Az Árulók… évek óta sikeresen fut a külföldi tévécsatornákon, nem meglepő hát, hogy itthon is népszerű lett a gyilkosos reality. A nézők többségének fejében végig az motoszkál, ők mit tennének, ők hogyan reagálnának az adott helyzetben, ők hogy bírnák a nyomást és a hazudozást, képesek lennének-e a rájönni, ki a gyilkos, és tudnának-e szemrebbenés nélkül átgázolni másokon árulóként.

Szinte magától értetődő tehát, hogy valamilyen formában meg kellett adni a közönségnek, hogy ne csak nézőként, hanem résztvevőként is bevonódhassanak az élménybe – így született meg 2023-ban Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban című kalandjáték könyv Alan Connortól.

Idén jelent meg magyar fordításban, a könyv hátoldalán lévő szöveg pedig azt ígéri, próbára tehetjük képességeinket és nyomozhatunk is ebben az intuitív logikai játékban.

A felépítése ismerős lesz azoknak, akik már játszottak kalandjátékkönyvekkel: belecsöppenünk egy történetbe, aminek bizonyos pontjain döntéseket kell hoznunk, és ezek határozzák meg a sztori végkifejletét. A döntés a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a könyv több lehetőséget ajánl fel nekünk, és attól függően, hogy melyiket választjuk, az adott fejezetekhez kell lapoznunk.

Le a kalappal!

Az Árulók… kalandjátékkönyv kapcsán bizonyára nem lepek meg senkit azzal az információval, hogy az első fejezetben a játék kezdetén találjuk magunkat: 21 másik civil játékostársunkkal állunk a kastély előtt, a Házigazda pedig vázolja az első feladatot, még mielőtt kiosztaná, kiből lesz áruló és ki marad ártatlan. A cselekmény további folytatása pedig azon múlik, a felkínált lehetőségek közül mit választunk.

A végkifejlet pedig nagyon sokféle lehet: nyerhetünk árulóként és ártatlanként is, kiszavazhatnak, éjjel meggyilkolhatnak, de olyan opció is van, hogy ártatlanként kezdjük a játékot, és egy ponton behívnak gyilkosnak az árulók.

Belefájdul az agyam, ha belegondolok, milyen őrületes munka lehetett ezt a rengeteg szcenáriót kidolgozni, a többi karakter sztoriját, személyiségét megalkotni és az olvasó nézőpontját úgy alakítani, hogy én, a 27 éves nő és, mondjuk, egy hetvenéves férfi is bele tudjon helyezkedni. Fejet hajtok hát Connor előtt, biztosan rengeteget törte a fejét, mire megszületett ez a kötet, és érezni is rajta, hogy mindent igyekezett megtenni annak érdekében, hogy a tévéműsor hangulata megjelenjen a könyvben is.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy sikerült is elérnie a célját, de szerintem ez elsősorban nem Connor hibája. 

Határok

Mivel a realityt is együtt izgultuk végig, nem volt kérdés, hogy a könyvet is együtt próbáljuk ki a barátommal – az ismertető szerint ez lehetséges.

Azonban ketten baromi fárasztó, és inkább alakul ki mesedélután-hangulat, mint játék – az első kerekasztalnál a barátom ki is csekkolt az egészből, egyedül folytattam, de így sem volt egyszerű dolgom.

A problémák ott kezdődnek, hogy a 21 karakter rengeteg, és egy-egy félmondatos jellemzésen túl többet nem tudunk meg róluk. Így viszont elképzelni se nagyon tudjuk őket. A nevek viszont folyamatosan röpködnek, mi pedig csak lapozgatunk előre a listához, ahol felsorolnak mindenkit, de az életkorukon, a lakhelyükön és a foglalkozásukon túl ott sincs semmi más, ami kapaszkodót jelentene. És készséggel elhiszem, hogy a valódi játék elején hasonlóan elveszettnek érezhetik magukat a játékosok – főleg, amikor civilek játsszák, és semmit nem tudnak a másikról –,

de kézzelfogható információk nélkül az első pár döntést, amik arról szólnak, hogy kivel beszélgetünk, kivel barátkozunk, milyen szövetségeket kötünk, lényegében vakon hozzuk meg, hiszen saját benyomásunk nagyon nincs a karakterekről.

Ez a későbbiekben persze némileg változik, ahogy fogynak az emberek, könnyebb megjegyezni, ki a maradék és mit tudunk róluk, de a továbbiakban sem árnyalja túlzottan a könyv a többiek személyiségét.

Aztán ahogy haladunk előre a történetben, egyre jobban látszanak a műfaj határai: a kerekasztalnál nem hozhatunk döntést, hogy kire szavazunk – hiszen az rengeteg alternatív folytatással járna –, hanem az író választ helyettünk, ami szintén frusztráló tud lenni.

És van még egy hatalmas buktatója a könyvnek: a próbatételek és a bónuszjátékok. Az író a realityhez híven beiktatott minden napra egy próbatételt, és vannak bónuszjátékok is, ám ezek jelentős részben nincsenek hatással a cselekményre. Ezek olyan, a való életben játszható játékok leírásai, amiket kipróbálhatunk a családunkkal, barátainkkal, de ezek jelentős része több embert kíván, és nyilvánvalóan nem tudjuk lejátszani őket, amikor egyedül vagy ketten olvassuk a könyvet.

Így ezek csak lógnak a levegőben, és bár kedves ötlet, hogy kapunk egy halom játékszabályt, amit mindenféle összejöveteleken elővehetünk, a könyv élményéhez nem tesznek hozzá.

Van azonban pár olyan próbatétel, amikor kapunk egy feladványt, amin gondolkodhatunk és kiválaszthatjuk a jó megoldást, ám akár sikerült megoldanunk a feladatot, akár nem, ennek sincs hatása az események folyására, ami kifejezetten bosszantó, amikor a pajzsszerzés a tét. Ezekben az esetekben is az író döntötte el, hogy a nyertes vagy vesztes csapatban leszünk, esély sincs arra, hogy mi vigyük sikerre a csapatot.

Korlátolt szórakozás

Ahogy olvastam a könyvet, szinte végig az volt az élményem, hogy dönthetek arról, kikkel beszélgetek, hogy elhallgatok-e információkat és hogy kiállok-e magamért – ezeknek aztán mind lesz következménye –, de nem feltétlenül volt mindig világos számomra, hogy a döntéseimnek miért az lett a következménye, ami, teljesen más logika és taktika szerint haladtam, mint amit az író gondolt ki nekem. 

Ez persze abból is következett, hogy nem ismertem igazán a többi játékost, így még csak nem is sejthettem, mi lesz a reakciójuk. Ez akkor volt igazán bosszantó, amikor első próbálkozásra kiszavaztak a kerekasztalnál ártatlanként a játékból. Második nekifutásra ártatlanként kezdtem, és behívtak az árulók, és nyerni is sikerült. Azonban nem volt kifejezett öröm ez sem, mert nem a magam játékát játszottam, hanem sikerült ráéreznem, milyen irányba akar terelgetni a könyv szerzője.

És ez a legnagyobb gond: nem a kötet rossz, hanem a kalandjátékkönyv mint műfaj nem alkalmas arra, hogy tényleg úgy érezd, benne vagy a gyilkosos játékban.

Mert mit várunk mi, rajongók? Hogy teszteljük magunkat, hogyan teljesítenénk ebben a játékban – hiszen ezt ígéri a borító. Ám csak mi maradunk ki a képletből: egy kellően semleges tulajdonságokkal bíró fiktív én szerepébe kell helyezkednünk – amire nyilván azért volt szükség, hogy a 27 éves nő és a 82 éves férfi is könnyen magáénak érezze –, azért, hogy a könyv szabályai szerint játszhassunk.

Mi nem kerülünk interakcióba senkivel, nem bízunk meg senkiben és nem gyanakszunk igazán senkire – mi csak választunk egyet a felkínált lehetőségekből, amiket nem feltétlenül érzünk magunkénak.

Bevallom őszintén, untam ezt a játékot. Szerintem videójáték vagy társasjáték formájában jobban át lehetne adni az élményt. De ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne. Ahogy rákerestem a könyv értékeléseire a külföldi oldalakon, sok pozitív beszámolót találtam, voltak, akiknek megvolt az a flow-élmény, amit én is kerestem lapozgatás közben.

Mindannyian mást keresünk egy játékban, és ha szereted a kalandjátékkönyveket, ha nem jelent gondot meghozni azokat a kompromisszumokat, amik a műfaj sajátjai, és szeretnél egy, Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban világában játszódó történetet ilyen formában követni és egy kicsit alakítani, akkor ez a könyv neked íródott.

Dián Dóri

Kiemelt képünk a szerző tulajdona