Miért megyünk folyton egymás agyára, ha amúgy imádjuk a másikat? – Megnéztük az A kezdet/vége című előadást

–

Luca mindenórás terhes, és rettentően stresszel, hogy a baba érkezése előtt minden kész legyen a polcfelfúrástól a kiságyig. Férje, Peti halogat, mintha kissé túlságosan is nyugodt lenne – pontosan ebből tudni, mennyire kivan a küszöbön álló változástól: görcsösen kapaszkodna a régi életébe. Peti legjobb barátja, Móric arra bátorítja, „ne legyen már papucs”, hagyja a fúrást meg ágyösszerakást, és inkább játsszon vele Mortal Kombatot, ahogy régen. 

Unásig ismert, szinte minden házasságban előforduló alaphelyzet. Hogy lehet ebből valami érdemit kihozni? 

Nos, először is Horváth János Antal szövegeivel (ahogy a színlap fogalmaz: Sean O’Casey helyett írta), amelyek élők, viccesek, maiak és szinte teljesen lebontják a néző/színész közötti falat: mintha csak a csaját haverjaink életét lesnénk meg. Urambocsá’ a sajátunkat.

Hogy ez például a mi esetünkben mennyire így történt, az egészen komikus: a színházba indulás előtt carbonarát főztem – ez az étel fontos szerepet kap az A kezdet/vége során is –, és pont arról elmélkedtünk, ki mikor álljon fel az asztaltól és hogyan fejezze ki a háláját az étel iránt.

Így aztán amikor a Lucát alakító Földes Eszter azzal vett elégtételt a neki kivételesen vacsorát főző Petin (Molnár Áron), hogy idő előtt felállt az asztaltól, és se szó, se beszéd, elindult egy barátnőjéhez, mi egymásra néztünk, és konkrétan vinnyogva röhögtünk a nézőtéren. Touché.

Tegyük hozzá: akkor lógtunk volna ki onnan, ha nem így teszünk. A kacagás már akkor kipukkadt mindenkiből, amikor a legelején Peti azt mondja Lucának, hogy a nőnek annyi DM-pontja van, hogy adóznia kell utánuk – igen sokan magukra ismertünk a közönségben. 

Hétköznapi porondunk 

A másik, ami miatt egy ennyire hétköznapi darab működni tud, az a különleges koreográfia (Csuzi Márton munkája) amely mozgásszínházi és cirkuszi elemekkel meséli el a sztori azon mélységeit, amelyek vélhetően agyonvágnák az emberközeli szöveget.

Például az említett carbonara elkészítése egy hosszú perceken át tartó zsonglőrködésbe ojtott kabaréba kabarétréfa. Mohai Tamás és Molnár Áron összeszokott párosa végletekig kidolgozott, aprólékosan felépített mozdulatsorok szövevényén át mutatja meg, milyen az, amikor az ember a legjobb barátjának ismeri minden rezdülését, megvannak a közös rituálék és belsős poénok.

És akkor megérkezik egy társ, akit nagyon akarnánk jól szeretni, csak közben meg kicsit megbicsaklik a közös ritmus, egymás lábára taposunk, és valahogy semmi sem olyan gördülékeny, mint a „régi” életünkben, a megszokott baráti közegben. Ráadásul rettegni kezdünk, hogy mi van, ha az új partner, új életkörülmények miatt azt is elveszítjük? Vagy egyenesen önmagunkat?

Földes Eszter szólószáma egészen más tempó, más dimenzió: lenyűgözően légies, mégis komoly edzettséget és erőt kívánó mozdulatokkal láttatja a szülés előtti érzéseket, a biztonság iránti vágyat, a törékenységet és sebezhetőséget.  

Ugyanakkor a végén kapunk rapet is mindenkitől, és szép lassan összeérnek a szálak: a lakásban rend lesz, felkerül a polc és összeáll a babaágy is – csak előbb mindenkinek meg kell találnia a helyét ebben az új helyzetben. 

Minek ez a cirkusz? Hát mert néha bohócok vagyunk!

Először azt gondoltam, némelyik bohóckodós jelenet túl hosszú. Aztán meg: hát nem ilyenek vagyunk mi magunk is? Külső szemmel nézve olykor végtelenül gyerekesek és fárasztóak? Hát dehogynem. És ez a felismerés valószínűleg nem születne meg, ha hamarabb véget érne a cirkuszi attrakció. Ennek betanulásában a Cirque d Soleil-ből ismert artista, Frányó Viktor vett részt, s fontos résztvevője az előadásnak Wagner-Puskás Péter zeneszerző is, aki élőben kíséri a gegeket. Amelyekből van néhány, ami nagyon betalál. 

A Szomszédok-főcímzenénél és az ahhoz tartozó mini-humoreszknél például egy emberként kacagott mindenki – tessék, ugyanolyanok vagyunk mi is, mint a szüleink voltak, csak nem Vukán György-dallamokkal festik alá, ahogyan a piszlicsáré problémáinkról beszélünk. 

A mi életünk ugyanis nem Mortal Kombat: ugyanazok történnek velünk, legfeljebb más sorrendben és dramaturgiával, mint eddig másokkal – és ők is megoldották valahogy, nem?

Csak el kell fogadni, hogy a szomszéd kertje is csak az Insta-filterektől tűnik olyan harsány zöldnek. Hogy az igazán fontos barátságok nem szakadnak meg, csak átalakulnak, ha változik az élethelyzetünk. 

Hogy – ahogyan egy kedves barátom fogalmazott, amikor mindketten szakítás után próbáltuk összekalapálni magunkat ugyanabban az időben: „majd jó lesz, csak először még nagyon szar lesz”. 

És egyébként a végére az is letisztul bennünk ebben az előadásban, hogy az a nagyon szar is csak viszonyítás kérdése: néha pont az a legértékesebb az életben, ami adott pillanatban a legnagyobb fejtörést okozza, az pedig, ami könnyednek és problémamentesnek tűnik, egyszer csak huss, szó nélkül tűnik el belőle. 

„A kezdet/vége” egy láthatóan rengeteg munkával készült, tökéletes célzással a képünkbe tartott görbe tükör. Amelyben azért mégsem látjuk olyan ocsmánynak magukat szerencsére. 

Azt meg már hagyjuk is, hogy egyesek a háztartásunkból azóta szakadatlan Mortal Kombatot játszanak. Természetesen nem én, hiszen én felelősségteljes és összeszedett felnőtt vagyok. Megyek is, beváltom a DM-kuponjaimat.

Kiemelt képünk forrása: LOUPE Színházi Társulás

Csepelyi Adrienn