Kurucz Adrienn: Hogy a fenébe tudtunk életben maradni okostelefon nélkül?

–

A gyerekem, azt mondják, digitális bennszülött, velem ellentétben, aki expat vagyok ezen a tájon. Ő sosem használt vezetékes telefont, nem is nagyon látott. Igaz, gyerekkorom nagy részében én sem láttam. Ugyanis nem volt. A szomszédba kunyeráltuk át magunkat, ha fel kellett hívni valakit sürgősen. Mondjuk, a mentőket. Vagy, ha nem égett a ház, kiszaladtunk a sarokra a fülkéhez.

Családi legenda, hogy a születésem előtt anyukám a babakelengyét gyűjtögette párás szemmel, apukám pedig a sárgaréz kétforintosokat a telefonáláshoz.

Szó nem volt még apás szülésről, a férfi otthon ette a kefét, amíg az asszony a szülőszobán kínlódott. Apu nem bírt nyugton lenni, a telefonfülke és a lakás közt korzózta át az éjszakát, és félóránként hívta a kórházat, aztán ment haza jelenteni a Nagyinak, ezért kellett annyi érme. Nem volt éppenséggel villámszülés.

Snitt. 17 éves voltam, amikor bevezették a vonalat a házunkba. Úgyhogy addig én is ugyanahhoz a fülkéhez jártam, mint apám a születésem éjszakáján. Például, ha el kellett kérni a leckét, mert beteg voltam. Vagy szerelmes, és sürgős közlendőm volt. A barátnőkkel vészhelyzeten kívül, órákon és iskolai szünetekben leveleztünk. Papíron. (Ma is megvannak ezek a levelek. Nem szoktam olvasgatni őket, de azért jó tudni, hogy vannak. Majd, ha öregasszony leszek, és nem lógok állandóan az okostelefonon, előkapom őket. Remélem, leszek öregasszony.)

Érdekes, hogy most, amikor már bárhonnan, bármikor lehetne egyszerűen telefonálni, az emberek fogták magukat, és leszoktak a telefonálásról.

Az én generációm még csak-csak felemeli a telefont, de a lányom soha senkit nem hív fel. (Oké, idősebb családtagokat néha.) Ő írásban kommunikál flottul, akárcsak mindenki más a generációjában. (Az más kérdés, hogy a Köbükik rövidítéseit nemigen értem, bár a Mézga családon nőttem fel.) Szüntelen írogatnak, általában párhuzamosan több emberrel.

Videó- és hangüzeneteket is szoktak küldeni, ha hosszabban el akarnak mesélni valamit.

Én még soha életemben nem küldtem sem videó-, sem hangüzenetet barátnak. Én élőben jelentkezem be. Tudom, hogy súlyos tapintatlanság ez az új etikett szerint. Van, aki szerint egyenesen bunkóság. Mit csináljak: a reflexek…

A fiatalabb (értsd nálam fiatalabb) kollégák is furán néztek rám, amikor évekkel ezelőtt arra biztattam őket, inkább hívjanak fel, ha meg kell beszélni valamit sürgősen, ne írogassanak, mert képtelen vagyok ennyi üzenetre, levélre válaszolni. Nos, azóta sem sok hívást kapok.

Megjegyzem, annyira elszoktam a csengőhangomtól, hogy ha véletlenül mégis megcsörren a telefonom (téves hívás, szolgáltatói ajánlat, vagy a tesómat keresik), beletelik egy időbe, mire rájövök, kapásom van. A buszon meg emberek pillantanak fel körülöttem idegesen a telefonjukból, hogy ki az a hülye, aki hagyja hangosan csilingelni a telefonját. (Bocsánat!)

Rájöttem, hogy felhívni valakit az olyan ma, mint rátörni az ajtót. Mint mikor csönget a vízóra-leolvasó, és bugyiban vagy otthon. Vagy megérkezik az anyós-após egy meglepetésvizitre, ti meg véletlenül éppen ágyban vagytok délután háromkor kevéssé rendezett öltözetben, vagy inkább semmilyenben.

Szóval csörögni manapság alapvetően gáz, de „pingelni” valakit, ha nem válaszol azonnal, éjjel-nappal munka- és hivatalos ügyben ráírni akár Messengeren is, az oké. Nagyjából.

Úgy emlékszem, a szüleimnek sem volt éppenséggel stresszmentes a szendvicsgenerációs lét, és minden lehetséges pluszmunkát elvállaltak, hogy könnyebb legyen az élet, de az hétszentség, hogy kedd este, amikor az Onedin család vagy a Sandokan újabb epizódját adták a tévében, egyetlenegyszer sem csipogott a Slack. De a többi applikáció értesítéseit sem kellett kikapcsolni, hogy nyugta legyen az embernek – hogy nyugodtan idegeskedjen, miről marad le épp.

Ha valaki kicsekkolt a munkahelyéről, akkor másnap reggelig nem zargatta senki. De miért is zargatta volna bárki is, az egész ország az Onedint és a Sandokant nézte, ahogy említettem volt.

Megkérdeztem a ChatGPT-t, hogyan éltek az emberek (túl) a digitális korszak előtt. Azt válaszolta, most kapaszkodjatok meg:

„Az okostelefonok előtti időkben az emberek papíralapú térképeket használtak az eligazodáshoz. Egy új helyszín megtalálása gyakran előzetes tervezést igényelt, és az utazók sokszor útbaigazítást kértek a helyiektől. Az útvonalak megjegyzése és a tájékozódási pontok felismerése alapvető készségek voltak. A találkozókat előre, pontos időpontokban és helyszíneken beszélték meg, mivel a késések vagy változtatások kommunikálása nehézkes volt. Az internet előtti időkben az információk beszerzése könyvtárakból, enciklopédiákból és nyomtatott sajtóból történt. A szórakozás terén a televízió, rádió és nyomtatott sajtó dominált, és a közösségi média hiányában az emberek személyesen találkoztak és beszélgettek. A mindennapi tevékenységek, mint például a bevásárlás, banki ügyintézés vagy ételrendelés, személyes jelenlétet igényeltek.”

Őrület!

Emlékek villannak fel máris.

Ülünk a férjemmel a kocsiban, és a műszerfalat beborítja az Európa-térkép.

Klagenfurt helyett megérkezünk Szlovéniába.

Rádöbbenünk, hogy az erdőn átvezető út, amit kinéztünk, csak terepjáróval járható. Vagy azzal sem.

Nem hajtunk le időben az autópályáról. De nem is baj, eldumáltuk az időt, és észak felé haladtunk, Szeged pedig nem északra van. 

„Kicsim, szépen kérlek, ne tájékozódjál!”

Ekkortájt született ez a családi szlogen. A másik etimológiai verzió szerint egy parkolóházban.

Ma már a polcon tartjuk a térképeket, nem a kocsiban, néha leporolom őket. Vezetés közben a Waze magyar hangjával veszekszik a férjem, nem velem. Én meg hátradőlök, és pihengetek, illetve pihengetnék, ha a férjem nem káromkodna hangosan, mert elbambult, és az applikációra hallgatott, most meg hol a faszban vagyunk?

Anyukámat, ha ejtőernyővel ledobnák a világ bármely pontján, öt perc alatt kötne néhány barátságot, és belőné, hol van, és merre van innen a Blaha Lujza tér. A BKK valamennyi járatának útirányát bármikor felvázolja. Soha nem használ vezetés közben sem térképet, sem GPS-t. A fejében van a város.

Én már minden utat applikációkkal tervezek meg előre. Merre menjek, mikor induljak, hogyan jutok innen oda a legegyszerűbben.

Anyám meg kinevetne, ha látná, ahogy a telefonnal a kezemben, és csomagokkal a fülemen pörgök a tengelyem körül egy-egy kereszteződésben, mert a Google Maps alapján próbálom irányba tenni magamat, a gondolkodásról meg leszoktam. Pedig Pesten vagyok, ahol egész életemben éltem, nem Vlagyivosztokban.

Azon is eltöprengtem, hogyan találtuk meg régen egymást, ha mégis „személyes jelenlétet igényeltünk”. Mert az oké, hogy megbeszéljük, öt órakor találkozunk a Moszkva téren, bocsánat Széll Kálmán téren. De mi van, ha késik valaki, és nincs nála a telefonja? És nem tud ötpercenként írogatni, hogy megcsúsztam, bocsika, még öt (…) perc, bocs. (Régen az volt, hogy vártunk negyedórát, esetleg egy felet, szerelem esetén többet is, és ha nem érkezett meg az illető, akkor hazamentünk. Most viszont szobrozunk kitartóan, mert mégse hagyjuk faképnél a másikat, aki írt, hogy érkezik, csak nem most.)

Mikor iskolába mentem, a nagyanyám mindig megkérdezte, pénztárca, zsebkendő van-e nálam, az uzsonnámat eltettem-e. Én ma azt kérdezem a gyerekemtől reggel: megvan a telefonod?

Mert ha telefon van, minden oké. Minden necces helyzet megoldható.

Tud ma már bárki bármit intézni nélküle? Hisz már a banki ügyfélszolgálaton is úgy indítanak, hogy legyél szíves letölteni egy applikációt.

Egyszerűbb lett sok minden. Gyorsabb. Kényelmesebb. És sokkal bonyolultabb.

A kommunikációban meg létrejött két párhuzamos világegyetem. Az egyikben gördülékenyen csetelünk, e-mailezünk boldog-boldogtalannal, de ha a való életben összekerülünk, pont úgy bénázunk, mint régen. Hiába beszélgettük át az éjszakát valakivel valamelyik online platformon, ha szembe jön másnap, pirulunk. Mert idegen. Egy idegen a sok idegen közül, akiről túl sokat tudunk. 

A gyerekeken applikációk segítségével tartjuk rajta a szemünket, de ha rendben hazaértek, és magukra csukják az ajtót, elveszítjük őket az online térben. 

Veszélyes volt gyereknek lenni 1981-ben a kispesti lakótelepen. Veszélyes gyereknek lenni ma is bárhol a világon, hiába látjuk a nyomkövetőn, hol battyognak épp.

Minek lamentálni, mondom magamnak is mindig. Visszamenni a digitális korszak elé nem lehet, és nem is akarna senki. Akkor hát nekünk kell valahogy felnőni a világhoz, amelyet teremtettünk. Ha arra gondolok, hogy a hadifogoly dédapám hazagyalogolt egy télen Vlagyivosztokból (GPS nélkül), akkor talán nem is tűnik olyan lehetetlen vállalásnak. 

Kurucz Adrienn