A Carson Coma az Elviszlekben: Amíg van bajtársiasság, addig van zenekar

–

„Szerinted már izgulnak?”

Egyfajta rituálé nálunk a családban, hogy amikor koncertre vagy színházba megyünk, várakozás közben elkezdjük kérdezgetni egymást: „Te, szerinted már izgul az X. Y. [és itt jön a híres művész neve]?” Talán azért is szeretjük ezt a kérdést, mert egyrészt hátborzongató belegondolni abba, hogy valaki 20 ezer ember elé áll ki a színpadra, másrészt talán így pöccintjük ki magunkat egy kicsit a rajongói szerepből, és emlékezünk meg arról a nem elhanyagolható tényről, hogy az előadók, akiket szeretünk, emberek. Úgy is mondhatnám, rehumanizáljuk őket. 

Az adásban D. Tóth Kriszta is megkérdezi a srácokat, milyen érzésekkel készülnek az 5. szülinapi koncertjükre, hiszen ez lesz az eddigi legnagyobb fellépésük. Héra Barnabás erről a következőt meséli:

„Én nem szoktam általában izgulni a koncertek előtt, de már hónapokkal előtte is képes vagyok arról álmodni, hogy mi lesz a színpadon. Van egy visszatérő rémálmom, és ez most az MVM Dome-mal egyre gyakrabban előjön.

Felmegyek a színpadra, a többiek már ott vannak, kezdhetjük a koncertet, és nekem nincs összerakva a dobszerkóm. Ott van rengeteg ember, és neki kell állnom összerakni a dobfelszerelést. A többiek várnak rám, és sürgetnek, de nem segítenek, csak idegeskednek, hogy én miért nem rakom össze.”

„Egyébként szerintem ez pont így nézne ki” – vágja rá nevetve Fekete Giorgio, aki szintén elmondja a műsorban, neki milyen rémálma szokott lenni. Annyit elárulok: nem az a klasszikusabb fajta, amikor az énekes torkából nem jön ki hang. 

A zenélés tiszta sportpszichológia!

Már az adás elején, amikor a fiúk arról beszélnek, ki hol szokott ülni a turnébuszban, és hogyan dől el, hogy ki teheti be a következő dalt, bekapcsol bennem a sportpszichológus. Milyen izgalmas lenne ezeket a dinamikákat – mint egy kézi- vagy focicsapatnál – megvizsgálni!

Aztán később kiderül, amit én nem tudtam, hogy a zenekar rendszeresen jár csoportterápiába. „Főleg külső hatások indukálták azt, hogy el kéne mennünk, nem egymás közötti viszonyt kellett rendezni […] – kezd bele Barni. – 2021-ben véget értek a lezárások, és mi hirtelen úgy éltük meg, hogy nagyon-nagyon sokan eljönnek a koncertjeinkre. Már nem az van, hogy ha kimegyünk koncert után találkozni a közönségünkkel, akkor annyi ember jön oda hozzánk, mint az előző szezonban, hanem hirtelen sokkal többen lettek, és teljesen más attitűddel viszonyultak hozzánk az emberek. Ezt valahogy fel kellett dolgozni, és ezt hatan együtt kellett [megtennünk].”

„Azt éreztük egy kicsit, hogy nem annyira embereket látnak már bennünk bizonyos pontokon,

hanem tárgyakat, vagy nem is tudom, eszközöket. Közben meg ez a dolognak a rendje, ez egyáltalán nem minősíti a közönséget” – fűzi hozzá Giorgio. Erről az jut eszembe, hogy a sportpszichológiában is alapvetés, hogy bár a leggyakrabban kudarcok, elakadások miatt fordulnak a versenyzők szakemberhez, a sikert, a népszerűséget is fontos tudatosan feldolgozni ahhoz, hogy megőrizhesd a testi-lelki egészségedet, na meg persze ezzel összefüggő módon hosszú távon a teljesítményedet is.

A zenészek azt is elmondják, hogy a csoportterápia egy olyan tér, ahol nyugodt körülmények között át tudják beszélni azokat az apróbb konfliktusokat, vagy őket foglalkoztató kérdéseket, amelyek megvitatására a napi pörgésben nincs mindig lehetőség. Szerintem nagyon jó példát mutatnak ezzel, bravó, srácok!

Mi lenne, ha kollégának szólítanátok egymást?

Az autóban egy ponton arról folyik a beszélgetés, ki mit tanult, hivatalosan milyen végzettsége van. Barni az ELTE médiaszakán végzett újságíró specializáción, de a koncertezés miatt nem jutott el a diplomaosztójára, így meglepetten látta, milyen titulus került végül az oklevelébe. Persze, arra is fény derül, mint általában, hogy szegről-végről mindenki mindenkinek a kollégája, sok a közös pont.

Mire Giorgio azt mondja Krisztának: „Te vagy az egyetlen ember, akit ismertem az ELTE bölcsészkarról, aki a saját pályáján dolgozik!”

– és bár az állítás a következő pillanatban némileg árnyalódik (Giorgio rájön, hogy még egy ilyen személyről tud!), ezen azért elég jót röhögtem. 

Kriszta arról is kérdezi a fiúkat, milyen volt úgy egyetemre járni, szakdogázni, hogy már „országos hírű nagy rockzenekar” voltak. Giorgio szerényen egy poénnal üti el a dolgot: „Nem tudom, be tudod-e sötétíteni az ablakot, [Kriszta], mert zavarnak a paparazzik, ahogy itt megyünk.” 

Javítani egymás korfáját

Az adásban persze végig ott van az önironikus-önreflektív humor, legyen szó hírnévről vagy generációs különbségekről. Látványos tendencia egyébként, ahogy a Carson Coma – amelynek tagjai 18-19 évesen indították a zenekart – közönsége korosztályosan, társadalmilag, földrajzilag is egyre bővült az elmúlt években. „Már az én korosztályom, a szülő korosztály is ott van – veti fel Kriszta. – Ennek a műsornak [az Elviszleknek] sem feltétlenül a tizenévesek a törzsközönsége. Örülünk nekik, ha megnézik, de alapvetően mi a szülőket, leendő szülőket látjuk el tartalommal” – mondja. 

Giorgio viszont az epizód végén, amikor megérkeznek az MVM Dome-ba, megjegyzi: „Én tökre szoktam ám nézni ezt a műsort.” Mire Kriszta nevetve azt válaszolja: „De jó, köszönöm. Javítod a korfáját a műsornak.”

Nagyon bírtam az adásban az ilyesféle viccelődéseket, mert Carson Coma-koncerten lenni tényleg generációközi élmény.

Amikor ott állok a közönségben a barátnőmmel, a családtagjaimmal, és felcsendül a kedvenc dalom, a Peti és én, ami egy homoerotikus barátság történetét beszéli el valami elképesztő helyes és természetes módon, és látom magam körül a sok fiatal arcot, akkor úgy érzem, mintha hirtelen egy másik, sokkal elfogadóbb univerzumba csöppentem volna.

Valahogy elkezdek reménykedni, hogy ez az ország végre egy nyugisabb, felszabadultabb, tudatosabb hely lesz, ha ők felnőnek, és ez a hit túlzás nélkül erőt ad az elmúlt évek jogfosztásai után.

Szóval alig várom, hogy holnap élőben is halljam a Peti és ént, meg a Pókot vagy a Feldobom a követ című dalt, ti pedig, ha tehetitek, nézzétek meg az Elviszleket, amiből kiderül, hogyan ismerte meg egymást Giorgio és Barni, miért érzik néha úgy, mintha egy idős házaspár lennének, miért nincs a zenekarnak menedzsere, hogyan védekeznek a rendszerkritika kritikája ellen, és melyik, Eurovízióból ismert előadóval találkoztak a bécsi éjszakában. Az epizódot itt éritek el:

Kiemelt kép: WMN

Milanovich Domi