egy kulturális fogalom, mely lelkileg és érzelmileg is összetartja a társadalmat, ezáltal közösséget teremt.

A nemzeti identitás pedig mindaz, ahogy a saját ehhez való viszonyulását ki-ki megéli. Vagyis egyénként tudnom kell, hogy ki vagyok és mi vagyok. Mi az, ami a saját csoportommal összeköt és mi az, ami a többi csoporttól elválaszt engem.

Z. K. B: Tehát szükségszerű a nemzeti identitás értelmezéséhez, hogy legyenek ők és mi, vagy éppen ti és mi? Elkerülhetetlen, hogy különféle csoportokban és címkékben gondolkodjunk?

Ö. A.: Minden társadalom – a magyar különösen – polarizált. Ennek hatása a családokon belül is megfigyelhető, hiszen gyakran akár a vasárnapi ebéd mellett is ütköznek az álláspontok. Szociológusként azonban azt kell vizsgálnunk, hogy vannak-e ezeknek a helyzeteknek a társadalom egészére érvényes indikátorai, amelyek alapján profilokat különíthetünk el. Ha igen, akkor megnézhetjük, hogy ezek melyik társadalmi rétegekben és csoportokban hogyan jelennek meg. Az alapkülönbségek – életkor, lakóhely, iskolai végzettség – egyértelműek. De ezenkívül is számos együttjárást és jól elkülöníthető társadalmi csoportot azonosítottunk.

Z. K. B.: Milyen jellemzők alapján alakultak ki az egyes csoportok, és melyek a leginkább elkülöníthető egységek a nemzeten belül? 

Ö. A.: Vannak olyanok, akik nagyon tradicionális és bizonyos értelemben konzervatív, etnikai-történelmi alapon megélt nemzeti közösségben gondolkodnak. Ez egyfajta bezárkózással jár együtt. Ennek az ellenpólusa a kozmopolita szemlélet, mely közös Európában, nyitottságban gondolkodik és kulturálisan vegyes, mégis összetartozó társadalomképpel dolgozik. Elkülöníthető továbbá a mérsékelten nacionalista és a mérsékelten kozmopolita szemlélet is.

Ezek mellett pedig van egy további jól azonosítható csoport is: a csalódott, frusztrált nacionalistáké, akik úgy érzik, alulmaradtak az idők változásaival szemben.

Z. K. B.: Hogyan jellemezhetjük az egyes társadalmi csoportokat a nemzeti identitásuk tükrében?

Ö. A.: Azt találtuk, hogy a konzisztens nacionalisták – azaz akik be- és elzárkóznak – jellemzően az idősebb korcsoportokba tartoznak. Ez nemcsak a politikai nézetekkel függ össze, hanem az életkori sajátosságokkal is: minél idősebb valaki, annál inkább ragaszkodik az ismerősség érzetéhez és a komfortos, stabilitást nyújtó statikussághoz. Talán nem meglepő, hogy a kozmopolita álláspont a magasan képzettek körében mutatható ki leginkább. Ők úgy vélik, hogy a kulturálisan sokszínű közösség nemhogy nem árt, hanem használ is, akár belső közösséget, akár külső, migráns csoportot veszünk alapul. Ezek az értékrendi különbségek mutatkoznak meg a politikai eredményekben is: a konzisztens nacionalisták 92 százaléka a jobboldal, a kozmopoliták jelentős része a balliberális pártok szavazója.

Z. K. B.: A kutatásban azt is vizsgálták, hogy büszkék vagyunk-e még a magyarságunkra mi magyarok. Az eredmények alapján elmondható, hogy bár még mindig büszkeséggel töltenek el bennünket egyes történelmi múlthoz kapcsolódó és sportsikerek, a szégyen a bőrünk alá ette magát. Hogyan változott mindez az elmúlt évtizedekben?

Ö. A.: Mind a négy vizsgálati időpontban megnéztük, hogy a válaszadók éreznek-e szégyent a magyarságukkal kapcsolatban. 1995-ben az emberek csak kis része mondta, hogy igen, az elmúlt évtizedekben azonban hatalmas változás mutatkozik.

Ha a hezitálókat – azaz azokat, akik nem tudják biztosan, hogy éreznek-e szégyent a magyarságukkal kapcsolatban, ugyanakkor kizárni sem tudják azt – is belevesszük, akkor jelenleg a magyarok közel 70 százaléka érez szégyent rendszeresen vagy alkalmanként a magyarságával kapcsolatban.

Z. K. B.: A nemzeti identitásunk az önmagunkról való gondolkodásunk szerves részét képezi, s mint ilyen, meghatározó eleme a pszichés-mentális jólétünknek is. Hogyan hat ránk ez a magyarságunk révén megélt szégyen?

Ö. A.: Alapkésztetésünk, hogy jól akarjuk érezni magunkat abban, amiben vagyunk, és pozitív érzéseket akarunk megélni azzal kapcsolatban, akik vagyunk. Vagyis ha a magyar nemzeti identitás az identitásom része, a magyarságommal kapcsolatban pedig elsősorban szégyent érzek, negatív identitás alakul ki. Azt gondolom, egyértelmű, hogy igencsak ellentmondásos helyzet, ha az identitásommal kapcsolatban felgyülemlik bennem a szégyen. Ez pedig nemcsak rám, az egyénre, hanem a mikro- és makroközösségemre, illetve a társadalom egészére nézve is káros és kóros lehet.

Z. K. B.: Miként mutatkozik meg egyéni szinten mindez?

Ö. A.: Egyre többeknek válik alapgondolatává, hogy magyarok, magyarnak érzik magukat, de nem gyűlölnek másokat és nem gondolják, hogy egyik vagy másik társadalmi csoport magyarabb a többinél. Miért kell nekem gyűlölni a többieket? Miért kell elutasítanom másokat, hogy önmagamat választhassam? A szégyenérzet és a gyűlölet a mindennapjaink részét képezi, és ha nem tudjuk kizárni ezeket az érzéseket, akkor a helyzeten akarunk majd változtatni.

Z.K.B.: Ön szerint ez az oka annak, hogy a politikai és közbeszédben is egyre nagyobb szélsőségek rajzolódnak ki?

Ö.A.: Mivel az irányadó politikai kommunikációnak jelentős része azon alapul, hogy meg kell védenünk Magyarországot, mert ellenségekkel vagyunk körülvéve, tovább erősödnek az etnikai alapon működő tradicionális nacionalizmus eszméi. „A magyaroknak meg kell adni a tiszteletet, az Európai Unió pedig minden, csak nem magyar” – mondja az egyik oldal. A másik oldal viszont egy sokszínű, elfogadó és színes világképben gondolkodik, amiben az európai országok egymást segítik és támogatják. És itt jön be a képbe a nacionalizmus – amiről tévesen gondoljuk, hogy a nemzeti identitás maga. A nacionalizmus ugyanis a nemzeti identitás egyik – de nem az egyetlen! – lehetséges keretezési módja, mely ad egyfajta értelmezést annak, hogy kik a magyarok és mi jellemzi a magyarok nemzetközösségét. 

Z.K.B.: Az eredmények alapján milyen elmozdulás figyelhető meg az Unióhoz való viszonyunkban?

Ö. A.: Egyértelműen látszik, hogy az Unióhoz tartozás évtizedei reálisabbá tették a magyarság önmagáról alkotott képét. Bár idehaza hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a magyarok minden tudás birtokosai, mindenhol ott vagyunk és minden tőlünk ered, az uniós tagság révén egyre többen látják meg, hogy a magyarság ugyan unikális, izgalmas, színes, de nem mindenható. 

Z. K .B.: Ez mégsem vezet arra a konklúzióra, hogy elfogadóbbnak, befogadóbbnak kell lennünk más nemzetek és etnikum értékrendjével kapcsolatban. Sőt, mintha ebben a kérdésben is egyre zárulnának a kapuk. Mit mondanak erről az adatok?

Ö. A.: A kutatásunkból kevésbé derül ki, más kutatások azonban egyértelműen rámutatnak, hogy Európában korábban dominált a befogadó szemlélet. Már csak azért is, mert a demográfia igényelte az érkezők általi népességfiatalítást és munkaerőt. A xenofóbia azonban 2015 óta Európában is nőtt, itthon pedig az egész társadalmat áthatja.

Meglepő lehet, de a migránsokkal kapcsolatban még így is kisebb az ellenérzés, mint a romákkal szemben. A romákról azt gondoljuk, lusták és reménytelenek. A migránsokról pedig még akkor is azt feltételezzük, hogy be akarnak illeszkedni, ha egyébként féltjük tőlük a kultúránkat és a munkahelyünket.

Z.K.B.: Mit gondol, mi az, amitől a migráns-kérdés kapcsán valójában félünk?

Ö. A.: Az előítéletesség nem magyar jelenség, a kulturális különbségek pedig minden országban megosztják a társadalmat. A

kérdés az, hogy egy társadalom mennyire akar ezen túljutni, mennyire gondolja azt, hogy az elutasítás és a kiközösítés helyett inkább a befogadásra, az integrációra kellene fókuszálnia. A kulturális különbségek kapcsán többnyire csak az eltéréseket és a hiányokat azonosítjuk, az értékeket és a kedvező különbségeket azonban nem vesszük észre. Én azt gondolom, valójában nem a migránsoktól félünk. Sokkal inkább félünk attól, hogy magyarnak lenni már nem jelent semmit, a nemzeti identitásunk pedig elveszik.

Z. Kocsis Blanka