Több ezer elhagyott kutyán segített már ez a család – riport az ócsai Szent Ferenc Állatotthonról

–

Mint az óvodában, csak gyerekek helyett kutyák futkosnak fel-alá az udvaron: Merza-Nagy Rita és lánya, Balla Réka jó gondviselők módjára mindenkit figyelemmel kísérnek. Vizet visznek, az ételes tálkákat folyton újratöltik, jutalomfalattal kerülnek elő, és szinte ötpercenként leguggolnak. Kinek simogatást, kinek hasvakargatást osztanak, vagy éppen felkapnak egy rövid lábút és ölben tartják, míg beszélgetünk.

Kevés életöröm jutott eddig nekik, ideje mindent állandóvá tenni: az ételt, az italt és a szeretetet is, mondják.

Olyan sokan vannak az udvaron, és annyira zsizsegnek, hogy esélyem sincs számba venni őket. De barátaik – mert az állatotthonban nem menhelyvezetőjük, hanem barátjuk a két nő – mindahányat a nevén szólítják. Van köztük fél szemére vak, süket, fülerágott, pöttyös, foltos, szikár, nagy bundás vagy alig bundás is. Olyan, aki néhány napja érkezett, de olyan is, aki 6 éve ott rostokol. 

Lunetta például egy tacskó-csivava keverék, 4 éves kislány. Félénk, minden hangosabb zajra vagy hirtelen mozdulatra összerezzen, időre van szüksége, hogy ráérezzen a boldog kutyaéletre, mert korábban nem tudta, hogy van ilyen. De ott van Panna is, aki a 6. születésnapjára azt kapta, hogy leadták a menhelyen. Vagy Darius, egy siket, 12 éves bull jellegű ivartalan kan, aki mind a 12 évét láncon töltötte – sorolja Rita, majd hozzáteszi, egyeseket már nem hoz lázba a szombati séta, letudják a kötelező köröket az idegenekkel, de különösebben nem gazdásodnának, feladták már a reményt, húznak „haza”, az otthonba. De a többségük alig várja, hogy valaki meglássa bennük a társat, a barátot.

Még akkor is, ha egyvalami szinte mindegyikükben közös: hogy az emberhez nem fűződik túl jó viszonyuk. 

Többségük megtapasztalta, milyen az emberi gonoszság. Volt részük verésben, előfordult, hogy egymás ellen hergelték őket. Néhányukat csak úgy leadta a gazda, mert megunta, vagy költöznie kellett, esetleg kisbabával bővült a család, és számukra hirtelen nem maradt már hely. A szívtelenebbek meg egyenesen utcára tették őket, „lesz, ami lesz” alapon. 

A család, ahol alapvető norma a segítségnyújtás: generációk élete telik a kutyák szolgálatában

A Szent Ferenc Állatotthon története 1992-ben kezdődött, ekkor döntöttek egy menhely létrehozása mellett Rita állatszerető szülei. 1995-ben létrejött az alapítvány is, így Rita, és később a lánya, Réka is abban nevelkedett, hogy kutyák tucatjai lepik el a házat, az udvart, és szinte természetessé vált, hogy ismeretlen eb fekszik a fürdőkádban vagy lábadozik a konyhában. A zsigereikbe ivódott, hogy sosem mehetnek el tétlenül az utcán tévelygő vagy láthatóan beteg állat mellett. 

„Ez az életünk, annyira, hogy Rékát gyerekkorában nem a játékboltba, hanem sintértelepekre kellett vinnünk, hogy kóbor kutyákat hozhasson ki” – kuncog Rita, miközben lánya a lépcsőre ül, ahol több kutya is napozik.

Rögtön körülveszik, az ölébe, a lába elé, és mellé heverednek, kinek hol jut hely. Az anyukája büszke, mert olyan kutyák is előmerészkednek, akik néhány napja érkeztek a felszámolás alatt álló gyömrői állatmenhelyről. Érezhető, hogy Réka biztonságot sugároz az állatoknak, bíznak benne, nem tartanak tőle.

Pedig a gyömrői állatmenhely szörnyű hely volt. A kutyák többségének veszettség elleni oltása sem volt, és még nyáron sem kaptak elegendő vizet, éhesen és betegen tartották őket, holott a raktárakban elegendő tápjuk és rengeteg adományuk volt, de a gondozójuk, aki évekkel ezelőtt arra vállalkozott, hogy segíti újraépíteni az életüket, csak kihasználta őket. A működtető 50 ezer forintot kért el a kutyákra, mindenkinek fizetnie kellett azért, hogy menhelyre adja a saját háziállatát. És az összes kutyát befogadta, nem érdekelte, hogy hányan vannak, nem törődött velük. Közel 800 kutya élt a gyömrői menhelyen, olyan állatok, akiket a saját gazdáik adtak le. „A magyar emberek tehetnek arról, hogy ez történt ott. Még fizettek is azért, hogy megszabaduljanak a kutyáiktól” – mondja Rita dühösen, majd hozzáteszi, az állatok egymást ölték a bezártság, a víz és élelem hiánya miatt, és bár sokan tudtak a helyzetről, egészen mostanáig nem léptek fel ellene. 

Most az állatmentő szervezetek dolga, hogy a több mint 200 (ismételten) megkínzott kutyát és macskát végre jó ideiglenes helyre, majd szerető befogadóhoz juttassa. És ez nem példa nélküli eset: hasonlóan rossz a helyzet egy zalai településen is, ahol egy német házaspár éheztetett több mint 100 állatot. (A jelenségről, és arról, hogy kinek mi a felelőssége ebben, Csepelyi Adrienn kolléganőm ITT írt korábban.)

„Az a legfőbb gond, hogy az önkormányzatokban nem állatbarát emberek dolgoznak, pedig az ő hatáskörük lenne, hogy a fennálló helyzet ellen bármit is tegyenek” – magyarázza Rita. Tapasztalatai szerint sok gondot okoz, hogy „mindenki mindenkinek az ismerőse, ezért vidéken nem büntetik meg Karcsit, aki az állatot kínozza, mert az ismeri Jencit, aki a polgármester családtagja. És ha mégis feljelenti valaki a szomszédját állatkínzásért, nem azért teszi, mert valóban aggódik, hanem azért, mert a feljelentő történetesen rosszban van a szomszédjával, és így akar bosszút állni.”

Szocializációs terek, óvodák, idősudvarok: amikor az állatmenhely nem veszi el a méltóságot

Merza-Nagy Rita és Balla Réka azt is megmutatja, hogy a menhely több kisebb részlegből áll. Az udvaros kutyák mellett vannak olyanok, akik a hátsó részeken élnek: szocializációs udvarokban, az öregecskéknek szánt tereken, vagy kennelekben. Ahonnan rendszerint kijárnak. De megnyugtatnak, a legkisebb kenneljük 24 négyzetméteres, és az udvaron lévő összes kutyaól szigetelt (bár többségük a házban levő irodába kéredzkedik be), sőt játszórészek is szép számmal találhatók, tehát az állatok semmiben sem szenvednek hiányt. Az alapítványnál alapfeltétel, hogy mindig legyen a kutyák előtt étel és víz, főként azért, mert a többségüknek nem mindig volt mit ennie, és náluk tanulják meg azt, hogy mit jelent, ha mindig van ételük, nem kell habzsolniuk, vagy verekedniük érte.

A szocializációs terek meg olyan udvarok, ahol a kutyák szabadon vannak, többen is egymás mellett. Ezt azért valósították meg Ritáék, hogy a kutyák már a menhelyen megtanuljanak egymáshoz békében viszonyulni, mert a bezártság nem nevel. És azáltal, hogy az emberek is folyamatosan köztük vannak, és rájuk szólnak, ha agresszívan nyilvánulnának meg, a kutyák megtanulják azt is, hogy mi a helyes viselkedés. „Ha megtanulják egymást elfogadni, mehetnek gazdához, de addig nem, amíg nem viselkednek jól” – részletezik kiemelve, hogy a kapcsolatukat, illetve az ember-kutya kapcsolatot az is mélyíti, hogy szombatonként sétáltatást szerveznek: bárkit szívesen látnak az állatotthonban, és amióta tart ez a program, az állatok sokkal nyitottabbak, barátságosabbak.

Maguk az odalátogatók is változnak, hiszen megtapasztalják a kutyatartás egy kis részét, és sokan akkor értik meg, hogy miért is nem való mindenkinek állat. Van, aki mindig sétáltató marad az otthonos kutyák életében, de azzal is rengeteget hozzáad a bizalmuk és szeretetük újraépítéséhez.

Örökbefogadás után összeszokási próbaidő

Merza-Nagy Rita hozzáteszi, miután új kutyát találnak, a Szent Ferenc Állatotthonban tizennégy napig várakoznak, hogy előkerüljön a gazda, ha nem jelentkezik, kezdetét veszi az ivartalanítás, és az állat örökbe fogadhatóvá válik. Ezzel szemben a sintértelepeken, azaz gyepmesteri telepeken az eddigi 14 napot 45 napra tolták ki, ám ha ott nem jelentkezik senki, elaltatják a kutyákat. Ami végtelenül szomorú, és ennek egyetlen oka az emberi butaság: az, hogy sokan tartózkodnak az ivartalanítástól, másoknak pedig az sem okoz gondot, hogy a saját hűséges társukat kitegyék otthonról.

A Szent Ferenc Állatotthon három településsel áll szerződésben, így ezeken a helyeken elsőbbséget élveznek, ők vihetik el a kutyát, és nem a sintér. Nekik hála, az elmúlt 32 évben több ezer kutya és ember talált egymásra. Hetente általában 5 kutyának sikerül gazdát találniuk, évente 250-en lelnek szerető családra. Volt olyan évük, hogy 500 kutyát kellett gondozniuk, főként a koronavírus-járvány utáni időszakban, amikor is rengeteg, a pandémia alatt örökbe fogadott állatról lassacskán lemondtak a gazdáik.

„Hetente hozunk és adunk kutyákat. De nem bárkinek” – avat be Rita, majd hozzáteszi, a jelentkezőknek egy közel 50 tételből álló kérdőívet kell kitölteniük, és a válaszaik függvényében utasítják el őket, vagy ajánlanak nekik megfelelő társat. Így annak, aki a munkája miatt sok időt tölt az otthonától távol, biztosan nem egy kiskutyát javasolnak. Ha már mindenkit sikerült összepárosítani, kezdődhet a személyes beszélgetés és ismerkedés, majd a két hét próbaidő, amelynek során folyamatosan ellenőrzik a kapcsolat alakulását. Ugyanakkor az örökbefogadás után is állandó forródróton maradnak a gazdákkal. Mivel külföldi partnerekkel is együttműködnek, a kutyák egy része külföldön talál új otthonra, róluk is folyamatosan érkeznek a képek és a beszámolók, mondja.

Hozzáteszi, albérletbe nem szívesen adnak kutyát, mert később, ha költözni kell, nagyon nehéz az állattal új lakást találni, és sokan emiatt válnak meg a kutyáiktól. 

„Magyarország még mindig annyira kutyaellenes, hogy sok főbérlő nem engedi, hogy kutyával költözzenek a bérlők. Nem sok minden változott az elmúlt 30 évben. Mostanra nőtt fel egy tudatosabb generáció, amely minél kevesebbet akar ártani. Majd ők hátha változást hoznak” – mondja.

A munka végeztével otthon várja a következő „menhely”, éjt nappallá téve mentenek

Miután a menhelyen véget ér a munka, odahaza újabb állatotthon várja őket: 7 kis bischon, egy vak shar pei kölyök, Flórika, a túlsúlyos, idős, talált puli, Basti, a szívférges és harapós tacskó, egy süket francia buldog, Balu macska és Bali, aki 7 éven át egy láncon élt, náluk meg kanapékutyává avanzsált. És rajtuk kívül még öt saját kutyájuk is van – sorolja Rita. 

„A láncos kutya akkor került hozzám, amikor a gazdája idősek otthonába vonult. Sosem volt szabad, hét éven át láncon élt. Elvittük kutyakozmetikushoz, és azóta ki sem lehet robbantani a szobából, nem hajlandó kimenni, dolga végeztével rohan is vissza. Ezt látva jogosan adódik a kérdés, hogy a kutyának valóban az lenne-e a dolga, hogy az életét kint, ne adj’ isten láncon töltse el” – elmélkedik Rita, és értem a célzást.

A kutya ott érzi jól magát, ahol szeretetet kap. Azaz egy jóakaratú ember mellett.

Tapasztalatai szerint ennek a súlyát sokan nem értik. Ezért kell például újévkor az utcákat járniuk, hogy hazavigyék a halálra rémült ebeket. Elszállásolják őket a konyhában, a fürdőszobában, a lakás minden zugában, úgy várják a másnapot, hogy hazaszállíthassák mindet. Mert sokan egyszerűen elfeledkeznek arról, hogy felelősek az állataikért, kicsekkolnak az életükből, mintha megtehetnék ezt, és még csak bűntudatot sem éreznek azért, ha az állat megszökik vagy bajba kerül.

Merza-Nagy Rita és Balla Réka az ilyen helyzetek miatt dolgozik éjjel és nappal is, szinte bármikor riaszthatók, autóba pattannak, és a bejelentés után mennek is kutyát menteni. Csak a múlt havi állatorvosi számlájuk 890 ezer forint volt. És ez csak az ivartalanítás, oltás, szívférgességszűrés ára, egy másik állatorvos végzi a csontműtéteket és a szemorvoslást. Most minden gyógyszer drágult, az szintén több százezer forint havonta. Támogatásokból tartják fenn magukat. Van egy német és egy osztrák partnerük, ők tápokat adnak, kifizetik az állatorvosi költségeket, de ugyanezt a hazaiak is megteszik – mondja Rita, és hálás azért, hogy rajtuk kívül más is a szívén viseli ezeknek az állatoknak a sorsát. 

Saját területen működnek, így nem kell tartaniuk attól, hogy kilakoltatják őket, és mivel távol esnek a civilizációtól, attól sem kell félniük, hogy a szomszédok feljelentik őket a kutyaugatásért. Ez a kutyák számára ideális hely, és a sétáltatóik is örülnek, hogy kiszakadhatnak a városi zajból néhány órára. De senkinek sem tökéletes, mert az ideális az lenne, ha ember és állat egymásra találna, és közös otthonban élhetne. 

Nem mindenkinek kell kutyát tartania!

Ritának a segítségnyújtás a szenvedélye, de a folyamatos jelenlét mellett még online munkát is végez, hogy kézben tarthasson mindent anyagilag. Számára az a legelkeserítőbb, amikor gazdák telefonálnak be az otthonba, hogy meg akarnak szabadulni a saját kutyáiktól. 

És ez sajnos nagyon gyakori: betegség, költözés vagy új családtag érkezése miatt rengetegen lemondanak az állataikról. Többen azért, mert nem ilyennek képzelték el a kutyával a közös életet, nem gondolták, hogy ekkorára nő, ugatni fog, sétáltatni kell… Olyan is volt, aki tavasszal azzal hívta fel őket, hogy szeretne kertészkedni, így ideje eltüntetni a két kutyáját a kertből. Másoknak csak játék ez a rengeteg élet – fűzi hozzá szomorúan hangsúlyozva, hogy „nem kell mindenkinek kutyát tartania. Ha nem tudja etetni, az állatorvosi költségeit fizetni, nem biztos benne, hogy működhetne a kutyás élet, akkor miért veszi magához?”

Ők ezért sem törekednek arra, hogy az otthonban élő kutyákat mindenáron gazdákhoz adják. Számukra nem az a fontos, hogy a menhely kiürüljön, mert nem azért babusgatják a kutyákat, hogy aztán bizonytalan helyre kerüljenek. Ladykéjük például már 6 éve él náluk: ő az a kutya, akit még soha senki nem tudott megfogni. Rita és Réka úgy véli, egyszerűen nem akarja elhagyni az otthont, ezért kerüli az embereket. 

Megtudom, náluk az örökbefogadási költség 40 ezer forint: ez tartalmazza a kiskutyák három oltását, a szívféregszűrést és a chipet. De sokan még ezen az összegen is felháborodnak, pedig nem folyik be annyi támogatás, hogy mindenre jusson. Az üzemanyagot és az időt már fel sem számolják. Tapasztalataik szerint az apró testű vagy kölyökkutyák mindig szerencsések, ők általában gazdához kerülnek.

De sok örökbe fogadó azzal a kérdéssel kezd, hogy milyen fajta az állat. „Ha egy fajtatiszta kerül be az otthonba, máris többen tennék meg azt a szívességet nekünk, hogy örökbe fogadják. A keverékek meg várhatnak. De hát honnan tudhatnánk, hogy milyen fajták? Egyiknek sem lóg a nyakában cédula arról, hogy ki ő, hová született, hogyan bántak vele” – magyarázza.

Hozzáteszi, most már karácsony közeledtével sem jellemző, hogy fellángolna az örökbefogadási kedv. Ha mégis, akkor a karácsony előtti 1-2 napban, amikor néhányan ráeszmélnek, hogy nem vettek ajándékot, ezért gyorsan elszaladnak egy kiskutyáért. Ilyenkor nyilván elzárkóznak az örökbefogadástól, mert a kutyáknak az a legjobb, ha az új életüket nem rögtön az ünnepi nagy futásban és kavarodásban kezdik el, hanem egy nyugodtabb időszakban. 

Furcsamód gyerekkorban nincs olyan, hogy fajtatiszta kutya, és az sem jellemző a gyerekekre, hogy a kutyát koszosnak vagy büdösnek találnák, az ovisok még imádják az állatokat. Valahol útközben, a felnövés folyamatában romlik ez el. Mintha felbomlana a valamikori egyensúly – elmélkedik Merze-Nagy Rita, amikor már szinte az összes zegzugot bejártuk a telken. Körülötte csendélet: a kutyák a napon elnyújtózva várják a szebb életet. És az az érzésem, hogy sokuknak most a legszebb. Ott a nyugalomban és biztonságban.

Bereczki Szilvia