Egy egész nap fűzőben – Szabó Anna Eszter tesztelte, mit éltek át a reneszánsz nők

–

A merevség a társadalmi pozíció barométere

A fűző műfajának berobbanását leginkább a reneszánsztól datáljuk, pedig már az ókorban is voltak kezdetleges prototípusai. Ezek keményített vászonból készültek, hogy kiemeljék és elszorítsák, amit a kor divatja megkívánt. Viszont tény, hogy ebben a tekintetben, főként a reneszánsz idején kapcsoltak igazán magas fokozatra, ugyanis ott kerültek elő a mellet teljesen leszorító fém és faberakásos, merevítős fűzők, később pedig a halszálkás típusok. Mindig a kor divatjához képest alakult a fazon attól függően, hogy épp a melleket akarták hangsúlyozni, vagy a derekat slankítani. 

Már abból meg lehetett állapítani, ki milyen pozíciót tölt be társadalmilag, hogy mennyire volt szorosra húzva a fűzője.

Egy előkelőségnek addig húzták, amíg csak fizikailag lehetséges volt, hogy egyáltalán ne tudjon még csak kicsit sem előre hajolni. A kevésbé tehetősek vagy szegények már kicsit lazábban hordták, hiszen amúgy nem tudták volna elvégezni a mindennapok kemény munkáját. 

A szélsőségesen nagy különbség részben abból adódott, hogy a magasabb társadalmi körbe tartozóknak presztízskérdés volt, hogy véletlenül se keltsenek pórias benyomást – a lányokat már kiskortól szoktatták a fűzőhöz, így eladósorba kerülve már-már veszélyesen szorosra tudták húzni magukon azt, a derekukról pedig még képet látni is fájdalmas.

És ez így is maradt egészen a huszadik század elejéig, amikor a szépségideál és a divat megváltozásával a nők szép fokozatosan végre elhagyhatták a fűző viselését. Manapság pedig már legfeljebb szexi viseletként kerül elő, a bebújós és kapcsos melltartók idejében iszonyú távolinak tűnik még a gondolat is, hogy olyan ruhadarabot válasszunk, amit egyedül fel sem tudunk venni. (És a levétel sem egyszerű egymagunkban, de erről majd később mesélek.)

Rég áhított menedék

Sokszor írtam már arról, hogy kislányként milyen elképesztően nehéz volt megbirkóznom azzal, hogy évekig én voltam az egyetlen lány az osztályban, akinek már volt melle, nem is kicsi. Az első melltartóm C kosaras volt, és bizony nem sokkal azután vettük, hogy elkezdtem kerekedni, szóval nagyon gyorsan történt minden. 

És ezt nemcsak én nem tudtam feldolgozni, de a hormonzavaros, kamaszodó iskolás környezetem sem. Hiába voltam kicsi lány micimackós poszterrel a szobám falán, ha egyszer bizonyos emberek szemében fogdosnivaló prédává váltam.

Folyton azt éltem meg, hogy a testem nem az enyém, nem tudok azonosulni vele, kiszolgáltat, közszemlére tesz, gyakorlatilag megerőszakol, mert olyan életet kényszerít rám, amivel egyáltalán nem tudtam és nem is akartam mit kezdeni. Hogy is tudtam volna? 

Minden álmom egy fűző volt, hogy leszoríthassam magam. 

Sorra jártam a fehérneműs üzleteket, turkálókat, de csak szexi csipkés vagy dominás verziókat találtam. Az eladók arca meg egy életre beleégett a retinámba, ahogy kioktató és harsány stílusban leoltottak, hogy miféle hülyeség mégis gyerekként fűzőre vágyni. Más kérdés, hogy már a méretem miatt is kioktattak, mondván: ilyen speckó méretekkel nem tudnak mit kezdeni, nem az ő készletükben van a hiba. 

Itt meg kell említenem, hogy akkoriban (értsd: huszonpár évvel ezelőtt) még jóval kisebb választékból lehetett gazdálkodni és a keskeny hát, nagy mell még nagyobb kihívást jelentett, mint most. (Még most sem egyszerű a helyzet.)

Szóval a kamaszéveim úgy teltek el, hogy egyetlen darab rendes melltartóm sem volt soha, mindig az optikailag kicsinyítőket hordtam, amik egy vagyonba kerültek, rondák voltak és iszonyú drágák. 

Teltek az évek, én szorgosan ostoroztam magam és aktívan gyűlöltem a testem, minden bajomért a melleimet hibáztattam.

Aztán gyerekeim lettek, és szépen, fokozatosan megtanultam tisztelni a testet, amiben élek. Mára pedig azt mondhatom, meg is szerettem.

Ettől még persze észlelem a hibáit, amik sokkal élesebben látszanak, mint amikor még a maga feszességében undorodtam tőle. A két gyerekemet összesen hét évig szoptattam, és ennek igencsak meglátszik a nyoma. Tetszik-e a látvány? Azt talán nem állíthatnám. De már nem bántom. 

Viszont az egyik szerkesztőségi megbeszélésen szóba kerültek a fűzők, mire nekem beugrott, hogy valamelyik színháztól tán csak kölcsön tudnék kérni egyet. Immár nem azért, hogy laposra szorítsam magam, hanem puszta kíváncsiságból. Megbeszéltük a többiekkel, hogy ha sikerül szereznem egyet, eltöltök benne egy napot, és megírom, milyen volt.

Némi protekcióval végül az Opera jelmeztárából kaptam kölcsön egy míderfazonú, halszálkás darabot.

Egy nap fűzőben

Szóval fogtam, és a csütörtöki értekezletre bevittem magammal a szerzeményt. Takács Dalma kolléganőm pedig volt olyan kedves, hogy segített rám feszíteni. A filmekből kiindulva a falhoz támaszkodtam, és az első húzások után azonnal meg is értettem, ez miért indokolt.

Habár Dalma kimondottan óvatos próbált lenni, de ha egyszer egy ruhadarab úgy van kitalálva, hogy szorosnak kell lennie, akkor nincs mit tenni, húzni és húzni kell, amit pár pillanat után egyre jobban éreztem a gyomrom és a bordáim tájékán.

Végül pedig eljött a pont, amikor megéreztem: a légzés sem ugyanolyan már, mint pár perccel korábban. Nem volt drámai a helyzet, de határozottan nehezebbé vált minden lélegzetvétel és mozdulat. 

Ami letaglózott, hogy milyen rettenetesen melegem volt már egy perc után. Pedig az időjárás pont ezen a napon nem volt olyan elviselhetetlen, viszont szemerkélt az eső és fullasztott a páratartalom. A szorosan rám húzott fűző, még akkor is, ha tiszta vászonból készült, olyan érzést keltett, mintha dunsztkötés alatt lettem volna. Ha lett volna legyezőm, azonnal kaptam volna utána. 

A laptop elé ülve azt is megtudtam, hogy állni könnyebb fűzőben, mint ülni. A kemény anyag az üléstől erősen nyomta a gyomromat, ami egy idő után kicsit émelyítővé vált. Össze is pakoltam, hogy otthon folytassam inkább a munkát, hiszen ott talán könnyebben találok kényelmes pózt. Elintéztem egy-két telefont, magamra kaptam egy inget – hiszen manapság már nem olyan természetes dolog ilyen szerelésben utcára lépni – és villamosra szálltam. 

Kapaszkodni kockázatosnak tűnt, erősen tizennyolcas karikás vállalkozás volt, úgyhogy inkább leültem. Itt megint csak szembesültem azzal, hogy ülni egyáltalán nem könnyű, gyakorlatilag csak egyetlen pozícióban viselhető – ha egyenes vonalban tartom a hátam, de a hasamnál még akkor is nyomott a merevítés.

Ezután átszálltam a buszra, ahol nem működött a klíma és az ablakot sem lehetett lehúzni, és ekkor jött az első mélypont. 

Bizony nem tagadom, elkezdett kerülgetni a rosszullét. Mielőtt azt gondolná bárki, hogy túlzok, muszáj megjegyeznem, hogy mindig is ájulós voltam az alacsony vérnyomásom miatt, szóval valójában ezzel az egész kísérlettel egy kisebb hazárdjátékba kezdtem. 

Hogy pontosabb leírást adjak a szorításról, valahogy 

úgy kell elképzelni, hogy amint egy icipicikét is nagyobb levegőt vennél, azonnal érzed, hogy ennyi. Kész. Nincs tovább. Akármennyire is tágítanád a tüdőt, nem tudod.

Pedig az általam viselt fűző kimondottan barátibb típusnak tűnt, mégiscsak színházból érkezett… 

A buszról leszállva várt rám egy (általában) negyedórás séta, és ez bizonyult a legnehezebb résznek, ugyanis telefonálnom is kellett közben. Ez máskor nem jelentene problémát, legtöbbször útközben szoktam az ilyesmit intézni, de ezúttal néhány perc múlva a vonal másik oldaláról nekem szegezték a kérdést, hogy minden rendben van-e, annyira lihegek. Mondtam, hogy egy kísérlet miatt fűzőben vagyok, és úgy tűnik, beszélni és sétálni már nem is olyan könnyű egyszerre. Ehhez az is hozzátartozik, hogy híres vagyok arról, hogy gyakorlatilag futólépésben sétálok, úgyhogy a tempómból vissza kellett vennem néhány „évszázadnyit”, így a negyedórás séta majdnem félórás lett.

Otthon már javult a helyzet, el tudtam úgy helyezkedni, hogy kipárnázva nem volt olyan kényelmetlen, de továbbra is nagyon-nagyon zavart a meleg. Hiába kapcsoltam be a klímát és lett a levegő körülöttem hűvösebb, a fűző alatt majd’ megvesztem a melegtől. 

Így aztán amikor eljött az este, úgy döntöttem, megtettem, amit az ügyért lehetett, ideje lehámoznom csínos rabigám. Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, mert egyedül voltam otthon, szóval majdnem negyven perc küzdelem kellett ahhoz, hogy levakarjam magamról. A macska igen jól szórakozhatott, de nekem azért volt pár nehezebb pillanatom, amikor azt gondoltam, hogy ennyi, így maradok, vagy élek a Tóth Flóra által felajánlott lehetőséggel, hogy átjön segíteni, ha beragadok. Végül megoldottam egyedül, sikerrel jártam, és esküszöm, felszabadító élmény volt az első nagy levegő, amit vettem.  

Színtiszta nőiesség egyetlen ruhadarabban

És mindez, amit leírtam, csak arról szólt, hogyan telt a nap a fűzőben, még szót sem ejtettem arról, mi minden járt a fejemben közben. Az igazán kényelmetlen pillanatokban azonnal gyilkos indulataim lettek, hogy mégis micsoda kínzóeszközöket találtak ki a nőknek a történelem során, de aztán az is eszembe jutott, hogy inkább hordanék fűzőt egész nap, mint magas sarkút, mert azt tényleg nem bírom öt percnél tovább.

De lehet, hogy ezt csak azért mondom, mert ez a darab, amit én viseltem, közel sem volt olyan brutális, mint amilyeneket a reneszánsz idején hordtak például a spanyol udvarban. És persze az is biztos segített, hogy Dalma nem taposott a hátamra csak azért, hogy még hatékonyabban szoríthassa ki belőlem a szuszt. (Bár azért így is sikerült kellőképpen szorosra húznia.)

Szóval tisztában vagyok vele, hogy ez igencsak kezdetleges és visszafogott verziója volt annak, amit régen a nők tényleg nap mint nap viseltek, télen-nyáron, sőt, még terhesen is. Elképzelni nem tudom, hogy bírták a hőséget, vagy a hormonális hőhullámokat, hogy a szegényebb sorban élő nők akár a meglazított fűzőikben miképp tudtak anélkül hajolgatni, hogy rosszul lettek volna a hasba nyomódó merevítőtől. Bár ez nyilván típusfüggő, az enyém valamennyire meghajlott, ahogy mozdultam, de a fa vagy fémberakású fűzők aztán nem sok kompromisszumra adtak lehetőséget. 

Ha igazán őszinte vagyok, azt kell mondjam, még a legkényelmetlenebb pillanatokban is valahogy magabiztosabbnak, nőiesebbnek éreztem magam, mint fűző nélkül. 

Talán azért, mert mindent szépen egyben tart, ezzel garantálva egy kortalanul ideális kontúrvonalat. Még a fotelben elterülve is „egyben voltam”, és ez a rabság ezáltal némi szabadságot adott – még ha ez elsőre furcsán is hangzik. De 

fűzőben nem kell nagyon küzdeni azért, hogy úgy igazán nőnek érezhesse magát az ember. Van benne történelem, időtlenség, fájdalom, kényelmetlenség, de a szorítás, a merevség valahol némi támaszt és biztonságot is nyújt, védőburkot, ha úgy tetszik. 

Ezt láttam meg benne kislányként is. Az egy dolog, hogy bizonyos fazonok képesek teljesen lelapítani, de a kemény anyagon keresztül aztán senki nem tudott volna rámarkolni a melleimre. Azt hiszem, anno valójában páncélként akartam volna viselni. De most már nem félek, nincs szükségem külső páncélra. Nem akarok semmi mögé bújni, nem várom egy ruhadarabtól, hogy megtegye értem, amit magamért nem vagyok képes. Nem tölt már el rettegéssel, hogy nőnek, nőiesnek érezzem magam, épp ezért végeredményben nagyon érdekes, különleges élmény volt így tölteni a napot.  

Közben pedig rengeteget gondoltam azokra a nőkre, akiknek nem volt választásuk, akik szokások, hagyományok, elvárások mentén élték le az életüket, diszkomfortban, csendesen, alázatosan. Akiknek nemcsak a teste volt merevítők közé szorítva, hanem létezésük minden pillanata is. 

Forrás: ITT

Fotók: Lőrincz Emma/ WMN

Szabó Anna Eszter