Anyaként testképzavarral küzdeni: „Nem gyógyíthatom a kislányomon keresztül a múltbéli sebeimet”

–

Óvodásként még remekül éreztem magam a bőrömben 

Nem foglalkoztam azzal, hogy szép vagyok-e, egyszerűen kerek volt a világ, amiben biztosan tudtam, hogy helyem van. 

Aztán valahogy elromlottak a dolgok. Hamar kezdtem nőiesedni, ezáltal olyan figyelem irányult rám már tízévesen, amire egyáltalán nem voltam felkészülve.

Máig érzem azt a borszagú kezet a jobb mellemen, ami éppen csak kerekedni kezdett. Hiába volt körülöttem egy csomó felnőtt, valahogy megtalálta az útját, hogy feltűnés nélkül elvegye, amit akart.

A torkomra fagyasztotta a szót. Hirtelen mindenki sokkal magasabbnak tűnt, ahogy felnéztem. Mintha egy mamutfenyőerdő közepén álltam volna. Vártam, hátha mégis látta valaki, de nem. Nem is baj, gondoltam rögtön, ezt jobb is, hogy senki sem vette észre. Elsüllyedtem volna szégyenemben. 

Talán meg sem történt – próbáltam bemagyarázni magamnak, hátha akkor az a gyomortájéki szorítás megszűnik magától. Nem szűnt meg, csak egyre erősödött. Bár mondhatnám, hogy ő volt az egyetlen felnőtt, aki visszaélt a helyzetével, amikor kislány voltam, de hazudnék. 

Közben az iskolában is sorozatosan értek zaklatások, a fiúknak játékszer voltam, a lányoknak konkurencia, akik véresen féltékenyek voltak rám a figyelemért, amit sosem kértem. 

Ráadásul olyan környéken laktunk, ahol mindennaposak voltak a beszólogatások. Naponta kellett perceket állni egy forgalmas út mellett, mire átmehettem a másik oldalra, és szinte mindig volt legalább egy olyan autó, amiből fenyegető, obszcén, ijesztő mondatok repkedtek felém, így mire felső tagozatos lettem, már görcsösen szorítottam a kulcscsomómat a zsebemben, folyton felkészülve a bármikor lecsapni kész veszélyre. 

Éreztem, hogy egyszer szükség lesz rá. 

A szükség órájában viszont pont nem volt a kezem ügyében semmi

Amitől úgy féltem, megtörtént. Bizarr módon szinte megkönnyebbültem, hogy túlestem rajta. Így többé már nem kellett szoronganom attól, vajon milyen érzés lehet. 

Azt is tudom, milyen kérdések merülnek fel ilyenkor a többségben. 

Hogy úgy öltözködtem-e? Nem. Hogy kellettem-e magam? Nem. Mondtam, hogy NEM? Mondtam. Harcoltam-e? Igen. Sírtam-e? Igen. Az emlékeim nem tiszták, de ezek a sarokpontok élesek.

Furcsa dolog ez. Kapásból magát hibáztatja az áldozat. Mintha könnyebb lenne elfogadni, hogy mi hibáztunk, mint azt, hogy egyszerűen vannak helyzetek, amiket lehetetlen irányítani. 

Emlékszem, az a bizonyos kislánykori élmény tört elő bennem az éjszakán, amikor hiába mondtam nemet. Ugyanúgy tehetetlennek, kicsinek éreztem magam, a srácot pedig olyan hatalmasnak, fölém tornyosulónak láttam, mint a borszagú bácsit. Vissza a mamutfenyőerdőbe.

Szépen beépült az életembe az öngyűlölet

Hogy ez az egész, ez a sok rémes dolog azért történt velem, mert túl nőies vagyok. Tartsd közel az ellenségedet, mondják, de mi van, ha a saját tested az ellenség, és inkább kiszabadulnál belőle?!

Mérgesebb voltam a testemre, mint azokra, akik valaha bántottak.

Gusztustalannak tartottam magam, mocskosnak, és igen, hibásnak. Hiszen azon a bizonyos éjszakán ittas voltam. Nem ittam rengeteget, csakhogy akkoriban már javában bulimiával küzdöttem, általában üres gyomorral léteztem, így jóval kevesebb alkoholtól is képes voltam gyakorlatilag magatehetetlenné válni. 

Az egész bulimia úgy fél évvel korábban jött az életembe, amikor családi problémák és egy akkorra már igen mérgező kapcsolat nyomása alatt rám tört a hányás, ami után olyan óriási megkönnyebbülést éreztem. Olyannyira, hogy függőjévé váltam egy kerek évre. Iszonyú önbántalmazásban voltam mentálisan, de legalább amíg hánytam, üres volt a fejem. 

Ha esetleg megriadtam, hogy mit művelek, akkor elkezdtem koplalni, nehogy legyen mit kihányni, de az éhezésből automatikusan jöttek a falási rohamok, majd megint a hányás… Ördögi kör. 

Vészesen fogyni kezdtem, amitől a melleim csúnyán megereszkedtek, számomra csak még groteszkebb látványt nyújtva. 

Híztam, fogytam, híztam, fogytam – úgy jojóztam, hogy magam se tudtam követni. A testem fel is adta egy ponton. A sok sanyargatástól a szervezetem rettenetesen legyengült, kórházba kerültem egy felülfertőződött vírus miatt. És ez még mindig nem a mélypont volt. 

A sok hányástól ugyanis a fogamzásgátló tablettám se működött rendesen, de akkor már egyáltalán nem voltam tiszta tudatú, nem igazán fogtam fel, mi történik velem, körülöttem. Valahol észleltem és tudtam, mit jelent, hogy nem jön meg időben, de nem vettem róla tudomást. A már említett mérgező kapcsolatom akkor ért véget. Megcsalt a fiú. 

A testem mindezek után volt olyan bölcs helyettem, és nem várt rám tovább. Elengedte magától, amire, akire még senki nem állt volna készen. Csupán képek ugranak be arról a reggelről, pislantásnyi snittek. Mint ahogy az erőszakot sem tudom egy az egyben felidézni, csak érzeteket. 

És hogy volt-e kivel beszélnem minderről? Hogy hol voltak a barátaim, a szüleim? Mind szorosan közel voltak hozzám, csak épp beszélni nem tudtam velük ezekről a dolgokról. Nem voltak szavaim. Csak a szégyen, az önmardosás. Önmagamat gázlángoltam. 

Éreztem, hogy ennél lejjebb már nem mehetek, így önerőből másztam ki az életvitelszerű táplálkozási zavarból, csak olyankor estem/esek vissza, amikor nagyobb feszültség ér(t). Szép fokozatosan sikerült egészségesebb viszonyt kialakítanom az evéssel és magammal. A traumákat pedig hosszú-hosszú évekre befagyasztottam. 

Kislány anyukája lettem

Egészen addig, míg a gyerekszülés- és nevelés elő nem hozott belőlem mindent. 

Egy nap aztán ott álltam a tükör előtt, és ráeszméltem: nagyon rég nem néztem meg magamat úgy igazán, alaposan. 

Megtanultam úgy tükörbe nézni, hogy átsiklottam a nem kívánt részek felett. 

De ezen a napon úgy döntöttem, alaposan felmérem a helyzetet. Rá kellett jönnöm, hogy bár tökéletlenebb vagyok, mint valaha, mégis szebbnek láttam a testem, mint tízévesen. A terhesség, a szülés, a szoptatás valahogy értelmet adott a nőiségemnek, ami addig csak félelmetes teher volt számomra. A férfi, aki mellett megtaláltam a békét, a biztonságot, úgy szeretett, ahogy voltam. Türelemmel és gyengédséggel megvárta, hogy megérkezzek a testembe, amit ő addig is tökéletesnek látott. 

Csakhogy nem volt már több időm. Ugyanis közben a kisbaba, akit szültem, ovissá, majd iskolássá cseperedett. Kislány. 

Eleinte ez rettenetes szorongással töltött el. Iszonyúan féltem, hogy már várandósan átadtam neki mindazt a mérget, amit én annyi évig őrizgettem magamban. Görcsösen figyeltem arra, nehogy csúnyát mondjak magamra előtte, hogy ne lásson rajtam ambivalenciát, ha a tükör elé álltam.  

Közben folyamatosan mondtam neki, hogy annyit egyen, amennyi jólesik, hogy úgy szép, ahogy van, és persze azt is, hogy bármikor mondhat nemet. Bárkinek. Ha valaki olyat csinál vele, amit nem szeretne, ami neki rossz, akkor haraphat, csíphet, rúghat, pofozhat, ordíthat. Nem kell jókislánynak lennie. Nem kell puszit adnia muszájból senkinek. Nem kell semmilyennek lennie más kedvéért. És bármikor bármit elmondhat. Akármiről kérdezhet. 

Ezek lehet, hogy jól hangzanak, de biztos van, aki szerint már túlkapás. Én is szoktam ezen gondolkodni, hogy nem pont ezekkel adok-e át túl sokat a traumákból, a saját nézőpontomból? Nem helyezek-e túl nagy fókuszt és ezáltal nyomást a gyerek testi-lelki fejlődésére? 

Nem saját magamat és a múltbéli kislány énemet akarom-e rajta keresztül meggyógyítani?

Fogalmam sincs. 

De a hamarosan hétéves kislányom a minap azt mondta a lábára, hogy undorító. Majd azt is hozzátette, hogy ő maga sem olyan szép. Más színű szemeket szeretne, és sötétebb, hosszabb hajat. 

Fogalmam sincs, honnan szedte ezeket ilyen kicsi korban. Úgyhogy azt hiszem, mégsem túlkapás, ha sokat beszélgetünk ezekről. Nincs kontrollcsoport, így sosem tudhatjuk, mi lett volna, ha másképp csináljuk. 

Annyit viszont tudok tenni, hogy sokat mesélek neki bátor, erős nőkről, mert látnia kell, hogy egy nőt nem határozhat meg a külseje. Erősítem benne, hogy igenis mondhat nemet, még akkor is, ha ezt egyelőre elsősorban családon belül teszteli. Ügyelek arra, hogy amikor úgy rakom össze magam reggel, hogy elégedett vagyok, akkor annak hangot is adok. 

Mesélek neki arról, hogy volt idő, amikor én se láttam magamat olyan szépnek. Olyankor mindig mondja, hogy de hát én vagyok – neki – a legszebb a világon. Erre könnyű rákontrázni, hogy „Szerintem meg te vagy a legszebb” – talán így könnyebben megérti, hogy önmagunkat nem mindig látjuk tisztán. 

Szeretném azt hinni, hogy jól csinálom. Azt hiszem, legalábbis remélem, hogy a saját magammal való gyógyuló viszonyom előbb-utóbb nemcsak rám, de rá is pozitívan hat majd. 

De a legfontosabb, hogy érezhesse, bármiről beszélhetünk, hogy ne legyen olyan téma, aminek nem mer hangot adni, akár önmagával, akár mással kapcsolatban. Ha ez sikerül, akkor talán nagy baj nem lehet. 

WMN szerkesztőség