Péterfy-Novák Éva: Mintha évtizedek óta folyamatosan szorítanék valamit

–

Most találkozunk először, de csakhamar úgy beszélgetünk, mintha régi ismerősök lennénk. Bár nem mondom neki, hogy abban az évben született, mint az anyám (meg az apám is, 1961-ben), a párhuzam szinte automatikusan megképződik bennem. Otthonos, kényelmes érzés, de oda is kell rá figyelnem, nehogy eltereljen. 

Péterfy-Novák Éva egyik nagy ereje (és talán személyes próbatétele is) a hozzáférhetőség. Hogy ő egy asszony – a sok közül, közülünk, akivel könnyű azonosulni, és akiéhez hasonló traumákat sajnos tömegével szenvedtek el nők a generációjából, és mind a mai napig. De ő az Egyasszony írója is – valaki, aki három évtized hallgatás után, rendkívüli bátorsággal, kiérlelt, tiszta mondatokban, átütő erővel kezdett beszélni az őt ért szülészeti erőszakról, perinatális veszteségről, bántalmazásról, és arról, milyen szeretni, nevelni, gyászolni egy súlyos-halmozott fogyatékossággal élő gyereket.

Egytől egyig olyan témákat tett láthatóvá, amelyeket korábban még szigorúbb tabuk öveztek, a szőnyeg alá söprés pedig hozzájárult az érintettek magányos harcához, elszigetelődéséhez.

Milanovich Domi/WMN: Tíz év telt el az Egyasszony megjelenése óta. Te miben látod a jelentőségét?

Péterfy-Novák Éva: Bátorságot adott a nőknek, hogy el lehet mondani traumákat – ha van jelentősége, akkor ez. A regény megjelenése óta több ezer levelet kaptam. Egy idő után alig tudtam érzelmileg is kezelni ezt a mennyiséget: támogatásra volt szükségem ahhoz, hogy befogadjam, átengedjem magamon ezt a rengeteg történetet, válaszoljak rájuk, és arra biztassam a hozzám fordulókat (elsősorban nőket, de férfiakat is), hogy kérjenek szakembertől segítséget. Hogy ezen kívül mi a kötet jelentősége, azt nem nekem kell értékelnem, meghagynám az olvasóknak, kritikusoknak. 

M. D./WMN: A példáddal erőt, hitet adtál másoknak is, hogy talpra lehet állni egy ilyen krízissorozatból. Mi segített, hogy átvészeld ezeket a tragikus életeseményeket? 

P-N. É.: Figyelj, én nem tudom, más ezt hogy csinálja, nekem az eltávolítás az, ami segít. Bár most úgy egy hete, a jubileumi megjelenés miatt, ezt a stratégiát nem tudom alkalmazni, és kurva sokat sírok. És próbálom visszakeresni magamban azt az erőt, amivel ismét távolítani tudok.

Mert ez olyan, hogy ha ezt te nem tudod megtenni, akkor abba bele fogsz halni. Addig stresszeled magad, amíg megbetegszel, iszol, drogozol, tönkreteszed magad, vagy konkrétan öngyilkos leszel. Szóval a megküzdés nem is feltétlenül tudatos választás, inkább ösztön.

Ha nem akarok drogokon, gyógyszereken vagy pián élni a hátralévő életemben, akkor távolítok. Ugyanúgy, ahogy eddig. Időnként úgy csinálok, mintha az egészet kívülről nézném. 

M. D./WMN: Távolítási törekvés a traumaírás is? Hogy kívülre kerüljön, ami odabent emészt?

P-N. É.: Pontosan. Olyannyira, hogy szoktam is a kurzusokon javasolni, hogy ha valami nagyon fáj, írd meg E/3-ban. Ez mindig beválik, olyan, mint egy varázsszer. Lehet, hogy gyengébb lesz tőle a szöveg, de ez egyáltalán nem baj. Majd amikor úgy érzed, képes vagy átírni E/3-ból E/1-be, megcsinálod. 

M. D./WMN: Az E/3 távolít ugyan, de amikor úgy meséled el a téged ért erőszakot, mintha mással történt volna meg, az furcsamód még segíthet is, hogy képes legyél empátiát érezni önmagad iránt: mint egy ember iránt, akit bántottak.

P-N. É.: Saját magaddal nehéz empatikusnak lenni, ez a legnagyobb baj. Mi történik? Ha sírok, hú, milyen gyenge vagyok. Milyen szar vagyok, hogy nem tudtam feldolgozni. Mikor lesz ennek már vége? Az önvád szinte végig jelen van, és nem csak abból áll, hogy miért engedtem a szülész-nőgyógyásznak, hogy gyorsítót adjon be. Miért, az autószerelőnél szoktuk ellenőrizni, hogy milyen alkatrészt tesz be? Mielőtt elvisszük szervizbe a kocsit, el kéne végeznünk egy autószerelő iskolát?

Mielőtt szülni megyünk, le kéne vizsgáznunk szülész-nőgyógyászatból? Hogyan lehet számonkérni bármelyik szülő nőn, hogy mit engedett meg, és mit nem? 

M. D./WMN: Az önvádnak köze lehet a társadalomban uralkodó áldozathibáztatáshoz, vagy a kontroll illúziójához is. De visszatérve a traumaíráshoz: mindig hangsúlyozod, hogy ez nem terápia. 

P-N. É.: A traumaírás során szövegeket írunk és elemzünk. Elmondjuk egymásnak, hogy mely részek jók, és mi az, ami homályos, ahol nem értjük, mi történik – azt a szakaszt érdemes újraírni. Az is fontos, hogy mindig a háborítatlan korszakkal kezdünk. És tudod, hány ember van, aki nem tudja, volt-e valaha háborítatlan korszaka! Mondjuk, ha a szülei bántalmazták, előfordulhat, hogy nincs olyan emléke, amikor még minden rendben volt. Ilyenkor arra szoktam kérni az illetőt, képzelje el, milyen lett volna az ideális állapot, és induljunk onnan. 

M. D./WMN: Az egykori vagy elképzelt háborítatlanság felidézésével, gondolom, töltekezni is lehet. De az is érdekel, mi a különbség traumaírás és szépirodalom között. Mennyire lehet, kéne meghúzni a kettő közti határt?

P-N. É.: Nyilván van átfedés, gondoljunk csak Kertész Imre vagy Polcz Alaine műveire. Sok magas irodalmi szövegben fellelhető trauma, akár a szerző saját traumája, akár olyan, amelynek közvetlenül vagy közvetetten a tanúja volt. A traumaírásnál viszont nem kikötés, hogy irodalom legyen. Egyszer egy szerkesztő ismerősömmel hosszan leveleztünk erről, ő nehezményezte, hogy a Felhő Cafén, ami egy irodalmi lap, megjelentetünk olyan írásokat is, amelyek nem ütik meg az irodalmi minőség mércéjét. És akkor elmondtam neki, hogy ez nem lehet kitétel. 

Amikor valaki elmeséli neked a traumáját, nem kell, hogy mesemondó legyen, ugye? A traumaírásban nem az irodalmiság a lényeg. 

Hanem az, hogy úgy írjuk meg a szöveget, hogy az olvasó megértse, mi történt, és tanúként legyen képes látni a benne szereplő eseményeket, mintha ő is ott lett volna. 

M. D./WMN: Az Egyasszony volt a belépőd az irodalmi életbe. Hogyan fogadtak ezekben a körökben? Úgy is, mint „írófeleséget”, tehát mennyire tulajdonították a férjednek a sikereidet, illetve úgy is, mint valakit, aki vidékről, munkáscsaládból származik? 

P-N. É.: Képzeld, jól fogadtak. Biztos unikum voltam. Meg én azért viszonylag szeretetteljes vagyok, könnyen kapcsolódom. Szóval nekem ezzel nem volt gondom, soha nem éreztem azt, hogy irigyek lennének rám, sőt, az elejétől kezdve a legnagyobb szeretettel fordult felém Tompa Andrea vagy Szabó T. Anna, de sok mindenki mást is említhetnék. Azt viszont jó ideig éreztem, hogy szent tehén vagyok – kevesen bántottak. Inkább olyan reakciókat kaptam, főleg keresztény-konzervatív emberektől, hogy „én nagyon szerettem magát, de miért szólal meg politikai ügyekben?”. Egyébként nagy tisztelettel vagyok a hívő emberek iránt. Jó nekik, hogy van egy kapaszkodójuk. Én is szerettem volna hinni, de nekem nem megy. Negyvenéves korom előtt meg is keresztelkedtem, de mikor utána megkérdezte az atya, hogy mit érzek, nem akartam neki hazudni. Pedig olyan megnyugtató lenne azt hinni, hogy minden rendben van ott, ahol Zsuzsi és a kisfiam vannak.

M. D./WMN: A regény a te történeted, mindenki a saját nevén, beazonosítható módon szerepel benne. Ez milyen hullámokat indított el a környezetedben?

P-N. É.: Az orvos meghalt tavaly vagy tavalyelőtt. Egyébként végig dolgozott, egészen magas pozíciókban, állami kitüntetést is kapott. Harmincöt körül voltam, amikor véletlenül újra találkoztam vele. Miután a legkisebb lányom, Julika is megszületett, el akartam köttetni magam, amihez főorvosi vizsgálat kellett. Bementem a diósgyőri kórházba, és a rendelőben egyszer csak ott állt velem szemben Kádár doktor, és Zsuzsika, a szülésznő, ő volt az adminisztrátor.

Olyan volt, mint egy időutazás. És akkor én mondtam, hogy ez az ember nem fog hozzám nyúlni. Olyan rosszul lettem, hogy lehánytam a nadrágját meg a cipőjét, és kirohantam.

Kádár doktor nem ismert meg, hirtelen nem értette a helyzetet. Aztán szűk két évtizeddel később megjelent az Egyasszony, akkor azt mondta, azért nem perel be, nehogy még híresebb legyen a könyv.

M. D./WMN: És az megosztható, hogy István, az első férjed hogyan reagált? 

P-N. É.: Vele volt csörtém, nem akarta, hogy publikáljam a kötetet. Az volt az érve, hogy a szöveg kegyeletsértő a lányunkra nézve. Naponta többször hívogatott, miután átadtam neki a kéziratot. Három vagy négy hétig mindennap meghallgattam a szidalmait, aztán egyszer csak felötlött bennem, hogy hát hülye vagyok én? Minek veszem fel a telefont ennek az embernek? A család számára viszont óriási megkönnyebbülést jelentett a könyv, végre bőghettek. 

M. D./WMN: Mennyire zárhatók le az önéletrajzi történetek? Hiszen állandóan változik bennünk, ahogyan a saját múltbeli tapasztalatainkra visszatekintünk. Ha most írnád az Egyasszonyt, mások lennének a hangsúlyok benne?

P-N. É.: Először most, a jubileumi kiadás kapcsán is arra gondoltam, mivel már sokkal többet tudok az írásról, átdolgozom az egészet. El is kezdtem, de azt éreztem, hogy akármennyire esetlen, ezt nem lehet, nem szabad átírni. Egy-két apró következetlenséget kisimítottam, pár szóismétlést módosítottam, aztán átküldtem Gergőnek (Péterfy Gergely, Éva férje – a szerző), és ő is azt mondta, ne nyúljak bele. Mert akkor már nem ez a könyv lenne.

Nem egy civil hangja lenne, hanem művészkedés. És ebben a szövegben tényleg nem az a lényeg, mennyire kidolgozottak a karakterek… szarok rá!

Senkit nem érdekel Kádár doktor lelkének legmélyebb bugyra, ennyiből is pontosan látja mindenki, hogy ő milyen. Az egész szöveget egyszerű, rövid mondatokban írtam: hadd szóljon, nem takargatok, magyarázok semmit. Az Egyasszony nekem traumaírás. Hogy irodalom-e? Én máig nem tudom, lényegtelen.

M. D./WMN: Pláne annak fényében, hogy ennyien tudnak kapcsolódni hozzá. Valahol olvastam, hogy minden fontos könyv valójában az elmúlással való szembenézésről szól.

P-N. É.: Ez szerintem így van. Hát nem a haláltól félünk a legjobban? És az most mindegy, hogy a magunk halála, vagy a gyerekeink, szeretteink halála. Min reszketsz? Figyelj, trauma! Minden éjszaka legalább háromszor felkelek, és megnézem, jött-e olyan üzenetem, hogy valamelyik gyerekem meghalt. Nem tudok mit csinálni. Ez van.

De elmondok egy másik történetet. Tizenkettő voltam, apám már nem élt, amikor halott egér volt a vécénkben, és nekem kellett kivenni. Másnap megint volt benne egy; azt is kivettem, eldobtam. Utána anyukám hívott valami szakértőt, aki elrendezte a dolgot. De én 60 éves koromig nem ültem rá úgy a vécére, hogy ne nézzem meg, van-e benne egér. Szállodában, kórházban, bárhol voltam, előbb belenéztem; érted? Ez hívják traumának, ennyire egyszerű. 

M. D./WMN: Elképesztő erősen tudnak rögzülni ezek az élmények. Az emlékezetünkben, az idegrendszerünkben, a reflexeinkben. Annak hatására, hogy megírtad az Egyasszonyt, változott a halálhoz való viszonyod, akár átmenetileg?

P-N. É.: Rengeteget, persze. De azért nem mondanám, hogy totál rendben vagyok vele.

Inkább olyan érzés… tudod, milyen? Mintha azt érezném néha, hogy belefáradtam az aggódásba. Ha el tudom engedni, akkor emiatt tudom elengedni az örökös feszülést. Mert olyan ez, mintha évtizedek óta folyamatosan szorítanék valamit. 

M. D./WMN: Meg kell pihenni a léleknek is. Az elmúlt tíz év történetéhez az is hozzátartozik, hogy elköltöztetek Magyarországról, az időtök java részét Todiban, Olaszországban töltitek. 

P-N. É.: Így van, már csak a családunk és az olvasóink miatt járunk haza.

M. D./WMN: Hogy látod, kivonulás ide vagy oda, mennyire lehet függetlenedni a rendszertől?

P-N. É.: Nem lehet. Mi magyar nyelven írunk, magyar olvasóknak. Fel szokott merülni például, hogy miért engedjük, hogy legyenek könyveink a Libriben. Hát azért, mert szeretnénk eljutni az olvasókhoz, ők a legfontosabbak. És amit nem lehet megkerülni, azt nem lehet megkerülni. Ilyen szempontból mindegy, hogy kávézókban, szállodákban vagy benzinkutakon áruljuk a könyveket, mert minden a NER-é. Kivéve a Lírát, de ott is árulunk. Az Egyasszony ünnepi kiadását viszont csak szűkebb körben lehet kapni (a Libertine Könyvesboltban és online – a szerző). Nem volt szívem máshova beengedni. Nem tudom, miért. Nincs rá válasz. 

M. D./WMN: Ahogy te is mondtad, az olyan könyvek, mint az Egyasszony, bátorságot adtak a nőknek, hogy megosszák a traumájukat. Az elmúlt években egyre inkább téma lett a közbeszédben a szülészeti erőszak vagy a perinatális veszteség. Elég a változáshoz az, hogy az érintettek elbeszélik a történeteiket?

P-N. É.: Szerintem ez egy első lépcső, és nyilván ezeket a történeteket a szakemberek közül is sokan olvassák. Én látok is változást, előrelépést, csak tudod,

az van, hogy ennek az orvosbárós, mindent uraló generációnak – tisztelet a kivételnek – ki kell kopnia.

Na meg persze reménykedni kell, hogy a fiatalok majd másképp csinálják.

Milanovich Domi