„Én a veszedelmekre és a gyengédségre is teremtve vagyok” – Julie d’Aubigny elképesztő élete

–

Különleges neveltetés 

1670-ben, más források szerint ’73-ban született, apja Gaston d'Aubigny XIV. Lajos főlovászmesterének, Armagnac grófjának volt az alkalmazottja. Igazság szerint Julie apja sem volt az a hétköznapi ember, aki túl sokat törődött volna a konvenciókkal. Nagy nőcsábász hírében állt, kiválóan táncolt és lovagolt, no meg kártyázott, nagy tételben, ámde valószínűleg szerencsésen, mert nem vesztette el a birtokait.

Egyetlen lányát is a korban szokatlan módon nevelte úgy, mintha fiú lenne. A kutatók úgy tartják, hogy a lány anyja nem élt a családdal, így Julie-t csak férfiak vették körül, és tizenkét éves korától ő maga is jobbára férfiruhában járt.

Apja rászoktatta az olvasás és a tánc szeretetére, de a szerencsejátékok világába is bevezette. Megtanította lovagolni és vívni is, nem is akárhogy, hiszen Julie apja ezeket a férfias sportokat oktatta az arisztokraták gyerekeinek. Persze csak a fiúkat, úgyhogy Julie már ekkor fiúruhát öltött, hogy elsajátíthassa a vívás és a lovaglás tudományát. Hamar kitűnt fékezhetetlenségével, mert nemegyszer összeverekedett az ifjú arisztokratákkal, és jól el is páholta őket. 

Különféle szeretők

14 éves volt, amikor szemet vetett rá apja felettese, Armagnac grófja, és elvitte Párizsba. Itt hozzáadta a francia nemeshez, Sieur de Maupinhoz, akit a gróf sürgősen hosszú üzleti útra küldött Dél-Franciaországba: az adók beszedésével kapcsolatos adminisztratív munkát kellett elvégeznie. Julie, azaz a madame, vagy leginkább Mademoiselle de Maupin Armagnac grófjának titkos szeretője lett.

A lány persze nem tűrte sokáig az aranyketrecet. Ki másba szeretett volna bele, mint egy párbajhősbe, akit gyilkosság miatt köröztek?

Szerelme, Sérannes vívómester volt, és amikor megszöktek a felelősségrevonás elől, Marseille-ben vívóbemutatókat tartottak. Julie d’Aubigny kiválóan forgatta a kardot, annyira, hogy volt, aki megkérdőjelezte, tényleg a női nemhez tartozik-e. Erre a lány lerántotta a felsőruháját, hogy bebizonyítsa: nő, és nem is akármilyen.

A mutatványosok persze nemcsak vívtak, hanem énekléssel is szórakoztatták a nagyérdeműt. Ekkor figyeltek fel Julie d’Aubigny káprázatos hangjára, és felajánlották neki, hogy énekeljen a marseille-i opera színpadán. A nő számára ez egy teljesen új világ volt.

Semmiféle zenei képzettséggel nem rendelkezett, de őstehetsége révén nagyon gyorsan haladt, és viharos sikereket ért el az operaszínpadon. 

Ekkor ismerte meg első női szerelmét, akinek a neve sajnos nem maradt fent. Julie d’Aubigny érzelmei viszonzásra találtak, ám amikor a románcuk kitudódott, szerelmét egy apácazárdában helyezték el a szülei. Az operaénekesnő nem sokat habozott, maga is jelentkezett a zárdába, hogy kedvesével együtt lehessen.

Amikor az egyik apáca meghalt, d’Aubigny kihantolta a holttestet, belefektette a szerelme ágyába, és felgyújtotta a zárdát, remélve, hogy majd azt hiszik, lány halt meg a tűzesetben. Az apácák rájöttek az átverésre, azonban a szerelmesek ekkor már messze jártak. Körözést akartak kiadatni Julie ellen, azonban a hatóságok nem akarták elhinni, hogy két nő között ilyen erős szerelmi viszony jöhet létre, illetve hogy egy nő képes lenne ilyen fondorlatos cselekedetre. Ezért Julie-t férfinéven ítélték máglyahalálra távollétében, és férfiként körözték sokáig. 

Menekülés közben a szerelmesek abból tartották el magukat, hogy d’Aubigny a vásárokban és egyéb helyeken énekelt. De a szeretője megunta ezt a vándoréletet, és visszatért a szüleihez.

D’Aubigny nem búsult utána sokáig, ugyanis megismerkedett egy Maréchal nevű énekessel, aki ugyan gyakran nézett a pohár fenekére, de nemcsak jól énekelt, hanem énektanárnak is kiváló volt. Julie nála tanulta meg az operaéneklés alapjait. Maréchal az jósolta a lánynak, hogy négy-öt éven belül Párizs legismertebb énekese lehet.

Julie d’Aubigny gyakorta megfordult a kocsmákban, és a korabeli források szerint, ha felöntött a garatra, gyakran provokált verekedést vagy párbajt. D’Albert grófot, egy dragonyosezred parancsnokát egy párbaj során csúnyán megsebesítette. Az élet itt azt produkálta, mint amit a vadromantikus könyvekben szoktunk olvasni: az ellenségek szerelemesek lettek egymásba. D’Albert gróf kijárta, hogy megsemmisítsék a Julie-re kirótt halálbüntetést és körözést. A lány persze azonnal vissza akart térni Párizsba, immár egy másik férfi, Gabriel-Vincent Thévenard oldalán, aki szintén énekes volt, és az első meghallgatás után azonnal felvették a párizsi operába. A férfi azonban kikötötte, hogy csak akkor írja alá a szerződését, ha Julie-t is felveszik.

Az operaház fékezhetetlen üdvöskéje

Julie d’Aubigny hamar sztár lett az opera színpadán, és ebben nemcsak különleges hangja, hanem megjelenése is segített. Első fellépése során Pallas Athéné szerepét énekelte Gluck operájában, a Párisz és Helénában. Az előadás végén levette a sisakját, és kibomlott derékig érő, aranyszőke haja. A jelentet állva tapsolta meg a közönség, ezzel pedig Julie azonnal kivívta a primadonna, Marie Le Rochois gyűlöletét. De Julie-t nem lehetett megállítani: úgy is imádták, hogy a primadonnák általában szopránok voltak, neki azonban mélyebb hangja volt, ma körül belül a mezzoszopránnak felelne meg. Sikersorozata tizenöt éven keresztül tarott, állítólag minden fontosabb szerepet elénekelt a párizsi opera színpadán. A színlapokon La Maupin néven szerepelt férje után.

Fékezhetetlensége persze itt is kiviláglott. A XVII. században a nőket nem tartották sokra, a színésznőket (legyenek akármekkora sztárok) különösen nem. A korabeli visszaemlékezések szerint, La Maupin nemegyszer rántott kardot, ha úgy érezte, megsértették emberi mivoltában.

Egyszer egy kollégáját is meg akarta ölni azért, mert az énekes nyakon legyintette próba közben valami kisebb hiba miatt. A férfi menekülni próbált, de Julie d’Aubigny elkapta, és végül megkegyelmezett neki: csak a kardja lapjával fenekelte el. A főnöke is feljelentette testi sértésért (valószínűleg őt is megverte valamiért), lelövéssel fenyegette Luxemburg hercegnőjét.

Időnként öngyilkossággal is fenyegetőzött, és később Brüsszelben a színpadon szúrta hasba magát egy éles késsel. 

Julie d’Aubigny gyakran viselt férfiruhát. Ez számára valószínűleg természetes volt, hiszen már gyerekkorától sokszor húzott nadrágot. Ám a korban elképesztően botrányosnak számított, ha egy nő férfiruházatban jelent meg, és persze sokan nem hagyták szó nélkül. Vesztükre. Julie egyszer Louis-Josephet, Luynes hercegének a fiát hívta ki párbajra, mert beszólt neki azért, hogy nő létére férfiruhában jár. Az ifjú herceget a vállán sebesítette meg a lány. De a párbaj másnapján meglátogatta a beteget. Mint várható volt, a beteglátogatás során Julie nemcsak lelki, hanem testi vigaszt is nyújtott a csinos fiatalembernek, kárpótlásul az általa okozott fájdalomért. A szerelmi viszony nem folytatódott, de az ifjú herceggel örökre barátok maradtak, és a herceg sokszor kisegítette Julie-t, ha meggyűlt a baja a hatóságokkal. Márpedig gyakorta meggyűlt.  

Például akkor, amikor a Palais Royalban, egy királyi bálon is férfiruhában jelent meg, és egymás után három párbajt is vívott, hogy elégtételt vegyen azokon az arisztokratákon, akik kigúnyolták öltözéke miatt. Más források azt állítják, hogy azért hívták ki párbajra, mert a bálon megcsókolt egy nőt, akiknek a kezére a három úr is pályázott. A győztes párbajok után, mintha mi sem történt volna, visszatért a bálterembe, és folytatta a táncot. De nem sokáig. XIV. Lajosnak ugyanis igencsak imponált a tűzrőlpattant lány, és jóakaratúan  figyelmeztette, hogy a párbaj törvényileg tiltva van. Ráadásul a királyi bálon, egymás után háromszor is kardot rántani, komoly bűncselekménynek számít. Így aztán Julie d’Aubigny még aznap éjjel Brüsszelbe menekült.

Feleslegesen, mert XIV. Lajos valójában felmentette a büntetés alól, mondván, hogy a párbajtilalom csak a férfiakra vonatkozik, nőkre nem. 

Szenvedélyes élet, korai halál

Julie d’Aubigny Brüsszelben sem élt unalmas életet.  Egy futó kapocslat során, II. Miksa bajor választófejdelem szeretője lett, aki 40 ezer frank vigaszdíjjal jutalmazta  a lányt szakításukkor. Ám az önérzetes nő visszahajította a pénzt az uralkodó lábai elé, mondván, hogy az ő szerelmét nem lehet megvásárolni.

Ezután valószínűleg Spanyolországba ment, de a szíve visszahúzta Párizsba. Jókor, mert nagy ellenlábasa, Marie Le Rochois 1698-ban, nem sokkal d’Aubigny visszatérte előtt nyugdíjba vonult, így La Maupin megkaphatta a legjobb szerepeket. Személyiségéből adódóan nem a naivakarakterek, hanem inkább az istennők és a harcos nők szerepei álltak jól neki, de a kutatók úgy tartják, hogy „nadrágszerepeket” is kapott. André Campra például kifejezetten az ő hangterjedelmére írta Tankréd című operájában (ami nem azonos a híres Rossini operával) Clorinde szerepét, ami az első olyan női főszerep, amit nem szoprán hangra írtak. Cordine egy „crossdresser” karakter, aki szerelméért nőként férfiruhát, pontosabban kardot, páncélt ölt, és elmegy a keresztesháborúba. Egyébként több mint 25 operában vitte a főszerepet, és ha kellett, átírták a partitúrát, hogy illeszkedjen a mélyebb hangfekvéséhez. 

Egész Párizs a lábai előtt hevert, és a hírnevét csak fokozták botrányai. Újra összejött régi szerelmével, Thévenard-ral, ám kapcsolatuk igen viharos volt. Olyannyira, hogy d’Aubigny egyszer az opera színpadán véresre harapta a férfi fülét, és sokszor botrányba is keveredtek zajos szerelmi életük miatt.

Hiába volt sztár, a kocsmai verekedésekről és párbajokról nem szokott le, így egy idő után a rendőrség folyamatos megfigyelés alatt tartotta mint visszaeső rendbontót.

Számos szerelme és kalandja volt. Ismét egymásra találtak d’Albert gróffal, azután elcsábította egyik kolléganőjét, Fanchon Moreau-t, aki az egyik királyi herceg szeretője is volt. Végül beleszeretett a Franciaország legszebb nőjének tartott Madame la Marquise de Florensac-ba, akinek addig nem volt leszbikus kapcsolata. Két évig életek együtt, nagy harmóniában.

1705 májusában, az akkor még harmincas éveiben járó Julie d’Aubigny úgy döntött, visszavonul a színpadtól. Búcsúelőadása közben de Florensac belázasodott, és napokon belül meghalt. D’Aubigny mély megrendülésében úgy döntött, hogy kolostorba vonul. Részt vett  a szertartásokon, sokat imádkozott és aszketikus életet élt. Megmaradt pénzéből kápolnát építtetett és jótékonykodott. Alig két éven belül ő maga is meghalt. Hogy pontosan hány évet élt, nem tudjuk, annyi bizonyos, hogy nem töltötte be még a negyvenedik életévét.  

Élete számos regényírót megihletett, kalandjait képregény formájában is kiadták. 1966-ban egy olasz kalandfilm, 2004-ben pedig francia minisorozat is készült róla. Nem csoda: élete valóban kész regény. Ahogy maga La Maupin írta egyszer: „Én a veszedelmekre és a gyengédségre is teremtve vagyok.”

Miklya Luzsányi Mónika