–

Bocsánat, de én most úgy döntöttem, nem próbálok óvatosan fogalmazni. Nem fogok előre félni attól, kit bántok meg, és kinek esik rosszul ezeket a szavakat olvasnia. A veszély ugyanis ennél sokkal nagyobb. Így most nincs helye a finomkodásnak. 

Kezdem a gyónással 

A szülők időnként hibáznak, de ha ezzel nem mernek, nem bírnak szembenézni, akkor igazából az egójuk áll útjába annak, hogy jobbá válhassanak. 

Szóval: mi ezt a képernyődolgot eléggé elszúrtuk.

Amikor a nagyobbik még kicsi volt, külföldön éltünk, főállásban dolgoztam otthonról, és hát a munka sokszor csak úgy volt elvégezve, ha én ültem az egyik gép, a gyerek meg a másik előtt. YouTube-on nézett mindenféle debil meséket, tudjátok, amikor bejön az éneklő gyümölcs az egyik oldalon, integet, meresztgeti a szemét, mint akit megkínáltak valamivel a bulinegyedben, majd kimegy a másik oldalon. Ez talán a kisebbik rossz volt, de egy ideig megengedtük a legómeséket is, sőt, még ovis kora előtt látott Star Wars-filmeket is. Utólag nem is értem. 

Valahogy le kellett ráznunk magunkról azt, ami nekünk gyerekként teljesen normális volt. Nem fogtuk fel azonnal, hogy a tévéműsor és a házi videókazetta-gyűjtemény össze sem hasonlítható azzal a kínálattal, amit az internet nyújt. 

Egyszer megtörtént, hogy épp a főnökömmel beszéltem telefonon, a gyerek meg Bogyó és Babócát nézett. Gondoltam, ez aztán – még ha én a falat kaparom is tőle – igazán ártalmatlan. Hirtelen rettenetes sírásra lettem figyelmes. Odarohantam a gyerekhez, akinek olyan jeges rémület volt az arcán, amilyet még soha nem láttam rajta. Az történt ugyanis, hogy a YouTube (még a prémium előtti időszakban) reklámmal szakította meg a mesét, és úgy gondolta, hogy a bölcsis-ovis korosztálynak szóló mesét tök jó ötlet egy halloween-kaszás-kísértet-csontváz tematikájú reklámmal félbeszakítani. Az ijedtség iszonyú nagy volt, akkora, hogy én máig nem tudom elfelejteni azt az arcot. 

Ez volt az a pont, amikor leesett a tantusz, hogy a gyerekek mennyire kiszolgáltatottak a digitális térnek és elsősorban nekünk, szülőknek. El akartam végezni a dolgom, nem volt már több ötletem, leültettem a mese elé. Teljesen logikus, érthető, de milyen áron?

Persze ekkor még csak azon kezdtem el gondolkodni, hogyan kéne szűrni, miket néz a gyerek. De időnként engedtük játszani telefonon, tableten. Ilyen kicsiknek való, úgynevezett edukációs játékokat próbálgatott, vagy célba találósat, semmi agresszívat. 

Nem olvastam akkor még semmilyen cikket a témában, de egy idő után egyszerűen csak ösztönösen azt éreztem, ez nem oké, eddig és ne tovább. 

Félelmetes volt látni a képernyő és a túlkínálat hatását a gyereken (amit most az ő érdekében nem szeretnék kiteregetni), így kezdődött nálunk egy óriási szemléletváltás a témában, amelynek eredményeként átpártoltunk a Waldorf-módszer és annak intézményei irányába. 

Anno még volt mentségünk

Félreértés ne essék, nem zéró tolerancia van nálunk érvényben azóta sem. Rengeteget küzdünk azzal, hogy kizárjuk a kicsi gyereknek ártalmas tartalmakat, ingereket, de persze nem tehetünk úgy, mintha a kőkorban élnénk. A nagyobb hallgathat zenét és hétvégente, ha úgy alakul, szerkeszthet videókat vágóprogramon, de ennyi. Ahányszor megengedjük (kivételes alkalmakkor), hogy egy kicsit játsszon valami telefonos játékkal, mindig megbánjuk. Kivétel nélkül. 

Amint kütyütilalom van, azonnal leredukálódik az „unaaaatkozoooom”-ok száma, viszont nő a jó ötleteké, a kreatív megoldásoké, a békés együtt játszásoké. Ez faktum. 

Közben folyamatosan próbálom edukálni magam, hogy mire a gyerekek eljutnak abba a korba, amikor már nem lehet tovább halogatni a digitális térbe való belépést, képbe kerüljek, mire érdemes figyelni, mik a veszélyek. 

Amikor még nem voltak nálunk kütyükorlátozások, nem is nagyon lehetett még ilyen mértékű információhoz hozzájutni arról, milyen kockázatoknak vannak kitéve a gyerekek az online térben. Akkoriban mindenki posztolt a gyerekéről, én is. Lövésünk nem volt semmiről. Magyarul, akkoriban még volt mentségünk. De szerintem ma már nincs.

A barát, aki arra kér, pisild le az ujjad

Napjainkban csak az nem olvasott még cikket a dark webről, a pedofil csalókról és zaklatókról, aki nem akart. Minden információ a rendelkezésünkre áll. 

És mi pedig marha hangosan bizonygatjuk, hogy mi aztán mindentől megvédenénk a gyerMekeinket. 

Mégis odaadjuk a kezükbe a kütyüt, internettel, mindennel, hadd szóljon, hát elvan a gyerek, tanul is, meg kreatív dolgokat csinál. Egészen addig a pontig, amíg valami olyasmi nem jön szembe vele, amit aztán soha nem fog tudni kiheverni. 

Az, hogy kilenc-tíz éves gyerekek már simán találkoznak pornóval, szinte már unalmas frázis. Legyintünk rá, ez már egy ilyen világ, nem lehet kikerülni. De álljunk csak meg egy pillanatra. Egyrészt: micsoda?! Ez egy ilyen világ?! Másrészt: nem lehet kikerülni?! Hogy juthattunk el idáig? Mégis mit akar jelenteni ez a mondat?! Nem puszta felelősséghárítás a csúnya, gonosz külvilágra, ami fölött semmi befolyásunk nincs? Ezt mi se gondolhatjuk komolyan. 

Vajon egy tízes skálán mennyire gondoljuk komolyan, hogy mindentől megvédenénk a gyerekeket, ha van olyan veszély, amire képesek vagyunk azt mondani, hogy „ja, hát igen, ez para, de úgysem lehet ellene tenni”? Ennyi? Beletörődtünk volna? 

Hát képzeljünk már el egy, mondjuk, kilencéves gyereket és gondoljunk bele, vajon mit élhet át, amikor a fociöltözőben valaki az orra alá tol egy gangbang videót, hogy csak egy szolid példát mondjak. De ugyanilyen eséllyel találkozik olyan videókkal, amikben emberek állatokkal közösülnek, vagy épp hányásig tuszkolják a lányok szájába (és egyéb nyílásaiba) a nem is részletezem, mi mindent. 

Vajon el tudjuk-e képzelni, milyen érzés lehet ilyesmit látnia ez egy gyereknek? Szerintem nem. 

És akkor most képzeljük el a hétéves kislányt, akiről Url Izabell írt az oldalán a minap. A hétéves kislányt, aki a kedvenc, Roblox (azon belül Gatcha Life) nevű játékával játszott a tableten.

A szülők nem gyanították, hogy egy ártatlannak tűnő, karakterkészítős játék is veszélyeket rejthet. Nekem se jutott volna eszembe, pedig én már valamennyire tényleg tájékozottabbnak gondolom magam. Aztán feltűnt nekik, hogy a kislányuk elkezdte rejtegetni a tabletet és amikor rákérdeztek, érezték, hogy nem mond igazat. Amikor elvették az eszközt és ránéztek, mi történhetett, gyomorforgató dolgokat találtak. Mivel a játékban a felépített, kitalált karakterek chatelhetnek is egymással, kiderült, hogy a kislánynak valaki olyanokat írogatott, hogy dugja a fenekébe meg a nunijába az ujját, pisilje, kakilja le azt, és hasonlóan borzasztó dolgokat.

Kis nyomozás után kiderült, hogy a játékos, aki a karakter mögött rejtőzött, egy felnőtt nő volt. A kislány elmesélte, hogy a játékban a „barátai” sokszor akarják, hogy a karaktereik szexeljenek egymással, és közben megkérik erre-arra – a fentiekhez hasonló kívánságokra. 

Bár az anyuka beismerte, hogy hibáztak, amiért nem néztek utána a játéknak, az igazság az, hogy nagy eséllyel akkor se jöttek volna rá, mi lehet benne a kockázatos. 

Aztán egy programozó ismerősöm mondta, hogy 

tulajdonképpen minden olyan app és játék veszélyes lehet, amiben nem lehet kikapcsolni a webkamera és/vagy chat funkciókat. 

Érdemes ilyen szemmel is végignézni mindazt, amivel a gyerek foglalatoskodik, ha kütyü kerül a kezébe. De bármilyen alaposan nyomozunk, akármilyen jól utánanézünk, aminek csak tudunk, ha a gyerek magára marad a kütyüvel, onnantól bármi megtörténhet.

Az otthon sem biztonságos így

Nem engednénk őket soha egyedül közlekedni az éjszakai buszon, nem mehetnek bulizni, el nem engednénk őket felügyelet nélkül olyan helyre, amit nem ismernek (és mi sem ismerünk), de az online térben simán kószálhatnak teljesen magukban. 

Pedig attól, hogy a gyerek otthon van, velünk, elvileg biztonságban, a szörnyek még simán bekúsznak a réseken. 

Látjuk a szörnyűbbnél szörnyűbb példákat, hogy az utcán és nyilvános vécékben fotóznak le lányokat, hogy aztán arra licitáljanak, ki hogyan kínozná és erőszakolná meg őket. Látjuk, hogy az óvatlanul feltöltött fürdőbugyis képek hogy landolnak a dark weben és válnak pornográf tartalmak eszközeivé. Már tudjuk, hogy semmi nincs biztonságban, ami felkerül a netre. 

Mégis, még mindig túl sokan tesznek fel a gyerekeikről képeket, videós tartalmakat, sokszor teljesen kiszolgáltatott helyzetben. Továbbra is vannak családok, amelyek abból élnek, hogy mindent a nyilvánosság előtt csinálnak, nem törődve az esetleges kockázatokkal. Még mindig túl sok kicsi gyerek van egyedül hagyva a kedvenc játékával. 

Mintha nem akarnánk tudomásul venni, hogy ez bizony kőkemény orosz rulett. 

De vajon miért dugjuk homokba a fejünket? Ha egyszer alig merjük elengedni egyedül őket az iskolába, miért nem védjük meg őket azoktól a veszélyektől, amikhez ki se kell lépni az otthonunkból? Hogy védjük meg bármitől a gyerekeinket, ha nem vagyunk hajlandók kinyitni a szemünket? Mire várunk? Mi az az eset, ami felrázna minket? 

Rendszerszintű változás kell (ebben is)

A törvényileg szabályozott mobilhasználat az iskolákban egy szükséges szemléletváltásra hívta fel a figyelmet, csak épp teljesen átgondolatlanul, nem bekalkulálva azt, hogy a rendszer még nem tart itt. 

Sem a szülők, sem a gyerekek nincsenek edukálva, pedig a tudatos internet- és kütyühasználatot legalább olyan fontos lenne tanítani, mint a tudatos táplálkozást, vagy a környezetbarát szemléletet.

Életbe vágóan fontos lenne, hogy a gyerekek minden körülmények között merjenek beszélni a szüleikkel, kellene, hogy bizalom legyen, kölcsönösség. Talán soha nem volt ez még ilyen fontos. 

Én értem, hogy könnyű bemagyarázni magunknak, hogy ezek nélkül az eszközök nélkül már nem lehet létezni, de ez tévedés. Magunkat etetjük vele, és közben a gyerek issza meg a levét. Egy kicsi gyereknek igenis lehet léteznie kütyük nélkül!

Mi már elbuktunk, de az osztályunkban több olyan gyerek van, aki legfeljebb hétvégén néz családi körben egy mesét, és kész. Mivel azonban nem lett elé tolva a telefon/tablet/laptop, nem is nagyon érdekli. Csodálom azokat a családokat, amelyek ezt ilyen következetesen végig tudták vinni anélkül, hogy ez feszültséget teremtene otthon. Mi is dolgozunk azon, hogy ez nálunk is így legyen, de még bőven van hova fejlődnünk. 

Amiben mára teljesen biztos lettem, hogy 

nem engedhetjük kicsi gyerekeknek, hogy magukban legyenek olyan eszközökkel, amiken internet van. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem nézünk utána mindennek alaposan. Nem fásulhat bele a világ abba, hogy a gyerekeink védelme kicsúszott a kezeink közül. És az meg végképp nincs rendben, hogy a szülői önérzetünk álljon útjába annak, hogy változtassunk azon, ami nem oké. 

Még talán időben vagyunk. Még talán visszafordítható ez a folyamat. 

De ehhez beszélnünk kell. Nekünk, szülőknek, a gyerekeinkkel és egymással. Merjük beismerni, ha hibáztunk. Merjünk változtatni, stratégiát váltani. Tájékozódjunk, kérdőjelezzük meg, amit addig hittünk. A világ eszelős tempóval változik körülöttünk, ne várjuk hát, hogy amit tíz éve helyesnek gondoltunk, az most is az.

A gyerekeknek nincs szükségük arra, hogy netezzenek, vagy órákat töltsenek játékok előtt. Nekünk van szükségünk arra, hogy ellegyenek. Mi akarjuk azt hinni, hogy miközben mi dolgozunk, takarítunk, vagy megisszuk melegen a kávénkat, a gyerek közben játszva tanul. És lehet, hogy tényleg így is van. Lehet, hogy tényleg csak játszik. Sőt, lehet, hogy tényleg játszva tanul. De szüksége az fixen nincs rá, kicsi gyereknek semmiképp. 

Szóval, ha tényleg mindent megtennénk a gyerekeinkért, kezdjük ott, hogy nem tesszük ki őket fölösleges veszélyeknek. 

Szabó Anna Eszter