François Truffaut-nak köszönhetjük a tomboló szabadságvágy filmjeit

–

Zűrös gyerekkor

Truffaut soha nem ismerte az apját, ez pedig nagyban meghatározta az egész életét. Anyja titkárnőként dolgozott egy hetilapnál, nevelőapja, Roland Truffaut pedig műszaki rajzoló volt. Az igazi apja nagy valószínűséggel egy Roland Lévy nevű zsidó fogorvos lehetett. Az otthoni légkör meglehetősen rideg volt, nem találta a helyét a családjában. A biztos pontot a nagymamája jelentette számára, a könyvek és az irodalom szeretetét is tőle örökölte. Miután meghalt a nagymama, Truffaut-nak újra az őt elhanyagoló anyjával és tekintélyelvű nevelőapjával kellett együtt élnie, de folyamatosan lázadt ellenük. Az iskolában is meggyűlt vele a baj, sokat csavargott, tombolt benne a szabadságvágy, ezért iskola helyett inkább a moziba járt, és kifutófiúként dolgozott, valamint egy gyárban.

Épp filmklubot szervezett a munkásoknak, amikor egy szélhámos miatt zűrös pénzügybe keveredett, mire a nevelőapja fiatalkorúak nevelőintézetébe záratta.

(Ennek a borzalmasan nehéz időszaknak állított emléket a Négyszáz csapás című filmjében Truffaut, amire később még visszatérek.)

Truffaut kétségbeesett levelet írt André Bazinnak az intézetből – ő akkoriban a leghíresebb filmesztéta volt. Bazin nemcsak kihozatta a fiút, hanem még munkát is szerzett neki. Truffaut ettől kezdve végre azt csinálhatta, ami valóban érdekelte: a párizsi filmmúzeumban, a Cinématheque-ban ült (akárcsak Wim Wenders), és éjjel nappal filmeket nézett, amikről szenvedélyes hangú kritikákat írt a Cahiers du Cinéma című folyóiratba.

Szerelmi csalódás

Később szinte az összes filmjében a szerelem természetének kutatása volt az egyik legfontosabb témája. Ennek eredete a szintén ifjúkorában megtapasztalt mély szerelmi csalódás volt. Emiatt tizennyolc éves korában jelentkezett a katonasághoz. Fél évig bírta a németországi kiképzést, de utána Vietnamba vezényelték volna, ezért megszökött a szolgálatból, és ismét Bazin volt a megmentője, aki elintézte, hogy soron kívül leszereljék.

A Körhinta volt az egyik legfontosabb ihletője

Truffaut elképesztően lelkes kritikát írt 1956-ban a Cannes-ban bemutatott Fábri-filmről, később is sokszor hivatkozott arra, mennyire megérintette őt a Körhinta.

Törőcsik Mari pedig szívesen mesélte, hogy egyszer még le is térdelt elé Truffaut.

De érdemes megismerni azt is, milyen körülmények között létezett Törőcsik ekkoriban itthon:

„1956. október 21-én vagy 22-én jöttem haza Párizsból a Körhinta bemutatójáról, mert a főiskola nem engedett ki Cannes-ba. Párizs legelegánsabb szállodájában laktam, a Maximba vittek, ahol akkor is a francia színészek krémje vacsorázott, száz szál nizzai rózsa várt a szobámban. Párizs legelőkelőbb mozijában mutatták be a filmet: a Vendome moziban. Francois Truffaut írt rólam egyoldalas dicshimnuszt. Utána minden évben Cannes-ba jártam, és hazatérve mentem statisztálni a Nemzeti Színházba úgy, hogy kezem-lábam reszketett. A Garasnak mondtam, hogy »tartsál engem, hogy le ne essem a zenekari árokba«, mert vele mentünk némán a londoni színben. Színész akartam lenni, mert tudtam, hogy még nem vagyok az. Képes voltam különbséget tenni, azt is tudtam, hogy a Körhintával Fábri Zoltán egy olyan filmet csinált, amely először törte át a kelet-európai részről azt a falat, amelyen addig nem ment át film. Tudtam, hogy a filmekben sikerem van, de én semmit nem tudok ahhoz, hogy a színpadra lépjek, tisztában voltam vele, hogy nincsenek még a birtokomban azok az eszközök, amelyekkel ott ki tudom magamat fejezni. […] Nincs az a sikeres pálya, ahol ne lehetne elhullani négyszer-ötször.”

Truffaut is megtapasztalta a csalódásokat bőven. Még kritikus korában nekitámadt az egész szakma, amikor egyik cikkében élőhalottnak nevezte a korabeli francia filmművészetet, és azt követelte, hogy szülessenek olyan szerzői filmek is, amelyekben a rendezők is kibontakoztathatják saját egyéniségüket, és megmutathatják teremtő erejüket.

Csak a filmek!

Truffaut-nak, bár még érettségit sem szerezett, olyan mély elméleti tudása volt, mint csak keveseknek, de ő mégis inkább filmrendező akart lenni, nem elméleti szakember. Először Rossellini, Jaques Rivette, majd Godard mellett szerzett gyakorlati tapasztalatokat a filmkészítés terén az ötvenes évek közepén.

1957-ben megnősült, hét évig tartott a házassága Madeleine Morgensternnel, két gyerekük született. Madeleine apja filmproducer és filmértékesítő volt, sokat segített vejének karrierje indulásakor sokrétű kapcsolatrendszerével.

Két rövidfilm után az 1959-es Négyszáz csapás óriási sikert hozott neki, megkapta érte Cannes-ban a legjobb rendező díját és még pontosan egy tucat egyéb nemzetközi filmes elismerést is bezsebelt vele. Korszakalkotó filmnek számít azóta is. 

A Négyszáz csapással a francia újhullámosok körében megteremtette a szerzői film kategóriáját. 

Az Antoine Doinel nevű alteregóját Jean-Pierre Léaud személyesítette meg elképesztő hitelességgel. Léaud még öt további filmben játszotta Truffaut figuráját, amelyekben a Négyszáz csapás utáni húsz évét mesélte el a rendező.

A Húszévesek szerelme 1961-es epizódjában, az Antoine és Colette-ben, a Lopott csókokban, a Családi fészekben, és végül a korszakot lezáró Menekülő szerelemben, ami 1979-ben készült el. Mindig Claude Jade volt ezekben a mozikban Léaud női partnere. Truffaut ragaszkodott hozzájuk.

A legjobb részek improvizációból születtek

Az én legeslegkedvesebb Truffaut-filmem a Jules és Jim, ami Henri-Pierre Roché elfeledett regényéből lett a francia filmes újhullám alapműve. A történet közel húsz évig követi nyomon három ember különös és megrendítő poliamor kapcsolatát.

A filmben van több megindító jelenet, ami különösen közel áll a szívemhez. Mint kiderült, improvizáció volt az a rész, amelyben Jeanne Moreau énekli ezt a varázslatos dalt, ami eredetileg nem is a filmhez készült, mégis tökéletesen passzolt hozzá.

A Le Tourbillon de la Vie (Az élet forgataga) ikonikus szerzemény, és nemcsak a Jules és Jim egyik legemlékezetesebb eleme, hanem az egész francia újhullám egyik meghatározó zenei motívuma is. Serge Rezvani írta, aki egyébként festőként és íróként is ismert volt. Rezvani baráti körében sok művész megfordult, többek között Jeanne Moreau is: kifejezetten neki írta ezt a dalt már évekkel a film előtt. A film sikere után Jeanne Moreau énekesnőként is befutott, és a Le Tourbillon de la Vie lett az egyik legismertebb dala. Amikor 1998-ban a Cannes-i Filmfesztivál díszvendége volt, élőben előadta a dalt Vanessa Paradis társaságában, ami szintén legendássá vált. Ma is a francia sanzon egyik kultikus darabja, számos előadó feldolgozta, többek között Zaz és Emily Loizeau is.

A forgatás után egy ideig Truffaut és Moreau egy pár voltak, de rövid szerelmük után is megmaradt köztük a mély kötelék.

Korszakalkotó filmek és nagy barátságok

Huszonhét nagyjátékfilm fűződik Truffaut nevéhez, köztük az Amerikai éjszaka, a Kifulladásig, a 451 Fahrenheit, az Adèle H. története, amelyben Isabelle Adjani játszotta a főszerepet, a Lőj a zongoristára, amiben pedig Charles Aznavour… és még sorolhatnánk. 

Erős szakmai kapcsolat és nagy barátság fűzte egy ideig Jean-Luc Godardhoz, de aztán megromlott a viszonyuk, mert Godard egyre radikálisabb filmeket csinált, és elutasította a hagyományos narratívát. A végső szakításuk akkor történt, amikor Godard nyilvános levélben támadta Truffaut-t, mondván, hogy filmjei túlságosan a középosztályra koncetrálnak, és jól eladhatók. Truffaut pedig egy hosszú, dühös válaszlevélben reagált, amelyben „képmutatónak” nevezte Godard-t, és azt állította, hogy bár Godard lázadóként pózol, valójában sokszor kegyetlen és manipulatív.

Bár soha nem békültek ki hivatalosan, Truffaut mindig is elismerte Godard zsenialitását, ez a tőle vett idézet is ennek az ambivalens kapcsolatnak a lenyomata: 

„Fürge, mint Rossellini,

gonosz, mint Guitry,

muzikális, mint Welles,

egyszerű, mint Pagnol,

mély, mint Bergman,

és pofátlanabb, mint akárki.”

Truffaut Hitchcock hatalmas rajongója volt, szerette volna dokumentálni a híres rendező alkotói módszereit. 1962-ben egy héten át interjúzott vele, a beszélgetéseikből később könyv is született. Hitchcock úgy gondolta, Truffaut túlságosan „művészfilmes” hozzá, és nem fogja érteni a thriller műfaját, de tévedett. A könyv az egész filmes világra nagy hatással volt, többek között olyan rendezők, mint Martin Scorsese, Wes Anderson és David Fincher is alapműként tekintenek rá.

Truffaut utolsó filmje pedig akár egy Hitchcock-parafrázisnak is tekinthető. 

Túl korai vég

Truffaut utolsó társa Fanny Ardant színésznő volt, akivel két közös filmet is készítettek: a Szomszéd szeretőket és a Végre vasárnap!-ot Ez utóbbi lett Truffaut utolsó filmje, amit még befejezett, de a bemutatót sajnos már nem érhette meg. Mindössze egyéves volt a lánya, amikor elhunyt.

Csupán 52 év adatott neki, pár hónap alatt elvitte az agydaganat. Pedig még annyit mesélhetett volna gyerekkorról, szerelemről, barátságról és halálról! Biztos vagyok benne, hogy filmjei a következő generációkat is megszólítják.

Both Gabi