Évente akár 1200 madarat is befogadnak – Kovács Klára és a Tollas Barát Madármentés története

–

Közel-Kelet-szakértőből madármentő

Kovács Klárát gyermekkorától kezdve madarak veszik körül, úgy nőtt fel, hogy a szülei díszmadarakat nevelgettek, de sérült fiókákat is gyakran mentettek: elárvult rigók, tengelicek, galambok kaptak erőre náluk. Családi anekdotáknak sosem volt híján, rengeteg mesét hallott idős hozzátartozóiról és azok gólyáiról, hattyúiról, amikre vízbe fagyva, törött szárnnyal vagy egyéb nehézségek közepette bukkantak, és ezekből rendszerint fel is gyógyították őket. „Egész korán észrevettem, hogy a szüleim nem mennek el a kiszolgáltatott állatok mellett, így én sem tudtam sorsukra hagyni őket” – avat be a Tollas Barát Madármentés civil szervezet alapítója, majd hozzáteszi, amióta az eszét tudja, lételeme a madarak istápolása, de sokáig nem is gondolta, hogy erre külön súlyt kellene fektetnie, például egy saját szervezet keretében.

Hat éve mégis létrehozta a Tollas Barát Madármentés Alapítványt Dunaharasztin, ahol a családi portán külön rehabilitációs központot épített a rászoruló állatok számára: édesapjával és férjével közösen röpdéket és tavat alakítottak ki az udvaron, melléképületeik már-már mentőállomásként funkcionálnak, pedig évekkel ezelőtt nem hitte, hogy munka utáni szabadidejét ez tölti ki: valamikor Közel-Kelet-szakértőnek tanult, méghozzá azért, mert mindig is nagyfokú segíteni akarás munkált benne, és hitte, változtathat valamit a világ működésén. „Mindig a segítő szakmák álltak közel hozzám, de csakhamar rájöttem, hogy ezen a téren nem olyan egyszerű segíteni” – ismeri be kiemelve, hogy a madármentés a lehető legtermészetesebben szivárgott hivatásként az életébe.

Erdei pinty a belvárosban

Amióta ezzel foglalkozik, az emberek kézről kézre adják a telefonszámát, és segít is, ahol csak teheti. Vagy egy tanáccsal, vagy a legközelebbi madármentő szervezet elérhetőségével, vagy azzal, hogy befogadja a sérült szárnyast. Attól függ, hogy éppen hány kilométer választja el az állattól és jó szándékú megtalálójától. Mint mondja, 10 évvel ezelőtt kezdte komolyabban űzni ezt a tevékenységet, egy gerlefióka volt az első, amit egyedül mentett meg, és olyannyira jól sikerült a segítségnyújtás, hogy az állat ma is nála éldegél. Ez is azt bizonyítja, amit egyébként ő is érez, hogy „ért a madarak nyelvén”, azaz képes megfejteni, hogy a befogadott szárnyassal mi történt, és a gyógyítási folyamatot is könnyedén alakítja, ahogyan a későbbi rehabilitációt is. „Van, aki a kutyákhoz ért, én a madarakhoz, és el sem tudom képzelni, hogy mást tegyek” – fejti ki, beismerve, hogy szülővárosában, Dunakeszin, volt lehetősége megismerni a különféle madárfajokat. 

De tapasztalatai azt mutatják, Budapest belvárosában is találni különlegesebb egyedeket – nemcsak galambok éldegélnek a parkosított területeken, hanem erdei pintyek, cinegék is – és olykor bizony ezek az állatok is bajba kerülnek. Ezért azt tanácsolja,

a budapesti zöldövezetekben, természetvédelmi területeken még figyelmesebben sétáljunk, mert ezek madárlakhelyül szolgálnak, és ahol sokan élnek, sokan is sérülnek.

Mivel a Kis-Duna mentére költözött, adott volt a lehetőség, hogy vízimadármentésre „szakosodjon”: a vidék zsizseg az élettől, és ebből kifolyólag gyakran kell a szakembereknek közbeavatkozniuk. De akárhányszor segítenek, nem életet adnak – figyelmeztet –, hanem csupán esélyt, mert az állatok a vadonba tartoznak, és onnantól, hogy visszaengedik őket, nem garantálhatják az életüket, és „a természet nagy hatalom a sorsuk alakulásában”.

Noha minden madarat egyformán szeret, azért a hattyúk egy kicsivel közelebb állnak a szívéhez. Pedig ezek a madarak bizonyos szempontból különcebbek társaiknál: nem igazán békések, egymással sem jönnek ki, temperamentumos szárnyasok, amiket részben másfajta betegségek fenyegetnek, mint egyéb madarakat – világosít fel Kovács Klára, majd hozzáteszi, az is nehezíti a megmentésüket és rehabilitációjukat, hogy általában 10 kilónál súlyosabbak. A Tollas Barát Madármentés mégis berendezkedett a fogadásukra és kezelésükre. 

Náluk akár hónapokig is lábadozhatnak, hiszen ott az elkülönítő, ahová madárinfluenza esetén karanténba kerülhetnek. Ha túl vannak a betegségen, mehetnek a kinti elkülönítőbe, ahol még mindig nem érintkezhetnek az egészséges társaikkal, de már szabad levegőn vannak és láthatják egymást, illetve ilyenkor már nagyobb területen mozoghatnak. Ezt követi a „szabadon engedés előszobája”, a hely, ahol kirepülésükre várhatnak, de már egymás között. Fő szabályuk, hogy csakis teljes mértékben egészséges madarat engednek vissza a vadonba, és sosem babusgatják őket, mert ha hozzászoknak az emberi jelenléthez, a természetes közegükben kevesebb az esélyük az életben maradásra.

Olykor a túlbuzgóság is ártalmas: hogyan menthetünk „jól” madarat? 

Kovács Klára úgy véli, sokat segítene, ha már az iskolában oktatnák a madárismeretet.

Feltett szándéka rávenni az embereket arra, hogy első körben inkább egy fényképet készítsenek a talált madárról, és ne rögtön azzal kezdjék, hogy elmozdítják a helyéről. A kép alapján ugyanis egy mentőszervezet szakembere már meg tudja ítélni, hogy mire van szüksége az állatnak.

Ez lenne az ideális segítő kísérlet, amelyben ő is szívesen vállal feladatot a szinte bármikor elérhető nyilvános oldalán, ahol bárki felteheti a kérdéseit.

Tapasztalatai azt mutatják, gyakori jelenség, hogy az ember sérültnek véli a védtelen madárfiókát, így túlbuzgóságában annak megmentésére siet. Pedig a kismadár általában az ügyetlensége miatt reked a fészkén kívül, mert tavasszal kezdi próbálgatni a szárnyait, ugrándozik, ami előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy lepottyan a faágról. Hacsak nincsenek látható sérülései, nem szükséges beavatkozni: elegendő egy macska- és kutya-, azaz veszélyforrásoktól mentes övezetet találni számára, és kikérni egy szakember véleményét. 

A segítőkész járókelőknek arra is figyelniük kell, hogy a madárfiókát ott helyezzék biztonságba, ahol rábukkantak, ne szállítsák messzire, így könnyen rátalálhatnak a szülei, ezért azt tanácsolja, helyezzék egy kartondobozba az állatot, ez a megoldás garantálja, hogy nem szenved további sérüléseket, és biztonságban marad, míg érkezik a tényleges segítség.

De azt érdemes szem előtt tartani, hogy különbség van a fészeklakó énekesmadarak és a fészekhagyó társaik között. Az énekesmadarak nagy hányada emberlakta környezetben is szívesen mutatkozik, gyakran látni őket kertekben, tömbházlakások környékén, bokrokban és fák lombjai között – rájuk kifejezetten ügyelni kell, az ő fiókáik ugyanis gyakran pottyannak a járókelők elé, legyen szó verébről, galambról, fecskéről, cinegéről, fekete rigóról vagy gólyáról.

Mivel a madarak nem szaglás alapján ismerik fel kicsinyeiket,

az ember kezébe veheti a talált fiókákat, ezzel nem okoz gondot – de csakis akkor, ha észleli a közelben a madár fészkét, és úgy ítéli meg, hogy vissza tudja helyezni a kipottyant kismadarat anélkül, hogy háborgatná a család életét.

Az énekesmadarak ugyanis addig maradnak a szüleik mellett, amíg kitollasodnak és röpképessé válnak. Fejletlenül és csupaszon bújnak ki a tojásból, a szemük sincs nyitva, időre van szükségük, míg tollazatuk és izomzatuk kifejlődik, és a felnőtt egyedektől függetlenül is képesek életben maradni. Velük ellentétben fészekhagyó társaik alighogy kikelnek a tojásból, máris követik szüleiket.

Télen és tavasszal nehezebb a madarak helyzete

„A madarak az emberek jelenléte előtt is megtalálták maguknak a megfelelő életmódot, gyakorlatilag hívatlanul érkeztünk az életterükbe, és sokszor nem megfelelően viszonyulunk hozzájuk” – mondja a szakember, akinek a tél és tavasz eljövetelével megszaporodnak a feladatai. Ilyenkor vízbe fagyott állatokhoz riasztják, de az sem ritka, hogy a madáretetők okoznak problémákat, mert nem mindenki tudja, hogy mivel lehet táplálni a madarakat. Kenyérrel például nem!

A tavasz szintén körülményes időszak, ez ugyanis a költési szezon, amikor az erőre kapott kíváncsi fiókák felfedezőútjuk során veszélyes vagy éppen végzetes terepre tévednek. A legtöbb hívás ekkor fut be a madárvédelmi központokhoz. Áprilisban, májusban, júniusban izzanak a vonalak, a Tollas Barát Madármentés önkéntesei napi ötven telefonhívásra válaszolnak. Sok esetben tudnak segíteni, de a több száz kilométerre lévő madarakat már nem tudják ellátni, ilyenkor csupán távolról diagnosztizálnak és irányítanak.

„A számtalan telefonhívás azt mutatja, hogy a társadalom nem közömbös, sőt: javuló tendenciát vélek felfedezni. Ma már sokan egy sérült galamb mellett sem mennek el, egyre érzékenyebbek az emberek” – lelkendezik Kovács Klára, majd hozzáteszi, a mentett madarak könnyen visszailleszkednek, mert a központban „egy maroknyi király önkéntes” gondoskodik a megszokott életfeltételeikről. A mindennapi ellátást ő maga végzi, sőt kezdetben saját zsebből működtette a szervezetet, de mostanra annyit haladtak, hogy már javarészt adományokból tartják fenn az alapítványt, sok lelkes támogató áll mögöttük.

A szülei ma már nyugdíjasok, kevesebb energiájuk van a madármentésre, de az édesapja minden építkezésben részt vesz, az elkülönítőket például ő csempézte ki, és a ház körül is rengeteget segít. „Itt vannak mögöttem, de az aktív munka az én feladatom” – mondja Kovács Klára, aki szinte hetente megkapja valakitől, hogy „butaság volt ebbe belekezdeni”, „tönkreteszi az életét”. Mégsem adná fel, bár az elszomorítja, hogy „az állatok nem mindenkinek jelentik ugyanaz, és nem is mindenkinek jelentenek valamit”. Vállalásával szeretne példát mutatni, hogy a társadalom megértse, ha nem hagyja hátra a galambot, legközelebb talán a fecskét sem fogja, és később egy embertársát sem.

A képek Kovács Klára tulajdonában vannak

Bereczki Szilvia