Rejtett éhezés: sok zöldség-gyümölcs már nem olyan tápanyagdús, mint a nagyszüleink gyerekkorában!

–

A klímaváltozás és az emberi tevékenység hatásai egyre erőteljesebben mutatkoznak meg a természetben és az életünkben, de sajnos ott tartunk, hogy az olvadó gleccserekről, a természetes élőhelyek pusztulásáról, az invazív fajok terjedéséről, az erdőtüzekről, az árvizekről és aszályokról szóló hírek már alig hatnak meg valakit. Mindennapossá, lassan elcsépeltté válik a globális felmelegedésről beszélni. Pedig ennél sürgetőbb nem is lehetne.

Sokaknak ismerős a jelenet, amikor egy vidéki nagymama vagy nagypapa áruházban vásárolt paradicsomot kóstol. Összehúzza a száját, mert sehol a jól ismert édeskés, napérlelte íz, sehol a kés alatt lédúsan roppanó piros hús. Helyette egy rózsaszín, kemény, savanyú és sercegő valami kerül a tányérjára paradicsom gyanánt. A szerencsésebbek még tudják, milyen az igazi paradicsom, de a globális felmelegedés előrenyomulásával és az ember természetbe való beavatkozásával sanszos, hogy egyre kevesebben jutnak majd hozzá a valódi terméshez. És ez nem csak a paradicsom esetében van így:

anélkül, hogy bezzegelnénk, kijelenthetjük, hogy régebben jobb volt az uborka, a saláta, a hagyma, a paprika, az alma, a szilva, de még a búza is. Tulajdonképpen minden, ami ma egészséges táplálék címszó alatt a tányérunkra kerül. Zöldség, gyümölcs és gabona egyaránt.

Hol van már az egészségünkhöz szükséges elegendő mennyiségű vas, magnézium, kalcium?!

Az élelmiszernövények beltartalmi értékének csökkenését régóta kutatják, az első jelentős eredményeket Anne-Marie Mayer brit dietetikus hozta nyilvánosságra még 1997-ben. Kutatása során összehasonlította a brit tápanyagtáblázatok adatait az 1930-as és az 1980-as évek adataival, és 20 gyümölcs- és 20 zöldségfélét összehasonlítva arra a következtetésre jutott, hogy több ásványi anyag – köztük a magnézium és a réz – koncentrációja jelentősen alacsonyabb volt az 1980-as években, mint fél évszázaddal korábban.

2022-ben Mayer újra elvégezte a vizsgálatot friss adatokat használva (1940, 1991, 2019), és hasonló eredményekre jutott: megállapította, hogy 2019-re a legtöbb ásványi anyag és mikroelem koncentrációja – különösen a nátrium, vas, réz és magnézium – szintén jelentősen csökkent az 1940-es szinthez képest a brit élelmiszernövényekben. A jelenséget hasonló eredményeket mutattak ki az Egyesült Államokban is, ahol az 1950-es és 1999-es adatok szerint hat fontos tápanyag mennyisége esett vissza a terményekben. Ráadásul Magyarországon is észlelték a visszaesést, például azt, hogy a búza fehérjetartalma a 60-as és a 80-as évek között kétharmadára csökkent – írja dr. Fehér Zoltán a WWF Magyarország oldalán megjelenő tanulmányában.

A szakember szerint a növények tápértékének csökkenéséhez több tényező is hozzájárul. A mezőgazdaságban a második világháború után lezajló „zöld forradalom” jelentős változásokat hozott. Ez volt az az időszak, amikor

a magas hozamú fajták és az agrokemikáliák, például műtrágyák, rovar- és gyomirtó szerek széles körű használata rövid távon növelte a terméshozamokat. De az már csak később derült ki, hogy hosszú távon ártott a talaj minőségének. 

A túlzott vegyszerhasználat megváltoztatta a talaj mikrobaközösségét, ami rontotta a növények tápanyagfelvételét, és ezáltal azok beltartalmi értékét. Ugyanakkor a nagyüzemi mezőgazdaság gyakorlatai, mint a forgatásos talajművelés, tovább csökkentették a talajéletet, és hozzájárultak a talaj szervesanyag-tartalmának és vízmegtartó képességének romlásához. 

„A túlzott szerhasználat megtizedelte a talajflórát és -faunát, megváltoztatta a növények egészséges fejlődéséhez elengedhetetlen mikrobaközösség (a talaj összbiomasszájának nagy részét kitevő baktériumok és gombák) összetételét. A megszokottól eltérő mikrobiális aktivitás következtében változik a talajban lévő tápanyagok hozzáférhetősége, és ez kihat a növények tápanyag-összetételére és élvezeti értékére. Az, hogy a szerhasználat nem tesz jót a növények metabolikus folyamatainak, végső soron a kórokozókkal szembeni ellenálló képességükre is kihat, amit viszont újabb agrokémiai eszközökkel próbálunk orvosolni. Ez egy olyan ördögi kör, amiből nehéz lesz szabadulni” – írja, kiemelve, hogy ezt a károsodást fokozta és ma is súlyosbítja a talaj eróziója, ami a fedetlen, csupasz földeket különösen érinti: ennek hatására a talaj felső, tápanyagban gazdag rétege könnyebben elpusztul.

„A nagyüzemi műveléssel együtt járt az is, hogy a szántóterületek az év egy viszonylag hosszú szakaszában csupaszon, takarás nélkül maradtak, és ezalatt a talaj legfelső rétege fokozottan ki van/volt téve az eróziónak, azaz a szél és a víz pusztításának. A talajminőség romlása, a talajok tápanyagtartalmának elszegényedése (a műtrágyázás csak néhány összetevőt pótol) óhatatlanul kihatott a növények tápanyagfelvételére és ezáltal azok beltartalmi értékére is” – teszi hozzá magyarázatképpen.

Arra is kitér, hogy a mezőgazdaság iparosodása során sok tradicionálisan termesztett növény visszaszorult, és helyettük viszonylag kevés faj néhány változata vált elterjedtté világszerte. Ezek közé tartozik a búza, a rizs, a kukorica, a szója és a burgonya. Ezek a növények nagy energiatartalmú alapélelmiszerek, és globálisan is jelentős részét adják az emberi táplálkozásnak, mivel viszonylag gyorsan és könnyen termeszthetők nagy mennyiségben. Így a növények nemesítésében a magas hozamú fajtákra helyeződött a hangsúly, amivel figyelmen kívül hagyták azok beltartalmi értékét.

Nem csoda, hogy a mai gyümölcsök, zöldségek és gabonafélék tápanyagban szegényebbek a korábbi fajtáknál. A hozamnövelést általában a növények szénhidráttartalmának fokozásával érik el, de ennek az az ára, hogy csökken a bennük lévő ásványi anyagok, vitaminok és más fontos tápanyagok mértéke.

A klímaváltozás hatással van a termények beltartalmi értékeire: a rejtett éhezés korát éljük

Az ipari forradalom óta a légkör szén-dioxid-szintje jelentősen megnőtt, a jelenlegi szint 50 százalékkal magasabb, mint az 1960-as években. A nagyobb szén-dioxid-koncentráció serkenti a fotoszintézist, és így több szénhidrát termelődik, de a tápanyagfelvétel és -hasznosítás tekintetében ez kedvezőtlen hatásokkal járhat. 

Például a magasabb szén-dioxid-szint mellett növekszik a keményítőtartalom, egyúttal csökken a vitaminok, fehérjék és más fontos vegyületek mennyisége. 

Az 1843 óta tartó Broadbalk-kísérlet, ami egyben a világ leghosszabb ideje folyó mezőgazdasági kutatása is, ugyancsak arra jutott, hogy az idő múlásával a növények egyre kevesebb tápanyagot tartalmaznak. Ehhez a szomorú tényhez hozzájárul a globalizáció és az ellátási láncok átalakulása is: gondoljunk csak bele, napjainkban számos gyümölcsöt és zöldséget még éretlen állapotban szednek le, hogy hosszabb ideig tárolhatók és szállíthatók legyenek. 

„Régen sokkal több gyümölcsöt és zöldséget fogyasztottak frissen vagy minimális feldolgozást követően, a szezonális és helyi termékek választása volt az alapvető norma. Gondoljunk csak bele, a chilei cseresznye pár évtizede még szóösszetételként is mosolyt fakasztott, mostanra már megszokott látvány az üzletek polcain. Drasztikusan átalakult a kereskedelem és vele együtt a fogyasztási szokások is. Az elképesztően hosszú ellátási láncok és a hosszú pulton tarthatóság igénye miatt a kereskedők a gyümölcsök és zöldségek körében az utóérő fajtákat preferálják” – emeli ki cikkében hangsúlyozva, hogy

az éretlenül leszedett terményekben kevesebb a tápanyag, 

az étrendünk mégis inkább a feldolgozott élelmiszerekre épül, amelyek tápanyagtartalma sokkal szegényebb a friss termékekénél.

Fehér Zoltán szerint a jelenség hosszú távú következményei súlyosak lehetnek: a csökkent tápanyagtartalmú növények fogyasztása rejtett éhezéshez, úgynevezett minőségi éhezéshez vezethet, amely számos egészségi problémát okozhat. Úgy véli, az első lépés az agro-biodiverzitás növelése lehet, vagyis a hagyományos növényfajták termesztésének újjáélesztése, hiszen az olyan növények, mint a köles vagy az ősgabonák, sokkal több tápanyagot tartalmaznak, és kevesebb vegyszert igényelnek a termesztés során. 

Mindamellett elengedhetetlenek a talajmegújulást elősegítő gazdálkodási módszerek is. A talaj mikrobiális közösségének fenntartása és a talajélet diverzitásának növelése javíthatná a növények tápanyag-összetételét. Emellett a talaj szervesanyag-tartalmának növelése és a vízgazdálkodás javítása is elengedhetetlen, a talaj egészségének megőrzése nélkül ugyanis hosszú távon a növényeink is kevésbé lesznek egészségesek.

A fogyasztónak is van feladata!

A szakember arra is kitér, hogy fogyasztóként mi magunk is tehetünk a változásért:

előnyben részesíthetjük a friss, helyben termesztett és szezonális terményeket, amelyek feldolgozás nélkül kerülnek az asztalra.

A helyi termelők támogatása segíthet abban, hogy az ellátási láncot valamiképpen rövidítsük, és biztosíthatja, hogy a vásárolt termékek frissebbek és tápanyagban gazdagabbak legyenek. Az is fontos, hogy az étrendünkben több friss és kevésbé feldolgozott élelmiszert fogyasszunk, mert ezekben több a tápanyag.

Adja magát a kérdés: vajon az a bioélelmiszer, amit a bevásárlóközpontokban vásárolunk, tápanyagban dúskál vagy újabb hozadéka annak a globalizált mezőgazdaságnak, ami kiüresítette a tányérjainkat? Jó lenne egy támogatási rendszer, amiben a gazda, a fogyasztó és az értékesítő is megtalálhatná az egyensúlyt. Hátha ismét nevetség tárgya lesz (és nem keresett árucikk) a chilei cseresznye – veti fel Fehér Zoltán.

Bereczki Szilvia