Az iráni hercegnő bajsza miatt vált ismertté, pedig az egyik legbátrabb feminista ikon volt

–

Lázadó lány a háremben

Hiába tudjuk, hogy a szépségnek nincs mértékegysége, hiszen mindenkinek más a szép, mégis, valahogy mindig meglepődik az internet népe azon, hogy a maga idejében a bajszos iráni hercegnő, Tadzs al-Szaltáne, igazán gyönyörűnek számított. Pedig messze nem ez a legérdekesebb dolog, amit megtudhatunk róla. 

Tadzs al-Szaltáne az abszolút uralkodó, Nászer ad-Din sah leglázadóbb lánya volt, ami nem kis dolog, lévén hogy huszonkilenc gyereket nemzett, ebből tizenöt volt lány. Tadzs al-Szaltáne abban a szerencsés helyzetben volt, hogy az apja (a maga módján) végtelenül szerette őt, ezért

lehetőséget kapott, hogy irodalmat és tudományt tanulhasson, ami kimondottan szokatlan volt, pláne, hogy a sah hatalmas háremében nevelkedett, szeretők, feleségek, (rab)szolgák között. 

Bár a hercegnő tisztában volt szerencsés és kivételezett helyzetével, ez nem akadályozta meg abban, hogy időről időre kritizálja apja döntéseit és intézkedéseit. Megszólta apja világi örömök iránti rajongását (számtalan férfi és női szeretője volt) és gyerekes viselkedését (már-már betegesen rajongott a macskájáért), és azt is, hogy mindeközben az iráni nép és nők súlyos problémáival már annál kevesebbet törődött. 

Nászer ad-Din igen hamar, már nyolcévesen férjhez akarta adni a lányát, de első választása annyira felháborította feleségét, hogy állítólag azt mondta, inkább megmérgezi és megöli Tadzs al-Szaltánét, mint hogy elfogadja a választott férfit vejéül. 

Persze nem lehetett csak úgy büntetlenül ellenszegülni az uralkodónak, a sah iszonyúan feldühödött, kiutasította a nőt a háreméből, közös lányukat pedig kedvenc feleségére bízta. A sors iróniája, hogy mostohaanyja titokban támogatta a hercegnő édesanyját, és elintézte, hogy a frigyre végül ne kerülhessen sor. 

Ám a végtelenségig nem lehetett húzni az időt, a lányt kilencévesen újra eljegyezték, ezúttal a hadügyminiszter arisztokrata fiával, de az esküvőre csak a lány tizenhárom éves korában került sor. A többéves várakozásnak az volt az oka, hogy 1896-ban a perzsa király, Tadzs al-Szaltáne apja, merénylet áldozata lett, és nem tűnt illendőnek a hetedhét országra szóló dínomdánom egy ilyen horderejű esemény után. 

Az első elvált iráni hercegnő

Tadzs al-Szaltáne kimondottan ágált az elrendezett házasság ellen, de nem volt mit tenni, férjhez kellett mennie. A kínjai pedig csak ekkor kezdődtek. A férfi az esküvő után szinte azonnal hűtlenkedni kezdett, ennek következményeképp súlyos nemi betegséggel fertőzte meg épp várandós feleségét. Tadzs al-Szaltáne pedig annyira rettegett az elkapott betegségtől, hogy az egyértelműen életveszélyes beavatkozásnak számító házi abortuszhoz folyamodott.

Ezután hisztériát állapítottak meg nála az udvari szakértők, ami ironikus módon pozitív változást hozott az életébe, mert orvosi tanácsra szabadabban mozoghatott az udvaron kívül, hogy többet legyen a szabad levegőn. 

Habár végül három gyereke született férjétől, egy ponton megelégelte a férfi félrelépéseit, így ő lett az első elvált nő az uralkodói családban. 

Emlékirataiban azt írta, hogy bár hercegnőként kiváltságos életet élt, élete nem volt boldog. Különösen bosszantotta, hogy nőként és hercegnőként nem láthatta a világot otthona falain túl, és nem tanulhatta azt, amit szeretett volna – noha azért hálás volt, hogy neki egyáltalán megadatott a tanulás lehetősége. Tisztában volt azzal, hogy nőtársai között ez milyen óriási kiváltságnak számított.

Nyugati ruhákban, hidzsáb nélkül

Válása után Tadzs al-Szaltáne tovább folytatta tanulmányait, megtanult franciául, megismerkedett nőjogi aktivistákkal és a feminista gondolkodással. Ez az élmény felkészítette arra, hogy úttörő szószólója legyen a női jogoknak Iránban. 1910 körül Tadzs al-Szaltáne alapító tagja lett egy félig földalatti szervezetnek, amely a nők egyenjogúságáért küzdött. A társaság válasz volt egy férfiak által alapított, szabadkőművesekre hajazó misztikus szervezetre. A hercegnő titokban szervezte a gyűléseiket, míg a családnak csak annyit mondott, hogy vallási összejövetelekre jár.

Korát megelőző módon már akkor azt vallotta, hogy a nők számára a legnagyobb kárt a saját jogaik ismeretének hiánya okozza. 

„Az iráni nők elszakítva élnek az emberi fajtól, a vadállatok között. Reggeltől estig elzárt térben, reménytelenül, nyomorban töltik életüket, hatalmas nyomás és szenvedés közepette

– írja a memoárjában. – Írják az újságok, hogy az európai egyenjogúságot követelő nők hogyan védik és milyen határozottan követelik a jogaikat. El akarok menni Európába, találkozni ezekkel a nőkkel, és elmondani nekik, hogy miközben nemesen véditek jogaitokat és győzedelmesen eléritek céljaitokat, vessetek egy pillantást Ázsiára. Nézzétek meg a házakat magas falaikkal, csak egy nyílással, a bejárati ajtóval, amit egy ajtónálló őriz. Mögöttük mind nők élnek láncra verve, ellentmondást nem tűrő hatalom alatt. Sápadtan, éhesen, ruhátlanul, várakozva. Mindvégig nyögdécselve.

Ezek mind nők. Mind emberek. Mind tiszteletre méltók és elismerést érdemelnének. Nézzétek, milyen életet élnek.”

Azon túl, hogy ahol csak lehetett, szót emelt nőtársai érdekében az egyenjogúságért, hangsúlyozta az anya és baba/gyerek közti szoros kapcsolat és egyben a szoptatás fontosságát. Mindemellett ő volt az első iráni hercegnő, aki levette a hidzsábját és nyugati ruhákban fényképezkedett. 

Számtalan legenda kering róla: például, hogy több mint egy tucat férfi lett öngyilkos azért, mert visszautasította házassági ajánlatukat, és több olyan vers és dal van, amit történészek szerint hozzá írtak. 

Igazi úttörő volt, valódi feminista, egy olyan kultúrában és társadalomban, amiben ezért akár az életével is fizethetett volna, mégis, bárhol felbukkan róla egy fotó, mindig csak a megjelenéséről írnak. Az újra és újra felbukkanó mémek és Insta-posztok annyit árulnak el róla, hogy habár kövér és bajuszos volt, régen ez volt az igazi perzsa szépségideál.
Nem leszek álszent, nekem is felszaladt a szemöldököm, amikor először láttam, de miután utánaolvastam az életének, lényegtelenné vált a külseje.

Élete utolsó harmadában súlyos depresszióval küzdött, állítólag három öngyilkossági kísérlete is volt. Válása után kétszer házasodott újra – bár ezzel kapcsolatban egymásnak ellentmondó források is vannak –, de élete inkább volt boldogtalan, mint amennyire izgalmas. A társadalom és a normák, amik között élnie kellett, mindig rettenetesen elszomorították, bármit is próbált tenni a változásért.

Végül 1936-ban halt meg, ötvennégy évesen. Kívánsága szerint Teherán északi részén, a Zahir od-Doleh temetőben temették el. Emlékiratai csak hatvan évvel később jelentek meg, és igazából a neve ekkor került a feminista köztudatba, mint a huszadik század elejének egyik legbátrabb nőjogi harcosa. 

Szabó Anna Eszter