Van az a mém, amiben egy srácot először visz haza a szüleihez a barátnője, szegény fiú pedig még a kekszet is késsel-villával eszi, annyira meg akar felelni. Na, valahogy így nézek ki 2000 kilométerre az otthonomtól, ahogy egy óriási asztal mellett ülök sokadmagammal: jobbra a friss párkapcsolatom, balra újdonsült anyósom, apósom, és a párom húga, velem szemben, átellenben pedig a 96 éves nagypapa. Ő az egyetlen, aki nem beszél angolul – ám pechemre ehhez a hiányossághoz jókora francia patriotizmus is társult. Most pedig néz rám kedves, de vizsgáztató tekintetével: mutassam csak, hol tart a nyelvtudásom. Minden szem rám szegeződik egy valószerűtlenül hosszú pillanatig, én meg vért izzadva kinyögöm: „Dalma vagyok, 22 éves, és van egy cicám.” Felnevetnek, kitör a taps, én meg – noha teljesítettem a feladatot – úgy érzem, mindjárt elsüllyedek.

Bár a feladatot technikailag megugrottam, az finoman szólva sem vitt közelebb a francia nyelvhez. Amellett ugyanis, hogy borzasztóan nehezen értettem meg a grammatikát és a kiejtés sem jött a számra, a volt barátom még el is kényeztetett a folyékony angoljával, így mára pár káromkodáson és a masszív szorongáson kívül semmire sem emlékszem a nyelvből. Pedig lehetne ez a második idegen nyelvem, beszélhetném mára folyékonyan, ha akkor és ott nem gyűr maga alá a félelem – kihagyott ziccer ez, amit sokan jól ismerünk, akik megtapasztaltuk az idegen nyelvi szorongást.

A jelenség ugyanis cseppet sem egyedi, sőt: mára már szakirodalom is áll mögötte. 

FLA: azaz idegen nyelvi szorongás

A foreign language anxiety, azaz az idegen nyelv elsajátításával járó stressz az egyik legfőbb oka annak, hogy sokan tartózkodnak a nyelvtanulástól, elakadnak benne, vagy ha elsajátítják is, élesben már nem használják – derül ki Horwitz és MacIntyre tanulmányából. Diákok esetében ez általában három téren jelentkezik: a kommunikációtól való félelem; a vizsgáktól való szorongás; valamint a rossz jegyek miatti aggodalom, és ha hosszú távon fennáll a probléma, az nem csak a tanulmányi eredményre, de az önbizalomra és a motivációra is hatással lehet.

Ez persze nem csak az iskolai keretekre igaz. A kutatók rámutattak, hogy ha valaki szorong az idegen nyelvtől, nagyobb eséllyel kezdi kerülni azokat a helyzeteket, amikben gyakorolhatná, sikerélmény és rutin híján pedig a motiváció is csökkenni fog. Ezt a nyelvtanárok is alátámasztják, hozzátéve: nagyon sok tényezőn múlik, hogy ki milyen magabiztossággal vág bele egy új nyelvbe.

Takács Renáta (az anyukám) némettanárként, és Wittner Eszter magyar mint idegennyelv-tanárként gyakran találkozik az említett jelenséggel. Amikor erről kérdezem őket, egyöntetűen elmondják: nagyon sokat nyom a latban az, hogy milyen az illető alapszemélyisége, illetve hogy ki, kik előtt kellene megszólalnia.

„Ha a tanuló eleve introvertáltabb, az idegen nyelven is nehezebben szólal majd meg, mint extrovertált társai”

– mondja Eszter, akinél a diákok mentalitását és beszédhez való viszonyát ráadásul az is árnyalja, hogy milyen kultúrából érkeznek, és mennyire beszédközpontú az oktatás ott, ahol nevelkedtek. Renáta hozzáteszi: ő azt vette észre a diákjain, hogy ha olyan ember előtt kell megszólalniuk, aki feltételezéseik szerint jobban beszél náluk, gyakran leblokkolnak. Sőt. Olyan tanítványa is van, aki képtelen felelni az osztálytársai előtt, és kizárólag a tanári asztalhoz húzódva, szinte suttogva mondja fel mindig a tananyagot – pedig ügyesen megtanulta a leckét.

Első lépés: ne szégyenítsük meg egymást

A két pedagógus azt is megosztja velem, hogy a szégyen hátterében rengeteg különböző dolog állhat. Míg egy gátlásosabb diák eleve nehezebben szólal meg mások előtt, úgy a nyelvvel kapcsolatos prekoncepciók és az anyanyelvűek reakciója is közrejátszik a félelmek kialakulásában.

Sokan mondják a németre, hogy csúnya. Én erre mindig azt reagálom, hogy lehet szépen és csúnyán is beszélni. Mint ahogy minden nyelvet. De egy sikeres minikommunikáció is változtathat ezen az attitűdön” – mondja Renáta. Eszter is ismeri a problémát: „A magyar nyelvről pedig széles körben elterjedt, hogy őrületesen nehéz és megtanulhatatlan, és sokan egyszerűen nem bíznak abban, hogy képesek elsajátítani.

Többségüknek az a legnagyobb félelme, hogy nem tudják magukat kifejezni, félremegy majd az üzenetük.

És bár igaz, hogy a magyar más felépítésű és szisztémájú, mint a legtöbb széles körben beszélt nyelv, én szeretem már az első alkalommal leszögezni, hogy nem megtanulhatatlan” – mondja. Renáta hozzáteszi: az eleve meglévő szorongáson még többet ront, amikor valaki idegen nyelvi környezetben először meri használni a tudását, az őt körbevevők pedig rögtön kijavítják, korrigálják. „Sok diákom meséli, hogy amikor büszkén kipróbálta volna a tanultakat, rászóltak a kiejtése, a helytelen ragozás miatt, és ez olyan kudarcélményt okozott, ami elvette a kedvét.”

És noha most a németről, valamint a magyarról mint idegen nyelvről beszélünk, ez az angol esetében sincs másként. Sőt! Míg az előbbi kettőt „nagy kunszt” beszélni, az angoltudás ma már alapvetőnek számít – így pedig sokkal könnyebben feltűnik egy helytelenül használt igeidő, egy kis nyelvi bizonytalanság, vagy egy rosszul kiejtett szó.

A kommunikáció lényege, hogy az üzenet elérjen a címzettig

Arról is megkérdeztem őket, min múlik a nyelvi lazaság. Eszter szerint nagyon sok függ a tanuló céljától is, hiszen míg egy vizsgahelyzet, esetleg az állampolgárság megszerzése meglehetősen stresszes, addig, ha valaki „csupán” a mindennapi kommunikációban szeretne fejlődni, könnyebben hátradől, és talán a tanulás is beszédfókuszúbb lesz. Márpedig hosszú távon ez lenne a legfontosabb cél: hogy az üzenet elérjen a feladótól a címzettig, még ha apró hibákkal is.

„A valóságban teljesen mindegy, milyen szinten beszélsz egy adott nyelvet, a fő motiváció az kell hogy legyen, hogy ki tudd magad fejezni. Hogy tudj köszönni. Hogy képes legyél rendelni az étlapról. Hogy meg tudd köszönni a kiszolgálást.

Hogy útbaigazítást kérhess. Ha pedig vizsgahelyzetről van szó, én arra szoktam buzdítani a gyerekeket, hogy ne túlélni akarják, hanem megmutatni, mennyi mindent tudnak már. Mert amire odakerülnek, tök sok tudás van a birtokukban, amire büszkék lehetnek” – mondja Renáta, majd Lomb Kató nyelvzsenit idézi, aki szerint a nyelvérzék fogalma téves, valójában minden nyelv tanulható.

Eszter hozzáteszi: az igazi nyelvtanulás az nem az, amikor a veled azonos anyanyelvű emberek között gyakorolsz, majd egy bizottság előtt levizsgázol. Ez egy rekonstruált, steril helyzet, ami sok szempontból eltér a hétköznapi nyelvhasználattól. Az igazi nyelvtanulás az, amikor kimész az utcára egy másik országban, és olyanokkal beszélgetsz, akiknek ez az anyanyelvük. „Én mindig arra kérem a diákjaimat, hogy amikor csak lehet, próbálják meg alkalmazni a magyar nyelvet, pláne, ha a nyelvi környezetben vannak. Még akkor is, ha még csak pár szót tudnak – hiszen már ez is okozhat sikerélményt.”

Sok múlik a bátorításon és a spontaneitáson

Egy jó nyelvtanárt persze nem ér felkészületlenül a nyelvi szégyellőség, és ideális esetben – ezt olvasd kétszer aláhúzva – nemcsak azt tűzi ki céljául, hogy belekalapálja a diákba az igeidőket és a ragokat, de azt is, hogy megszerettesse vele a nyelvet, motiválja annak aktív használatára, és gyakoroltassa vele a hétköznapi kommunikációhoz szükséges elemeket. Persze rengeteg múlik a kerettanterv által előírt tankönyvön is – ami külön történet. De ettől most tekintsünk el, és nézzük meg, mi az, ami megtehető.

„Szerintem a legjobban úgy támogathatunk egy idegen nyelven beszélőt – ha a mi anyanyelvünkön szólal meg –, hogy próbáljuk őt megérteni, biztatni. Nem javítgatjuk ki folyamatosan, maximum elismételjük neki helyesen, bátorítóan azt, amit helytelenül mondott – mondja Eszter.

– Én arra is szoktam bátorítani a diákjaimat, hogy ne foglalkozzanak vele, ha valaki inkább angolra vált, ragaszkodjanak a magyarhoz, próbálgassák a tanultakat. Ha van is egy kevésbé sikeres helyzet, utána jöhet három másik, ami meg erőt ad.”

Azt is hozzáteszi: mindig igyekszik jobban megismerni a diákjait, és az érdeklődési körüknek megfelelő témákkal, videókkal, szövegekkel, szókinccsel készülni, mert szívügye, hogy az idegen nyelven való beszélgetés ne a feszengésről, hanem az élvezetes és kellemes kommunikációról szóljon.

Renáta szintén hisz a személyre szabott tartalmak és a biztatás erejében, ugyanakkor azt is hangsúlyozza: minden gyerek más, és igenis meg kell adni a lehetőséget arra, hogy ha valaki nagyon zavarban van, felelhessen a többiek jelenléte nélkül, hátha a jövőben egy ilyen sikerélmény ad majd nagyobb lökést neki a nyílt beszédre. 

Emellett ő nagyon hisz a spontaneitás erejében is: az ő diákjai például előszeretettel gyakorolnak úgy, hogy a szavak, mondatok kimondása közben labdát dobnak egymásnak, és mindig az beszél, akihez a tárgy kerül, hiszen így nincs idejük sokat töprengeni, tudnak hirtelen, reflexből válaszolni.

„Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz – szokták mondani.

Hiszen a nyelv által betekintést kapsz új kultúrákba, új emberek életébe is, otthon érezheted magad más országokban is. Ehhez pedig nem az kell, hogy anyanyelvi szinten beszélj, csupán az, hogy érdeklődéssel, nyitottsággal, szorgalommal és bátorsággal fordulj egy új nyelvhez” – teszi hozzá.

Takács Dalma

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Denis Novikov