Lassan elhalkulnak a varrógépek? – szűkre szabott lehetőségek a ruhaiparban

–

„Kihalófélben vannak azok a szakemberek, akik foglalkozni tudnak a divatszabó-tanulókkal. A cégek betanított munkásokkal és továbbfoglalkoztatott nyugdíjasokkal vannak teletűzdelve, alig van olyan képzőhely, amely képes diákokat fogadni. A középvállalkozások folyamatosan elsorvadtak, a ruhás képzések pedig több településen is megszűntek” – mondja Ferenczyné Takáts Katalin, a Győri SZC Kossuth Lajos Technikum és Kollégium szakmai igazgatóhelyettese, aki több mint 20 éve dolgozik az intézményben. Textiles alapvégzettsége miatt kifejezetten a szívén viseli a kreatív ágazathoz tartozó képzéseket:

„Nekem már az is nagy boldogság, hogy eddig minden évben be tudtunk iskolázni, és még mindig nem halt ki a szakma” – árulja el. 

Tízből ketten maradnak varrógépközelben

A ruhaiparban tapasztalható szakemberhiány éppen olyan, mint a saját farkába harapó kígyó: a varrodák panaszkodnak, hogy nincs ügyes kezű, tanulni és dolgozni vágyó fiatal, a diákok és az őket képző (sok varrónőhöz hasonlóan nyugdíjaskorú) tanárok pedig a ruhagyártóknál ütköznek falakba – alig van gyakorlati oktató, aki kiemelt figyelmet szentelne a tanulóknak. Ennek több oka is lehet onnantól, hogy a bérgyártásból (amikor külsős vállalkozóként gyártják le más termékét, márkáját – a szerk.) képtelenség kitermelni az oktatók fizetését egészen odáig, hogy motiválatlanság jellemzi őket, hiszen látják: a statisztikák szerint 10-ből 8-an elhagyják a pályát.

Emlékszem, amikor két éven át egy hazai fehérneműgyártó cégnek írtam cikkeket, folyamatosan vissza-visszatérő téma volt a tulajdonossal, hogy bővülés vagy felmondás esetén hogyan fog jó varrónőt találni. A bérgyártás mellett rengeteg energiát fordít saját fehérneműmárkájának építésére, amely nemcsak környezeti, hanem társadalmi szempontból is fenntartható működésre törekszik. A varrónők méltó munkakörülmények között és megfelelő bérezésért dolgoznak, a rugalmas foglalkoztatás pedig segíti a családi és munkahelyi elfoglaltságok egyensúlyozását (több kisgyermekes, illetve szüleit gondozó varrónő is tagja a csapatnak). Ez azonban nem országos tendencia: bérek tekintetében nyugatról kelet felé haladva csökkenést érzékelhetünk, sőt a feketézés sem tűnt el a szakmából.

Hogyan oktasson, ha magát sem éri utol?

Az említett márka alapítója bár rászánja az időt a pályaorientációs eseményeken való részvételre (például egy 2022-es szakmabörzén közel 1000 diákkal találkozott), mégis sokszor mesélt arról, hogy alig jutna valódi figyelem a varrodába érkező diákoknak, hiszen a vállalkozásvezetés, az elő-előforduló helyettesítések és a bérgyártásra jellemző feszes munkatempó miatt örül, ha saját magát utoléri.

„A hazai ruházati gyártók sokszoros hátrányból indulnak az eredeti márkagyártás terén, mind makrogazdasági, mind intézményi kontextus szempontjából.

A vállalkozások kihívásai, a magas áfakulcs, az adóterhek, járulékok stb. nem ismeretlenek az ágazatban dolgozók körében. Az évtizedes bérmunka-beágyazottság nem biztosítja a vállalkozások számára (sem időben, sem anyagi lehetőségek terén) a feljebb lépési lehetőséget: miközben a bérmunkán felül az alapanyagbeszerzés és más tevékenységek elvárttá váltak a megrendelők részéről, a kiszélesedett feladatkör sem biztosít magasabb bevételt a gyártók számára az eredeti márkagyártásra, ami rendkívül sok kockázattal is jár” – írja Hazai ruházati gyártók eredeti márkái című tudományos kutatásában Dobos Emese, a KRTK Világgazdasági Intézet kutatója.

Több a tervező, de a megálmodott ruhákat le is kellene gyártani

Ahogy a vizsgálatban is olvashatjuk, a reformokat célszerű lenne az oktatás területével kezdeni. „Miközben számos vállalkozás kiöregedő munkaerővel dolgozik és nincs a horizonton utánpótlás, a hazai divatképzésben abszolút felülreprezentált a divattervező, vagy divat- és stílustervezők képzése. Az ő elhelyezkedési lehetőségeik csekélyek: sokak számára egyetlen út a küzdelmes, saját márkaépítés. Mindeközben modellezőkből, gyártásvezetőkből, vagy a 3D tervezéshez értő szakemberekből hiány van. A kreatív képzés, oktatási intézmények és a gyártás között sem megfelelő a szinergia: a hazai divattervezőképzés döntően művészeti képzés, alulreprezentált a gyakorlat és a gyártás, a gyárthatóság és a »piacra tervezés« ismerete.”

Hasonlóan vélekedik Ferenczyné Takáts Katalin is, aki inkább az esti oktatásba jelentkezőknél tapasztalja azt az attitűdöt, hogy „bizony meg szeretnék tanulni varrni is, hogy ne csak megtervezzem, hanem el is készítsem a ruhákat”. 

Grafikusok, textilmérnökök, iparművészeti főiskolát végzettek ülnek vissza divatszabónak, hogy megtanulják mindazt, ami a kivitelezéshez szükséges. „Ám őket sem a munkaerőpiacra képezzük, hiszen vagy már van munkahelyük, vagy saját márkát szeretnének. 

Szintén esti oktatásra jelentkeznek azok, akik a kreativitásuk kiélése miatt vannak itt, például azok a nyugdíj előtt álló hölgyek, akik a kisunokájuknak szeretnének varrni valamit. Sajnos a nappali tagozatból is csak elvétve áramlik pár tanuló a munkaerőpiacra: 16-ból átlagosan 6-an évet ismételnek, a maradék 10-ből pedig szintén 6-an elhagyják a pályát” – számol be róla az igazgatóhelyettes.

Nem csak tűből, türelemből is érdemes feltankolni

Barabás Gáborné szabómester ugyanerre a problémakörre világított rá beszélgetésünk során. „Hiába rajzolják meg, ha nem tudják megvarrni! Ez egy nagyon nehéz és sok türelmet igénylő hivatás. Az egyik szakkönyvem azt írja, hogy bonyolultabb, mint a szobrászat, hiszen egy szobrásznak »mindegy«, mekkora szobrot alkot, nekünk viszont adott a szobor – a vendég teste, testalkata, -felépítése –, és így kell rávarázsolni az anyagot. Ha egy megrendelő olyat kér, amit még nem csináltunk (például csak rámutat valamire egy divatlapban), akkor éjjel megálmodom, hogyan lehetne azt megvarrni. Amikor kell, szombaton is bejövünk a fiammal – ő fogja továbbvinni a vállalkozást –, vagy ráhúzunk a 10-11 órára” – mondja. 

A szabómester éjt nappallá tévő elhivatottsága persze nem új keletű. A 60-as években azzal a mondattal hívatta be Barabás Gáborné (sokaknak Livike) szüleit az iskolaigazgató, hogy „ne engedjék a lányukat divatszabónak, nagyon jó tanuló”. Lívia viszont teljes mellszélességgel kiállt álmai mellett, és a mai napig legalább 10 órát tölt saját üzletében. Győr belvárosában sétálva kikerülhetetlen az ollót formáló cégérrel jelzett varroda, ahol 1978 óta készülnek a megrendelések.

„Egyetlen dolog volt a lényeg: hogy varrhassak. A férfi- és női szabó szakmát is kitanultam. Eleinte a Centrum varrodában voltam zsebező, mellette délutánonként is dolgoztam, majd amikor letelt a kétévnyi, kötelező gyakorlat, kiváltottam a vállalkozóit.

Ahhoz, hogy talpon maradjak, folyamatos fejlődésre van szükség. Azt látom, hogy azok a varrónők, szabók, akik összecsapják a munkát vagy pénzéhesek, hamar elvéreznek. A nálam gyakorlatozó 20 tanulóból mindössze 2-en maradtak a pályán”

– meséli a Lívia Szabóság alapítója, aki szintén az említett bérköltségekben látja a probléma forrását.

Kettő helyett ötvenkét mikroszezonba sűrűsödnek a gondok

„Eleve nincs olyan hely, ahol a diákok gyakorolhatják a szakmát. Olyan magasak a bérek és azok járulékvonzatai, hogy annyit még nem termel ki egy frissen végzett tanuló, így a cégek nem tudják alkalmazni őket. Hatalmas űr keletkezett, ami egyik oldalnak sem kedvező. A csak szériázó vállalkozások (amelyek méretsorozatban készítik el a termékek szabásmintáit – a szerk.) szinte mind megszűntek, de méretes szabóságból sem lehet Dunát rekeszteni.

Diákkoromban 60 férfiszabó volt Győrben, most mindössze 2-en vagyunk”

– hangsúlyozza Barabás Gáborné, aki ezzel nemcsak a gyakorlatszerzés és az elhelyezkedés problémakörére tapint rá, hanem a fast fashion és ultra fast fashion üzletek elterjedésére is. Ezek a cégek ugyanis – amellett, hogy elérhető áron és hipersebességgel kínálnak divatos ruhákat – távoli országokban gyártatják le újabb és újabb kollekcióikat, amelyek az ABC News adatai szerint évente átlagosan 52 (!) mikroszezont tesznek ki, a korábbi 2 szezon helyett. Ez azt jelenti, hogy a tavaszi–nyári és őszi–téli kollekciók helyére hetente megjelenő újdonságok léptek, egyre csak gyorsítva a gyártás sebességét (és táplálva az emberek fogyasztáséhségét). 

„A hazai ruha- és textilipar nagymértékű zsugorodáson esett át, részben a külföldről behozott termékek miatt. Jól szemlélteti a bezárásokat, hogy az elmúlt 20 évben folyamatosan érkeztek hozzánk a kisebb-nagyobb vállalkozások képviselői, hogy felajánlják a megmaradt textíliákat a diákoknak” – idézi fel Ferenczyné Takáts Katalin. Úgy véli, éppen azért nem vonzó a ruhás szakma, mert nincs mögötte ipar, nem tud a fiataloknak olyan cégeket mutatni (egy-két kivételtől eltekintve), ahol el tudnának helyezkedni.

Kizsákmányolást is láthatunk, amikor az átlagbérek mögé pillantunk

„Olyan vállalkozás sincsen, amely képes őket fogadni és átadni nekik azt a széles repertoárt, amit a szakmai vizsgán produkálni kell (szoknya, nadrág, blúz, ruha, bélelt és béleletlen blézer…), ezért vannak inkább iskolai tanműhelyben, ahol elsajátítják a gyakorlati fogásokat és mindent tematikusan, egymásra épülve megtanulnak. A cégeknek nagyon nehéz (lenne) eltartaniuk egy oktatót, aki csak tanulókkal foglalkozik” – teszi hozzá az igazgatóhelyettes.

A bérezés kérdése pedig nem csupán a gyakorlati oktatók fizetésének kitermelhetetlenségét érinti, hanem a szabó, varró foglalkozáshoz tartozó bruttó átlagkeresetet is, amely a KSH adatai szerint 2023-ban havi 332 957 forint volt (ugyanebben az évben a bruttó minimálbér 232 ezer forintot tett ki).

A kép viszont korántsem olyan rózsás, mint amit ez a minimálbérnél 100 ezer forinttal magasabb szám elsőre sugallhat.

Ahogy a Telex is írja, ahol bérmunka folyik, ott általában teljesítménybért fizetnek a dolgozóknak. Ezt azért is érdemes közelebbről megnézni, mert a teljesítményhez kötött fizetés bizonytalansághoz, túlhajszoltsághoz, kiégéshez vezethet, sőt a kevés gyakorlattal bíró fiatalokat sem arra motiválja, hogy a pályán maradjanak. „Sok ilyen rendszerben működő varroda nem vagy csak alig fizet többet a nettó minimálbérnél a varrónőinek, esetleg trükközik azzal, hogy átminősíti a munkaköröket, elsősorban a szakmunkás végzettségűek lejjebb sorolásával” – olvashatjuk a cikkben, amelyben egy azóta önállósodott varrónő azt nyilatkozza, hogy a szerződésében betanított munkásként tüntették fel, hogy kevesebb fizetést kelljen adniuk neki, pedig megvan a szakmunkásvizsgája, sőt modellezni is tud. Az ezzel járó stresszt, feszültséget és robotolást nehéz elképzelnünk, ha még sosem ültünk varrógép mögött, illetve szalag mellett, nem beszélve arról a rombolásról, amit ezek a húzások a dolgozók önértékelésén ejtenek. 

Az ülőmunka veszélyeire és az inkorrekt foglalkoztatásra is találjunk gyógyírt!

Ezeken a nehézségeken túl, ahogy minden szakma képviselői, úgy a szabók, varrónők is szembe találják magukat különböző foglalkozási ártalmakkal, legyen szó gerincproblémákról, visszérbetegségről, látászavarokról, aranyeres panaszokról. Sőt, amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy a Clean Clothes Campaign (CCC) kutatása szerint

több magyar üzemben a megfelelő légkondicionálás sincs megoldva, nyáron akár 35–42 fokos hőségben kell teljesíteni a normát.

A szakmabeliekkel beszélgetve egyértelművé vált, hogy bár számos előnnyel járna, ha a gyártók a munkatársaik egészségének megőrzésére is hangsúlyt helyeznének, ha a szűkösebb anyagi források miatt mindenképp választani kell, a helyzet javítását először a tisztességes megélhetést kínáló, korrekt bejelentéssel és foglalkoztatással kellene szerintük kezdeni (ahogy a CCC-kutatásban is olvashatjuk). 

Az utolsó kapcsolja le a gépeket?

Bár a ruhaipart érintő szakemberhiányt a cikk elején a saját farkába harapó kígyóhoz hasonlítottam, ezt a végeláthatatlannak tűnő körforgást kétségtelenül a varrodai dolgozók megbecsülésével és az ő presztízsük emelésével lenne érdemes megszakítani, illetve olyan iparág-specifikus támogatásokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy az oktatók kiemelt figyelmet szentelhessenek a diákoknak. Ezek nélkül lassan elhalkulnak a varrógépek, elkészülnek az utolsó öltések.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ ZeynepKaya

WMN szerkesztőség