Az olajügynök: ebben a 21. századi Dallasban Jockey labdába sem rúghatna

–

A húszas éveim óta vagyok lelkes sorozatfogyasztó – a mai napig többször választom ezt a formátumot, minthogy nagyjátékfilmeket nézzek. És bár ízlések és pofonok kapcsán vitatkozni több mint elfecsérelt idő, a személyes véleményem mégis az – és higgyétek el, van viszonyítási alapom bőven az elmúlt nagyjából 15 év alapján –, hogy a Kevin Costner főszereplésével készült Yellowstone az egyik legjobb sorozat, ami az elmúlt években készült (leszámítva az utolsó [két?] évadát, amiért kár ugyan, de a sorozat összértékéből számomra semmit nem von le).

Nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja: a neowesternt az egyik legnagyobb hatású sorozatként emlegetik az elmúlt évekből, ami azon túl, hogy újra beindította Kevin Costner karrierjét – akinek ez volt az első igazi sorozatos munkája, és aki később Golden Globe-ot nyert érte –, Taylor Sheridant az egyik legfelkapottabb alkotók közé emelte.

Az Oscar-jelölt Sheridan színésznek készült, a Yellowstone történetét pedig épp azután kezdte el szőni, hogy kiábrándult a színészetből, és a forgatókönyvírás felé fordult.

Lélekben ízig-vérig cowboy lévén, aki élete nagy részét a texasi és wyomingi vidéken élte, a fő inspirációforrásért sem kellett a szomszédba mennie, amikor 2013-ban eldöntötte, hogy belekezd a montanai Keresztapa-történet megírásába, amit egy, a tévézés aranykorát idéző, valódi, épített díszletekkel és autentikus hangulattal megalkotott sorozatnak tervezett (és akként is valósította meg).

Elsőként az HBO-t kereste meg a koncepcióval, aki visszautasította, a Paramount azonban 2017-ben a projekt mögé állt, és berendelte a pilotot, majd az első, 9 részből álló évadot. Ehhez az is hozzátartozik, hogy Sheridan addigra már olyan kritikai sikerfilmek forgatókönyvével bizonyított, mint a Sicario – A bérgyilkos, A préri urai és a Wind River: Gyilkos nyomon.

És míg a Yellowstone a különböző spinoffjaival valódi franchise-zá nőtte ki magát az évek során, Sheridan lelkesen ontotta a további alkotásokat is: így jött a Tulsa királya Sylvester Stallonéval a főszerepben, a Kingstown polgármestere, a Special Ops: Lioness Zoë Saldañaval és Nicole Kidmannel, valamint Az igazság emberei: Bass Reeves.

Legutóbbi sorozatában, Az olajügynökben pedig ismét az amerikai vidék krónikásaként lép elénk.

A cselekményt Nyugat-Texas egy fejlődő városába helyezte, a sorozathoz az alapanyagot pedig a Boomtown című, 11 részes dokumentum-podcastsorozatból nyerte, amely az olajmunkások, valamint az olajmilliárdosok váltakozó sikerű történetét mutatja be, ami nemcsak a gazdaságra, hanem az éghajlatra és geopolitikára is hatással van.

A sorozat főhőse a józan paraszti ésszel megáldott, láncdohányos, alkoholproblémákkal küzdő, elvált, kétgyerekes Tommy Norris (Billy Bob Thornton), aki egy olajmilliárdos jobbkezeként és megoldóembereként az olajföldeken felügyeli a fúrást, és sikálja el a felmerülő problémákat, amiknek a drogkartelles fenyegetéstől kezdve a halálos munkahelyi balesetig elég széles a skálája. Teszi mindezt jó adag cinizmussal, mellébeszélést nem tűrően, igazi régi vágású keménylegényként.

De nem csupán a melóban folytonos a szarlavina (ahogy Tommy mondaná): miközben ugyanis pengeélen táncolva dolgozik azon, hogy a biznisz olajozottan (haha) működjön, a magánéletében is jócskán akad megoldandó feladat, amit exfelesége, Angela (Ali Larter), tinédzser – és leginkább a hormonjai által vezérelt – lánya, Ainsley (Michelle Randolph), valamint az olajbizniszben szintén nagy álmokat dédelgető, ám folyamatosan szerencsétlenkedő fia, Cooper (Jacob Seth Lofland) szolgáltatnak. Utóbbihoz kapcsolódik talán a legtöbb drámai pillanat, és a karakterén keresztül van ábrázolva a legtöbb mélység – akár kulturális, akár érzelmi téren. Az olajbiznisz ugyanis kíméletlen világ – főleg a mexikói határhoz közel –, ebben a világban pedig, ahogy Tommy mondja: „kétféle ember létezik: az álmodozók és a vesztesek”.

Billy Bob Thornton szó szerint brillírozik a szerepben, szinte egymaga viszi a hátán az egész sorozatot, ahogyan ezt a megkeseredett, kiégett, cinikus, ám karizmatikus és jellemfejlődésre képes figurát hozza, aki nagyon jól illeszkedik a Sheridan-főhősök sorába, ahogy a megújuló energiaforrásokra való törekvések korában egy már letűnőben lévő világot igyekszik képviselni. 

Nem véletlen, a szerepet ugyanis állítólag kifejezetten rá írta Sheridan. 

A forgatókönyvíró-rendezőtől jól ismert, amerikai életérzést közvetítő, autentikus hangulat most is adott, és miközben a végtelen olajpusztákon vezet minket végig, ahol véres tragédiáknak és fondorlatos bűntényeknek csakúgy szemtanúi lehetünk, mint szerelmi drámáknak, a háttérben a jól ismert countryzene szól.

A Sheridan-féle régi vágású, PC előtti időkből származó humor ebből a sorozatból is kihagyhatatlan elem – és egyébként jól is áll neki –, az ehhez való alapanyagot pedig leginkább a Tommy és felesége, valamint lánya közötti interakciók, illetve az utóbbi két karakter szolgáltatja.

Sheridan szereti a vagány, megzabolázhatatlan női karaktereket, és bár Angela Norris – aki egy igazi trophy wife sztereotípia –, valamint a keménykezű ügyvéd, Rebecca Falcone (Kayla Wallace) is megérik a pénzüket, azért messze-messze elmaradnak a Yellowstone-ból megismert Beth Duttontől (Kelly Reilly), és a tőle megszokott verbális, valamint tettlegességig fajuló ámokfutásoktól.

Aki viszont az első évadban nem kapott a tehetségéhez mért lehetőséget a kibontakozásra, az kétségkívül a Golden Globe-díjas Demi Moore volt, akit az olajmágnás Monty Miller (Jon Hamm) feleségeként kis túlzással többször láthattunk fürdőruhában, mint amennyi összetett mondat jutott rá a szerepben. Az első évad záróepizódja azonban azt engedi sejtetni – és hasonló híresztelések is kaptak szárnyra –, hogy amennyiben folytatják a sorozatot (amire az alkotói hajlandóság megvan, de hivatalos megerősítés még nem történt a Paramount részéről), a második évadban több tér juthat majd Moore-nak is. 

Ami engem illet, kíváncsian várom! Mert bár Az olajügynök jelentőségét tekintve elmarad a Yellowstone-tól, aki mégis szerette a nemrég véget ért kultsorozatot, annak jó élmény lesz újra elmerülni ebben a nagyon hasonló atmoszférájú, mondhatni, klasszikus Sheridan-elemeket felvonultató alkotásban, ami azért a történetvezetést illetően jócskán tartalmazott és tartogathat még izgalmakat. Mert ahogy Tommy mondja az egyik jelenetben: „Amikor a kalapács szöget talál, a kalapács nyer” – és Sheridannek mindene megvan ahhoz, hogy ezúttal is nagyot üssön. 

A sorozat itthon a Sky Showtime-on streamelhető

Filákovity Radojka