Ha állatkertbe járok, az állatok szenvedését támogatom? Vagy ellenkezőleg?
Romantikától mentes állatkerti-vadasparki körkép
Szerinted mit jelent az, hogy állatvédelem? Kit nevezhetünk állatvédőnek? Lehet állatvédő egy állatkerti dolgozó? Védelemre szorulnak-e egyáltalán az állatok, és ha igen, mivel tesszük nekik a legjobbat? Ha állatkertekben és vadasparkokban mutogatjuk őket? Vagy ha kontroll nélkül szabadjára engedjük valamennyit? Ha állatkertbe járok, azzal a vadállatok szenvedését támogatom, vagy segítséget nyújtok egy kontinenseken átívelő állatvédelmi projekthez? Kaiser Vivien riportja.
–
Nincs olyan nap, hogy ne jönne szembe velem valamilyen állatvilágot ért tragédia. Nem is kell elmenni a sarkvidékig vagy Afrikáig; gondoljunk csak a fecskéinkre, akik a szélsőséges időjárás miatt nem tudtak útnak indulni, sokan legyengültek, rengetegen elpusztultak.
Lehet az időjárást szidni, de azért mind tudjuk: ezért jelentős részben mi, emberek vagyunk felelősek. Igen, a nagyvállalatok, a politikusok, meg a nagyszüleink is tehetnek róla, de te is és én is. Így van ez az állatok védelmével is.
A figyelemfelhívás, az edukáció, a cselekvés szükségessége tehát nem kérdés, annak mikéntje viszont nagyon is. Az állatvédelem egyik legmegosztóbb pontja az állatkertek és a vadasparkok létjogosultságának és működési elveinek kérdése.
Régen nagyon szerettem az állatkerteket, vadasparkokat, sokban jártam gyerekként, felnőttként is. Aztán ahogy mindinkább igyekeztem tudatossá válni a környezetemmel kapcsolatban, rengeteg kétség merült fel bennem. Ketreceikben gubbasztó majmok, búskomor oroszlánok… Annyi szörnyűséget olvastam az ilyen intézményekről! De hát az nem lehet, hogy globális szinten folyjon állatkínzás a szemünk láttára! Mi van a fajmentő programokkal és a sérült állatok rehabilitációjával? Ennek jártam utána.
Kis állatkerti körkép
Nyúljunk kicsit vissza a kezdetekhez! Domján Flóra környezetgazdásztól, a prove.hu vegánmagazin vezető szerkesztőjétől tudom meg, hogy a legelső állatgyűjteményeket – messze nem állatkerteket – valójában gazdag nemesek hozták létre. A cél a vagyon fitogtatása volt, noha ezen állatgyűjtemények jelentős része nem is volt látogatható. Ugyanakkor állatkertszerű helyek már az ókori Egyiptomban is működtek.
Az első mai értelemben vett modern, látogatható állatkert a ma is legnépszerűbb Schönbrunni Állatkert volt Bécsben, amelyet 1740-ben Mária Terézia alapított. Ennek mintájára jöttek létre állatkertek Londonban, Berlinben, Moszkvában, majd 1866-ban Budapesten is.
Amikor állatkertekről beszélünk, általában a nagyvárosainkban találhatókra gondolunk: Budapest mellett Nyíregyházán, Veszprémben, Debrecenben, Miskolcon, Szegeden, Kecskeméten, Pécsett, Győrben, Debrecenben, Jászberényben vannak nagyobb állatkertek. De mint Andréka Györgytől, a győri Xantus János Állatkert igazgatójától megtudom, valójában nagyjából kétszáz állatkerti engedéllyel rendelkező létesítmény van itthon. Ezekbe éves szinten 3,5-4 millió ember látogat el. Tény tehát, hogy az állatkertek a legnépszerűbb és leglátogatottabb szabadidős és szórakoztató létesítmények nálunk.
Jogos a kérdés: ennyi embert érdekel az állatok öncélú mutogatása? Vagy épp ellenkezőleg: új ismeretekért, tapasztalatokért látogatnak el ezekre a helyekre? Az állatok csak eszközök? Létezik-e egy felsőbb értékű jó?
„Mi az állatkertek és vadasparkok célja?” – Teszem fel a kérdést valamennyi interjúalanyomnak.
Domján Flóra szerint az alapvető cél ezen intézmények esetében az állatok közszemlére tétele: „A probléma ezekkel az intézményekkel az, hogy az elsődleges cél, amire a működési elveik alapulnak, nem a fajvédelem. Ez az állatokkal kapcsolatos döntéseket is befolyásolja: ha választani kell, akkor ezek az intézmények a profit vagy a költségminimalizálás javára döntenek az állatok jólétével szemben.”
Teljes megdöbbenésemre az állatok/eszközök párhuzam felmerül Andréka Györggyel folytatott beszélgetésemben is. Az igazgató szerint: „Az állatkertekben élő állatállomány nem maga a cél. Ők eszközök.” Hozzáteszi: az állatkertekben élő állatokra ő nagykövetekként tekint. Mert a fő cél az a vadonban élő populációk megóvása, amely csak ilyen nagykövetek által lehet sikeres. Az állatkertek egyik legfontosabb feladata ugyanis az oktatás és a szemléletformálás.
Ez utóbbira erősít rá Szabó Péter, a Budakeszi Vadaspark igazgatója is: „A látogatók könnyed, tematikus programokon ismerkedhetnek az állatjóléttel, az állattartás szabályaival vagy az éjszakai állatok szokásaival.”
Érzésem szerint itt van az első gyökeres ellentét a klasszikus értelemben vett állatvédő szervezetek és az állatkertek, vadasparkok közt. Míg előbbi a különböző egyedeket helyezi fókuszba és az ő személyes jólétükért küzd (nem eltagadva a teljes állományra fordított figyelmet), utóbbi globálisan gondolkodva, a teljes fajért küzd, és ha ehhez az egyént háttérbe kell szorítania, akkor azt meg is teszi.
Naiv életkép: a boldogan rohangáló szabad elefántok
Az állatkertek elleni egyik legfőbb kifogás a természetes élettér hiánya. Ezen valójában nincs nagyon mit vitázni, bárki, aki járt már állatkertben, tudja jól, legyen szó zsiráfról vagy szurikátáról, ezek az állatok bizony egy jól körülhatárolt élettérben élik a mindennapjaikat.
Domján Flóra hangsúlyozza, hogy „a természetes környezetet imitáló, stimuláló, ingergazdag környezet hiánya fizikailag és mentálisan is megviseli az állatokat, hiszen nem tudják a természetes viselkedéseiket kiélni.”
A természetes viselkedés korlátozásának dilemmáját felvetem Andréka Györgynek is. Éppen az elefántok kifutójánál sétálunk, így az igazgató az Afrikában élő elefántok helyzetét említi példaként, miszerint: az állatok természetes élőhelyeinek némelyikén szükség van bizonyos korlátozásokra. „Beszéljünk akkor őszintén. Afrikában túl sok az elefánt. Jelenleg nagyságrendileg 300-400 ezer példány él a kontinensen, akik kapcsán éppen azon gondolkodnak, hogy Németországba küldjék-e egy részüket és osszák szét állatkertek közt, vagy lőjék agyon őket?”
Andréka György elmagyarázza a kialakult helyzetet. Mivel egyre kevesebb az élelem és a víz, ezek az állatok mind közelebb húzódnak a lakott területekhez. És ha egy csorda beindul, akkor az nemcsak a termést, de a lakóházakat is viszi, és persze emberek is megsérülhetnek, meghalhatnak. A lakosság tehát elkezdett úgynevezett hurkokat kirakni, hogy elkapják az elefántokat. A csapdába esett példányokat pedig agyonverik.
Ezért a győri állatkert kétirányú közös projektbe kezdett Tanzániában a helyi szervezetekkel: egyrészt iskolás gyerekeket visznek el „elefántnézőbe” és ismertetik meg velük az állatokat, ezáltal a gyerekek megkedvelik őket. Ezek a gyerekek aztán otthon jó eséllyel pozitívan nyilatkoznak majd az állatokról, és így talán a szülők is megenyhülnek. A másik irány, hogy az elefántcsordákat vezető matriarchákra nyomkövetőt tesznek, így a helyi rangerek nyomon tudják követni a csorda vonulási útját. Ezáltal mielőtt lakóhely közelébe érnének, elterelik őket. Ettől a vízellátás még nem megoldott, de jelenleg a helyi szervekkel közösen kútfúrási projekt is zajlik, amely szintén hozzájárulhat ahhoz, hogy az elefántok elkerüljék az embereket.
Mindezen korlátozások persze nem egyenlők az állatkerti körülményekkel, ugyanakkor árnyalják azt a romantizált képet, amely szerint a vadonban az elefántok korlátlanul, szabadon és boldogan tehetik azt, amit csak akarnak.
„Ugyanakkor igenis tudomásul kell azt vennünk: egy elefántnak nem biztos, hogy a legjobb élettér egy állatkerti bemutató – mondja az igazgató. – Viszont én bízom benne, hogy ettől még ezek az állatok nem érzik rosszul magukat itt. Mi mindent megteszünk ezért. De az állatok bemutatásán keresztül átadott információ és az elért eredmények azok, amik egy picit túlmutatnak ezen. Mindezt úgyis megfogalmazhatjuk, hogy mi így több mint egymillió látogatónak át tudjuk adni azt az üzenetet, hogy ezek az állatok igenis bajban vannak. Én azt hiszem, hogy ez az üzenet előrébb van, mint a nálunk élő egyednek az élete, ami szintén nem rossz”.
Átalakítani vagy felszámolni?
Közelítsük meg a skála másik végpontjáról: miért kell az állatokat ketrecekben tartani? Nem lehetne megszüntetni, vagy legalább átalakítani ezeket az intézményeket?
Domján Flóra szerint: „Az állatkertek és vadasparkok megszűnése valóban irreális – és nem is észszerű – cél. A radikális átalakításuk viszont nem az.” Példaként említi, hogy Dél-Amerikában több állatkert is ökoparkká alakult át az utóbbi időben a látogatói igények csökkenése miatt.
„Buenos Airesben ez úgy történt, hogy a legtöbb állatot szabadon engedték, és csak azokat tartották meg, amelyeknél ez nem volt lehetséges. Őket a látogatók – akiknek a száma az állatok nyugalma érdekében minden napra korlátozva van – még mindig láthatják. Ez bevételi forrás is a parknak.”
Erről a megoldásról itthon egyelőre nem alakult ki diskurzus, és nem is tudni olyan kezdeményezésről, amely az ökoparkká alakulást szorgalmazná.
A vadasparkok többsége alapvetően a hazai és a Kárpát-medencei fajokat mutatja be. A rókák, mókusok, szarvasfélék az eredeti élőhelyükön élhetnek, még ha elkerített kifutóban is. Nekik a környezet, a klíma mind-mind természetes. Szabó Péter elmondja, hogy még így is igyekeznek minden lehetőséget megragadni a természetes és ingergazdag élőhely imitálására, hogy az állatok a természetes viselkedési formákat gyakorolhassák. A kifutó berendezése mellett környezetgazdagítási elemekkel, állattréningekkel igyekeznek tovább emelni az állatok életszínvonalát.
Az állatkertekben számos egzotikus faj él, és a vadasparkok némelyikében is bőven akadnak fajok, amelyek számára az európai klíma nem ideális. Természetesen nekik is igyekeznek az állatkertek hűtő-fűtő berendezésekkel (például a pingvineknek, jegesmedvéknek jeges medencével) az optimális életteret megteremteni – kérdés, mekkora sikerrel. E kérdéskörben nem igazán érzem a megnyugtató válaszokat, hacsak nem az egyén kontra teljes faj nézőpontot veszem alapul.
És ha már megalkuvás: mi a helyzet a kényszeres viselkedéssel, amit szintén a bezártság okoz? Szabó Péter rávilágít, hogy
kényszeres cselekvés és kényszeres cselekvés közt is különbséget kell tenni.
Vannak olyan tanult viselkedésformák, amelyek azért „ragadnak” be, mert azt az állat valamilyen pozitív dologgal köti össze. Például akkor kapott takarmányt vagy akkor ment oda hozzá a kedvenc gondozója, amikor azt a cselekvést végezte. Ezt tapasztaltam Győrben is, amikor ebédidőben, a hattonnás elefánt lazán emelgette a lábait egy vödörnyi almáért cserébe mindenféle kényszer nélkül, és amikor megkapta, ment is a dolgára. Ezek a cselekvések nem különbek, mint amikor én például arra tanítottam meg a macskámat, hogy üljön le evés előtt, vagy ha valaki trükköket tanít be a kutyájának.
Ám Szabó Péter hozzáteszi: „Természetesen a fizikálisan negatívan ható sztereotip viselkedések nemkívánatosak (ilyen lehet a rács rágása, mely fogsérüléshez vezethet, kényszeres önnyalogatás, mely a szőr kikopását eredményezheti, ehhez hasonló a madaraknál a tolltépés, súlyos esetekben öncsonkítás).” Ezek a káros viselkedések egyébként szintén megfigyelhetők háziállatoknál, például macskák túlzott mosakodása, vagy a kutyák lakásba vizelése kapcsán.
Akár házi-, akár vadállatokról van szó, az a gondozó felelőssége, hogy a probléma gyökerét feltárja és megtalálja a gyógymódot, illetve a visszaesés érdekében arra törekedjen, hogy a káros viselkedés ne jelentkezzen újra.
Szabó Péter elárulja: „A Vadasparkban úgy próbáljuk megelőzni a nemkívánatos cselekvéseket, hogy szinte mindegyik állatunkkal egyedileg tréningezünk.”
E tréningek célja a bizalmi kapcsolat kiépítése a gondozókkal. Ez nemcsak az állat komfortérzetét növeli, de a mindennapos ellátásában is segít, s az állatorvosi vizsgálatok során is jól jön. A tréningek segítik a már említett mentális- és fizikai komfortérzés fenntartását – nem utolsósorban a látogatói élményt is növelik.
Sivatagi show a város közepén?
Ez utóbbi hallatán felkapom a fejemet. Már a beszélgetés elején mindkét intézmény igazgatója teljesen őszintén elmondta, hogy a fajvédelmen és az edukáción túl, a szimpla szórakoztatás is központi szerepet tölt az állatkertek, vadasparkok életében. Én már gyerekként is idegenkedtem mindenféle állatos show-műsortól, és ez alól az állatsimogatók sem kivételek. Két nagyon élénk emlékem van ehhez kapcsolódóan. Az első, amikor egy egész általános iskolai osztály megrohant egy kisállatsimogatót, ahol a kiskecskék riadtan futottak el a feléjük futó kiabáló gyerekek elől. A másik pedig három oroszlánkölyök közszemlére tétele: másfél-két órát kellett sorban állni azért, hogy 30 másodpercre megsimogathassa az ember ötödmagával az apróságokat.
Domján Flóra osztozik a viszolygásomban: „Ezek a bemutatók és simogatók az állatokat kiállítási tárgyként kezelik, teljesen figyelmen kívül hagyva azok nyugalmát és egyéb igényeit.”
A győri állatkertben szerencsére pozitív élménnyel is gazdagodom e témában. A pápaszemes pingvinek délelőtti etetése során ezeket a kedves kis lényeket gondozóik kiengedik a látogatók közé. A pingvinek libasorba állnak, mindenki megkapja a szép kövér heringjét. A falánkabbak még helyben lenyelik, a türelmesebbek visszatotyognak vele a helyükre. A madarak már a bemutató előtt ott tolongtak a kapuban, és le sem vették a gondozójukról a szemüket.
Miközben a pingvinek falatoztak, Andréka György azt magyarázta, hogy az ő állataikon semmiféle kényszer nincs, legyen szó bemutatóról, állatsimogatóról vagy tréningről.
Az állatkertet úgy alakították ki, hogy ha az állatok akarják, közel kerülhessenek a látogatókhoz, de ha nyugalomra vágynak, el tudnak vonulni. Ezt a megengedést látom a pingvineken és a szarvasokon is, akik közül többen kíváncsian jönnek felénk, majd félúton visszafordulnak inkább.
Szabó Péter is arról mesél, hogy: „A tréning csakis akkor valósul meg, ha az állat dolgozni akar, soha nincsen belekényszerítve a helyzetbe. Mindig pozitív megerősítést alkalmazunk, ami a legtöbb állat esetében jutalomfalat, klikker, síp vagy dicséret. Az állatot soha nem büntetjük! Egy vadállat bizalma nagyon törékeny, és ezt fontos tisztelettel kezelni.”
A legveszélyesebb állat: az ember
Növekvő népsűrűség, csökkenő élettér. Itt jutunk el arra a pontra, ahol állatkert- és vadasparkigazgató, a vegánmagazin vezető szerkesztője és egy hétköznapi macskatulajdonos is egyetért: a globális helyzet romlásáért minket terhel a felelősség, és csakis mi tehetünk valamit az állatok védelmében.
Ennek egyik alapja a megfelelő edukáció. Aminek számos módja van állatkerteken és vadasparkokon belül és azokon kívül is. Az állatkertekben az egyes egyedek bemutatásával szemléletet lehet formálni. Mert hiába a sok dokumentumfilm szegény jegesmedvékről és elefántokról, az embereknek fontos, hogy ezeket fajokat testközelből lássák.
„Az állatkertek ennek jelenleg a legjobb helyei, hiszen messze-messze a legtöbb ember hozzánk jár, és rajtunk keresztül nyer közvetlen információkat erről a tragédiáról. Én mindenek fölött tartom azt, hogy egy állatkert első számú feladata az oktatás és a szemléletformálás” – teszi hozzá Andréka György.
De nem kell más kontinensekre átmenni, elég csak a kígyókra gondolni. Nem lep meg, amikor Szabó Péter azt mondja, a kígyós állatbemutatóikra a legtöbben viszolygással érkeznek. A bemutató végére viszont nemegyszer elhangzik, milyen aranyos a kedvesen tekergőző a kígyócska. „A nem veszélyeztetett fajok bemutatása is ugyanolyan fontos, hiszen az ökoszisztéma nemcsak fehér és fekete, hanem fontos bemutatni úgy teljességében, ahogyan az valójában is működik. Egy-egy védett faj sokszor csak úgy védhető meg, ha a nem védett fajoknak is figyelmet szentelünk, hiszen a természet hatalmas pókhálóként funkcionál. Minden összekapcsolódik mindennel” – teszi hozzá az igazgató.
Domján Flóra viszont az állatkerti látogatásokon túlmutatva is számos érdekes alternatívát sorol fel, amelyek szintén segítségünkre lehetnek, ha az állatkertek helyett vagy mellett másképp is szeretnénk kapcsolódni az állatokhoz.
„Állatmenhelyek, animal sanctuaryk, állatos kiállítások – akár virtuális, VR-szemüveges élmények –, vadvédelmi parkok (ezek nem vadasparkok, ilyen például a Petesmalmi Vidrapark). A WWF-nek egész természetvédelmi hálózata van világszerte, ahol sokszor vezetett látogatás keretében lehet különböző, általában őshonos állatfajokat megfigyelni.”
A Budakeszi Vadaspark 2021 óta működteti a Vadmacska Fajmegőrzési programját, amelynek keretében edukációs kampányt indítottak, konferenciát szerveztek, vadkamerákat helyeztek el, hogy megfigyelhessék ezt a jól rejtőzködő fajt. Sőt a vadasparkban „A látogatók egy elárvult, és repatriálásra (természetbe való visszanevelésre) alkalmatlan vadmacskát tekinthetnek meg. A Félix névre hallgató egyed a faj nagyköveteként játszik fontos szerepet a fajmegőrzésében. 2023-ban ismét befogadtunk egy elárvult vadmacskát, akit minimális emberi kontaktussal neveltünk, és az úgynevezett puha elengedési módszerrel 2024. júniusában visszaengedtünk a természetbe” – mondja Szabó Péter. A vadaspark a Magyar Macskavédő Egyesülettel is szorosan együttműködik. Céljuk, hogy a macskatartásról és annak szabályairól minél többeket tájékoztassanak, ezzel pedig csökkentsék a szabadon kószáló, ivaros házi macskák számát.
Hasonló nagyvolumenű projekt volt a keskenyszájú orrszarvú fajmentő projektje. Kevesen tudják, hogy ez az állat a kilencvenes évek elején csupán egyetlen lépésre volt a kihalástól. 1994-ben alig 40 példány volt Tanzániában, mára viszont egy világszintű programnak köszönhetően – melyben a győri állatkert is részt vesz – már 212 példány él.
Mindezek mellett fontosak azok a kutatások és tényfeltáró riportok is, amelyekben például Domján Flóra és szerkesztősége is élen jár, mint a tej-, tojás- és húsipar kegyetlenségeinek feltárása, vagy az állatkertekben élő rossz tartási körülmények feltérképezése. Mert ahogy Domján Flórával való beszélgetésemből is kiderült, természetesen vannak bizonyított visszaélések.
És ha már életkörülmények. Mi a helyzet azokkal az állatokkal, amelyek valamilyen baleset vagy sérülés okán nem engedhetők vissza a természetbe? A legtöbb állatkert és vadaspark végez rehabilitációs tevékenységet, de vannak célzottan erre a feladatra dedikált intézmények is. Ilyen a korábban említett vidrapark, a Veresegyházi Medveotthon, de a székesfehérvári Vadmadárkórház és a Hortobágyi Madárpark is.
Domján Flóra is úgy látja, hogy „a sérült és szabadon nem engedhető állatok fogságban tartása teljesen más kategória, az elsődlegesen ezt szolgáló intézmények természetesen szükségesek és jó célt szolgálnak.
Az állatok nyugalmát nem zavaró látogatóközpontok ebben az esetben valóban azt a célt szolgálják, amit az állatkertek szeretnek magukról hangoztatni, hiszen ezek edukatívak, főleg akkor, ha biztosítanak szakértő által vezetett látogatásokat.”
Mind egy csónakban evezünk
Kaptam-e konkrét választ arra, mi az állatvédelem? Nem. Azt sem tudom valójában, kik azok az állatvédők. Egyértelműen állást foglalni sem tudok az állatkertek és vadasparkok mellett vagy ellen. Akkor mégis mire jutottam?
A világunk nem ideális, ezért az állatok szenvednek, veszélyben vannak, és nekünk, állatszerető embereknek kötelességünk a lehetőségeinkhez mérten segíteni rajtuk. Amíg nem jön el az ideális világ, addig az állatkertek és a vadasparkok létezni fognak, nevezhetjük őket szükséges rossznak is, de el kell ismerni a tevékenységük jelentőségét.
Az állatok érdekében fontos nyitottá válnunk, párbeszédet folytatnunk, és akár egymást is segítenünk.
Mert amiben mindhárom riportalanyom egyetértett, az az, hogy segíteni kell. És erre már egyre kevesebb időnk maradt.
Fotók: Chripkó Lili/ WMN