Fekete Giorgio: Magyarnak túl olasz, olasznak túl magyar vagyok

–

Simon Eszter/WMN: Sok zenész álmodozik arról, hogy egyszer fellép majd azon a színpadon, ahol egykor a kedvenceit nézte, vagy együtt zenél az ikonikus előadóival. A Müpa egy ilyen álom beteljesülése?

Fekete Giorgio: Abszolút. És ugyanígy vagyok a legtöbb magyarországi nívós színházteremmel. Bár óriási élmény volt a Carson Comával 2022-ben kétszer is fellépni a Müpában, jellemzően inkább klubokban és kültéri fesztiválokon zenélünk, így kevesebb tapasztalatom van abban, hogy milyen egy színházszerű koncerttermekben játszani, ahol a közönség nem táncol, nem ringatózik, hanem ülve figyeli a zenét. Szóval új még ez, de egy percig sem volt kérdés, hogy megcsináljuk a koncertet. Amint adódott a lehetőség, hogy nagyzenekarral, fúvósokkal, vonósokkal és vokalistákkal álljak színpadra az ország egyik legszebb koncerttermében, azonnal igent mondtam. 

S. E./WMN: A közönség ismerheti az olasz számokat, amiket előadsz majd?

F. G.: A magyar közönségnek talán ismerős lehet Adriano Celentanótól a 24.000 Baci, vagy Paolo Contétól a Sparring Partner. Lesz persze ezek mellett több olyan dal, ami jóval kevésbé ismert, az egyik személyes kedvencem ezek közül a Spaghetti, pollo, insalatina e una tazzina di caffé Fred Bongustótól.

S. E./WMN: Már a neve is dallamos! De gondolom, nem ez volt a fő szempont, amikor összeállítottad a setlistet. Ha jól tudom, lesznek ismertebb táncdalok, rockslágerek a 60’as évekből, és olyan számok is, amik valamiért fontos szerepet töltenek be az életedben.

F. G.: Az összes számhoz erősen kötődöm érzelmileg. A legtöbb dal gyerekkorom óta velem van, párat tinédzser koromban ismertem meg, amikor az olasz zene történetén keresztül próbáltam felfedezni az olasz kulturális gyökereimet. A ‘60-as évekbeli táncdalok mindig kifejezetten közel álltak hozzám, ezért izgalmas volt megtanulni ezeket a számokat.

Mindent megteszünk, hogy a lehető legjobban visszaadjuk a dalok eredeti hangulatát, de nem lesz semmilyen hatásvadász olasz klisé, sem kockás terítőn tálalt spagetti, sem evés két dal között. Nincs bajom a színházibb megközelítéssel, de ezeket most inkább mellőzöm.

S. E./WMN: Ez a két este jóval személyesebb hangvételű lesz, mint a korábbi koncertek, ráadásul ez csak rólad és a zenéről fog szólni.

F. G.: Még egy könnyűzenei koncert esetében is igaz, hogy a terem atmoszférája megfosztja az eseményt azoktól az elemektől, amelyek a zenehallgatást inkább buliélménnyé teszik. Ez a színpadon és a nézőtéren is egyaránt érződik. Furcsa lenne pirotechnikát használni egy elegáns helyszínen, ahol az ültetett közönség is alapvetően más dinamikát teremt, nem? Igaz, erről lehetne vitatkozni, különböző iskolák vannak, én speciel nem szeretem a poroszos szigort. Szerintem egy koncert legyen szórakoztató, vonja be a közönséget, használjon vizuális és auditív elemeket, de az sem árt, ha többet nyújt egy sima hangfelvételnél. De tény, hogy másképp kell hozzáállni hangszerelés, fénytervezés és setlist téren a Müpához, mint a Budapest Parkhoz.

S. E./WMN: Mi a magyar és az olasz zene között a legélesebb különbség? És hogyan hidalhatók át ezek?

F. G.: Vannak technikai részletek, mint például a hosszan és nyitottan ejtett magánhangzók vagy a refrének alá festett vonós dallamok, de nem szabad elfelejteni, hogy a popzene valójában egy adott társadalom mindennapjainak és érzéseinek egyszerű, fülbemászó dallamokban való lenyomata. A valódi kérdés nemcsak az, hogy milyen különbségek vannak a zenében, hanem hogy mennyire volt más az emberek élete a ’60-as évek Olaszországában és Magyarországán. Hogyan hatott mindez a zenére, és hogyan tükröződött vissza a hétköznapokban.

S. E./WMN: Mondhatjuk, hogy ez a koncert egy kicsit az identitáskeresésről is szól?

F. G.: Ami elsőként eszembe jut erről, az az, hogy a hozzám hasonlóan két különböző országhoz kötődő emberek számára a kulturális archívumok mennyisége lényegében megduplázódik. Kétszer annyi zene, kétszer annyi film, kétszer annyi hagyomány, végtelenségig sorolhatnám ezeket. Az érem másik oldala viszont az, hogy valószínűleg kevesebbet tudok a magyar kultúráról, mint a legtöbb magyar, ugyanakkor 17 év magyarországi élet után szinte biztos, hogy az olasz kultúrát sem ismerem olyan mélyen, mint a legtöbb olasz.

Ez a folyamatos két szék közé esés ihlette a „Legjobb verzió” című számunkban a „magyarnak túl olasz, és olasznak túl magyar” sort, ami végül a koncert címéül is szolgál.

S. E./WMN: A különböző kulturális gyökereid befolyásolják azt, ahogyan a zenéhez és a közönséghez állsz?

F. G.: Bár könnyű származási helytől függetlenül minden olaszra ráhúzni az „extravertált, dolce vita” sztereotípiát, és van is benne némi igazság, de én olasz mércével mérve egy zárkózottabb környékről, Torinóból származom, és még azon belül is visszahúzódóbb karakter vagyok, legalábbis ami a mindennapokat illeti. A színpadi karakterem ezzel szemben sokkal nyitottabb, amiben elképzelhető, hogy az olasz származásomnak is szerepe van.

S. E./WMN: Ha az ember olyan művészi tevékenységet végez, amit bár szenvedéllyel csinál, mégis a munkájává válik, előfordulhat, hogy az már nem működik terápiás eszközként. Neked sikerült a zenén keresztül megtalálni az egyensúlyt az olasz és magyar identitásod között, és feldolgozni ezt a kettősséget?

F. G.: Bár több dalban is érintettem már a bennem lévő olasz-magyar kettősséget, valójában még iszonyatosan hosszú út áll előttem, aminek a végén remélhetőleg mind a pozitívumait, mind a negatívumait objektíven tudom majd értékelni. A legkézenfekvőbb példa erre az, hogy

a mai napig nem tudtam elrendezni magamban azt, hogyan tud megférni egymás mellett a hála, hogy gyerekként egy olyan helyre költöztem, ahol most nagyszerű életem van, és az a belátás, hogy ez a költözés gyerekként mégis traumatikus élmény volt. Mindenesetre az biztos, hogy ez a koncert jó pár lépés előre ebben a folyamatban.

S. E./WMN: Kik fognak ebben támogatni a színpadon?

F. G.: Nagyon boldoggá tesz, hogy ilyen nagy érdeklődés van a műsorra, és külön öröm, hogy a barátaimmal együtt készülünk a koncertre. Ott lesz velem Gaál Péter perkán és Jónás Attila basszusgitáron a Carson Comából, Agata Angilella a Damarából, Várhegyi Lucas Palmira, Jancsó Gábor a Blahalouisianából, neki kifejezetten nagy rutinja van az olasz hatvanas évek Riviéra-hangulatában.

S. E./WMN: Apropó, Carson Coma, hogyan hatott ez a projekt a zenekarra?

F. G.: Azért is vártam ilyen sokat a koncerttel, hogy olyan időszakban valósulhasson meg, amikor a lehető legtöbb figyelmet tudom szentelni rá anélkül, hogy ez hatással legyen a Carson Coma dolgaira. Nagyon élveztem a felkészülést, mindig üdítő és inspiráló új emberekkel zenélni, egy müpás próba session után pedig mindig óriási hazatérés egy Carson Coma-próba.

S. E./WMN: Jó sok minden van a hátatok mögött, nemrég hatrészes videósorozat készült a Carson Coma európai turnéjáról. A Nyugatra mentek a keleti zenészek című EU TOUR napló minden epizódja egy-egy zenekari tag mindennapjait mutatja be a reggeli ébredéstől a koncert pillanatain át egészen az esti lefekvésig. Mit viszel magaddal a turnéról?

F. G.: Azt, hogy ha két hét összezártság után is ugyanígy, sőt, még jobban szeretem ezt az öt másik embert, akkor már valószínűleg nyugodtan nevezhetem őket a családomnak.

S. E./WMN: Két olyan Budapest Parki nagykoncertet is adtatok, ahol a Carson Coma mellé meghívtatok hét kisebb zenekart is, akiket így a szélesebb közönség is megismert. Egy augusztusi interjúnkban azt mondtad, nagy szükség van arra, hogy előtérbe kerüljenek a tehetséges produkciók. A Kikeltetőn is zsűriztél, most pedig az Orange Zenei Támogatás zsűrielnöke vagy. Honnan érkezett ez az újabb kihívás?

F. G.: A zenekarral tavaly megcsináltuk az első Palántaprogramunkat, amiben egy kezdő zenekar számára ajánljuk fel egy nagylemeznyi hangfelvétel ingyen elkészítését: a saját stábunk segítségével, a saját stúdiónkban vehetik fel az első lemezüket. Ezután kerestek meg az orange-os srácok, akikkel régebb óta ismerjük egymást, ezzel a feladattal. 

S. E./WMN: Szerinted mi az, ami igazán fontos egy fiatal zenész vagy zenekar esetében? Inkább a technikai tudás, vagy a saját hang megtalálása számít?

F. G.: Tapasztalatom szerint sokan ilyen esetben elsősorban a hangszeres tudást díjazzák, de 16–20 éves korban ez szerintem még abszolút másodlagos. Akárcsak a Palántaprogramunk esetében is, ebben a programban is elsősorban az egyediséget vagy – az elkerülhetetlen kezdeti másolások mellett – legalább annak a csíráját keresem. A kedvenc zenekarodtól a kedvenc dalodat már megírta a kedvenc zenekarod.

Ha jó a zenekar, van mondanivalója, időközben ráérnek megtanulni zenélni.

S. E./WMN: Kicsit vissza a koncertre: hogyan hat majd szerinted a zenekarra és rád személy szerint? 

F. G.: Erre én is kíváncsi leszek. Szándékosan nem támasztok semmilyen elvárást magammal vagy bárki mással szemben. Arra vágyom, hogy a lehető legjobban meg tudjam élni minden pillanatát, hiszen egy csodálatos teremben olyan dalokat fogok énekelni az embereknek, amik a gyerekkorom darabjai, miközben egy fantasztikus zenekar támogat. Csak erre szeretnénk koncentrálni ahelyett, hogy azzal foglalkoznék, mi az, ami terv szerint alakul, és mi az, ami sikerülhetett volna jobban.

S. E./WMN: Az olasz zenéhez való kötődésed és a mostani műsor kapcsán adja magát a kérdés: gondolkodsz azon, hogy hosszabb távon is építs erre a vonalra, akár feldolgozásokkal, akár saját dalokkal?

F. G.: Bár nincs tervben az, hogy bármilyen formában többet foglalkozzak olasz zenével, nem elképzelhetetlen, hogy 4-5 hónap próba után egy-egy zenei elem tudat alatt beépül majd a zeneírási eszköztáramba. További tervek kifejezetten az olasz műsorral nincsenek, ez a két este egy régi álom beteljesüléséről szól, nem a karrierépítésről.

Simon Eszter