„Egy férfit kérnék segíteni” – Árvízi szexizmus a zsákok felett

– 

Csak hogy értsük, miért bátorkodtam magamra vállalni ilyen férfimunkát; egész életemben sportoltam, százhetvenhét centi magas vagyok, és huszonegy évesen egyébként is bírja még az ember a strapát, bármily sokat is gyötört már engem az élet (edzés, egyetem, kocsmák, bár főként inkább a kocsmák). Úgy éreztem, talán ez feljogosíthat arra, hogy „belerondítsak” a maszkulin energiák nyújtotta örömök, és a közös, tesztoszteronnal fűtött izzadás okozta idillbe. És most, ezen magyarázatot, szinte bocsánatkérést megfogalmazva, sajnos el is kell szégyelljem magam, hiszen nincs is fájdalmasabb és elkeserítőbb annál, mint mikor észrevesszük magunkon, hogy az internalizált, szexista, patriarchális nézetek alapján formáljuk már a gondolatainkat is, és ennek a világrendnek megfelelni akarva próbáljuk meg a tetteinket megmagyarázni, bebocsátást nyerni a saját társadalmunkba. Szinte felér azzal, mintha azt mondanám „zaklattak egy szórakozóhelyen, pedig nem is volt rajtam semmi kihívó”.

Az érzés, hogy egy ilyen döntést, amelyet a mai napig a tradicionális női szerepekkel szembemenőnek érzünk, igazolni akarok (vagy igazolnom kell?), mélységesen elszomorít. Hiszen, ha ezeket nem mondom el, bizonyára teljesen más reakciót kapnék az olvasótól azzal a választásommal kapcsolatban, hogy én igenis homokzsákot akarok pakolni. És egyébként is, mit próbálok én nőként bizonyítani ezzel az egésszel? Hiszen már egyenjogúság van! Nyugodtan készítsek csak szendvicset, azon legalább nem hisztiznek utólag…

Az önkéntes-jelentkezésnél még megnevettetett a gondolat, hogy vajon a női részvétel mikor és hogyan lesz megszólva, nehezményezve a helyszínen, ám az esemény reggelére már szorongva keltem, s a nap végére a mélységes csalódottság lett úrrá rajtam. Hiába vállaltam saját döntésemből a nehéz fizikai munkát (hiszen ismerem a képességeimet, az erőmet), és hiába volt ez elmondható minden más jelenlévő nőtársamról is,

a férfiak nagy része egész nap úgy kezelt bennünket, mint megmentésre szoruló, elesett asszonyokat, akiknek válláról le kell venni a terhet, különösen ügyelve azokra a feladatokra, amikhez mi „túl gyengék” vagyunk.

Ugyan ez nem írásban vagy szóban hangzott el, de tudtuk a tekintetekből, a furcsa mosolyokból és összenézésekből, az el-elcsípett félmondatokból, hogy a raklapemelgetés, zsákhordás, -pakolás, lapátolás mind tiltottak számunkra. Megtűrt volt viszont az asszisztálás és a hőseink keze alá dolgozás. Mindannyiunknak megengedték, hogy szép nagyra nyissuk a homokzsákunk száját, melyet aztán egy férfi a lapátjával rendre jól telerakott.

Ezen vitézi tett elkövetői javarészt az a társaság volt, akik fekete pólóban, második világháborús német katonai öltözetről mintázott egyennadrágban léptek a színre, egy bizonyos mozgalom tagjaiként. Az urakkal beszélgetésbe elegyedtem, s mily’ meglepő, természetesen olyan területre eveztünk, amiben szögesen ellentétes nézeteket képviseltünk, s itt már tökéletesen meg is mutatkozott, hogyan vélekednek a női véleményformálás bicskanyitogató jelenségéről. Ám azt, hogy minden mondatot belém fojtottak, és egyre atyáskodóbban hangoztatták igazukat, csak félig írom a számlájukra, hiszen ezt akkor is megtették volna, ha éppen nem gátat építünk. Aztán az egyik megtöltött zsákot egy bajtársuk gálánsan felkapta a lábam elől, nehogy nekem kelljen vele fáradni, és ezt pont akkor tette, mikor én is hajoltam érte. Ekkor a következő mondat hangzott el egy mozgalmi tag szájából, aki nem mellesleg férj, és egy hároméves kislány édesapja is:

„Hadd pakolja a hölgy, hát egyenlőséget akartak, kiharcolták, akkor tessék, most emelgessen csak!”

 A cinikus mondatra reagálva én kedvesen közöltem vele, hogy ne aggódjon, egészen ügyesen meg tudom oldani a cipekedést, ő pedig barátaival karöltve biztosított arról, hogy ezt majd ötven elhordott zsák után nem így fogom gondolni.

Előre hallom a kérdést, hogy „nekem akkor tényleg semmi sem jó?” Ha megvetnek, az a baj, ha segítenek, akkor az a baj? Két lábon járó Az a baj vagyok a Bëlgától.

Az igazság az, hogy sajnos a lovagias ajánlkozást sem tudtam többnek érezni a jóindulatú szexizmusnál, amely, ahogy Mózes Zsófi fogalmazott, a nők „báránybőrbe bújt farkasa”. Az odasuttogott „de ügyes vagy”, a sietség, hogy kivegyék a kezemből a zsákot, mert „majd én viszem”, a nagyvonalú „segítsek?” kérdések, a flörtölő, elismerőnek szánt pillantások csípőre tett kézzel, mind-mind azt az érzést erősítették bennem, hogy ezek a férfiak szinte fenyegetve érzik magukat attól a látványtól, hogy nők olyan munkát végeznek, amihez izom kell. Ezt az érzést pedig a számukra ismert eszközökkel próbálják kompenzálni, legyen az ellenséges kisajátítása a közösen vállalt feladatoknak, vagy túlzott udvariasság, megkülönböztetett figyelem. 

Sajnos tehát előzetes félelmeim mind beigazolódtak, ám ez elsősorban nem meglepett, inkább csak megerősítette bennem a jól megszokott keserűségemet, és azt az elveszett érzést, melyet sajnos már nem tudok levetkőzni. Az érzést, amely a magányhoz hasonlítható leginkább. 

Hogy ugyanott tartunk, ahonnan menekülni próbáltunk, ez pedig nem más, mint a férfiak engedélye és jóváhagyása, a férfiak megerősítése.

Ami viszont igazán szíven ütött, és jó pár lányt, nőt is rajtam kívül ott, az a koordinátor hozzáállása volt. Azé a negyven-ötven év körüli nőé, aki minden bizonnyal megszenvedte már mindazt, amit negyven-ötven év női lét alatt lehetett.

Volt kisbaba, akire azt mondták, „dögleni fognak utána a pasik’’, volt kislány, akire rászóltak, hogy ne üljön terpeszben, volt kiskamasz, aki után felnőtt férfiak füttyögtek az utcán, volt tinédzser, akit az első szerelme porig alázott, és volt már fiatal felnőtt is, pont, mint én, és pont, mint a többi egyetemista lány is ott velem. Érezte mindazt a dühöt, amit mi is érzünk nap mint nap, sőt, talán ő is megfogadta, hogy küzdeni fog – és mégis, mégis átállt a másik oldalra. Mert sajnos itt a mai napig térfelek vannak.

Nem tett semmi szörnyűséget ellenünk. Talán nem is olyan ördögtől való, hogy a nap folyamán folyton azt hangsúlyozta: „a másik állomásra x fiút kér”.

Nem bűn az, egy hiányzó srác helyett három lányt átküldeni pakolni, csak úgy a biztonság kedvéért, hogy elegendő legyen a humánerőforrás.

Nem az ő hibája, hogy ismét úgy éreztem magam, mint ötödikes koromban, amikor erősebb voltam a fiúknál az osztályban, de nem pakolhattam a székeket, mert ahhoz „erős fiúk kellettek”. 

Ám mégis sokkal, de sokkal fájóbb és maradandóbb mindezt egy nő szájából hallani, aki a vezetőnkként van jelen, akinek ösztönösen tudnia kéne, hogy ezek a mondatok nem csak a homokzsákokról, a lapátolásról, a pakolásról szólnak. Egy nő szájából, akinek a szavai után mi összesúgunk, majd felemeljük a hangunkat, hogy aztán azok a férfiak, akik szégyenérzet nélkül, teljes meggyőződéssel néznek le bennünket, rajtunk nevessenek.

Mert már megint megy „a női hiszti”.  

S aztán arra gondolnak, lehet, hogy majd eljön az idő, amikor mi is feladjuk, beállunk a sorba, s így szólunk, ha baj van:

„egy férfit kérnék segíteni!”.

WMN szerkesztőség