Szűcs Péter, a Dharma írója: Utazás közben szembesülünk azzal, hogy porszemek vagyunk

–

Simon Eszter/WMN: Idén nyolcéves a Peter’sPlanet, ennek apropójából nemrég megosztottál húsz fényképet, amiket azokban az országokban készítettél, amelyekbe szerinted érdemes elutazni. Mindegyikhez írtál egy mondatot, Kubához azt, hogy „Megélni Havannát, mielőtt darabjaira hullik szét”. A kiállítás képeit Kubában készítetted, ezért különösen érdekel, mi történik most ott.

Szűcs Péter: Havannában az ember újraélheti azt, amit itthon a rendszerváltás előtti időszakból ismer. Ha valaki Magyarországon nőtt fel és a hetvenes években született – most magamról is beszélek –, és akkor járt először Kubában, amikor ott még nem volt elérhető az internet, úgy érezhette magát, mintha visszautazott volna az időben. Havannában a mai napig kék és piros nyakkendőben járnak a gyerekek iskolába. Amikor megérkeztem Kubába, még élt Fidel Castro, és az országot Barack Obama érkezése tartotta lázban. Ez 2016-ban történt, addigra már ötvenhét éve nem tette be a lábát amerikai elnök Kubába. Ebből az utazásból nyílt akkor egy fotókiállítás, az volt a címe, hogy Waiting for Obama, amivel azt a feszültséget, izgalmas és különleges hatást akartam megmutatni, hogy milyen az, amikor feszülten várakozik a változásra egy olyan ország, amelyben megállt az idő. 

S. E./WMN: Hogy viszonyultak a kubaiak a lehetséges változáshoz? 

Sz. P.: Nem tudták, hogy milyen lehet egy másik rendszerben élni, hiszen néhány háztartáson kívül akkor még nem lehetett amerikai televíziót fogni. Teljesen elzárva éltek a világtól, de azt tudták, hogy egykor Magyarország is szocialista állam volt. Beszélek spanyolul, ezért szót értettem a helyiekkel, akik

arra voltak kíváncsiak, hogy én hogyan éltem meg azt, amikor Magyarországon szocializmusból kapitalizmus lett. Azt gondolták, hogy Obama látogatásával ez velük egy nap alatt meg fog történni.

S. E./WMN: És mit meséltél nekik, milyen, ha vége a szocializmusnak?

Sz. P.: Tizennégy éves voltam a rendszerváltás idején, én akkor azt érzékeltem ebből, hogy megjelentek a parabolaantennák, az üzletekbe beáramlott mindenféle csokoládé, üdítő és mosópor, amit korábban nem lehetett kapni. Elmeséltem nekik, hogy milyen az, amikor reklámok lepik el az országot, és hogyan változik meg a szépségideál a fogyasztói társadalom hatására. 

S. E./WMN: Ezzel sikerült megnyugtatnod őket?

Sz. P.: Nem tudtam, és nem is akartam megnyugtatni őket, hiszen nem tudtuk, mi fog történni. Ma már tudjuk, hogy azóta sem történt semmi. A változástól való félelem teljesen természetes emberi reakció. Azóta többször visszamentem – ennek a kiállításnak az anyagai is több kubai útból állnak össze –, és attól kezdve, hogy a wifi mindenki számára elérhetővé vált, és tudomást szereztek róla, hogyan élnek a világ más pontjain, elkezdték másképp látni az életüket. Írtam erről egy novellát, amiből néhány részlet a kiállításon is olvasható lesz.

A történet abban az időben játszódik, amikor még nincs wifi Kubában, és egy európai nagyvárosból érkező fiú és egy havannai lány találkozásáról szól. A fiúnak elege van a fogyasztói társadalomból, arra vágyik, hogy megtalálja azt az emberséget, ami Kubában még megmaradt, a lány pedig elvágyódik onnan, hiszen még a saját városának a falait sem hagyta el. Sokan emlékezhetnek a Buena Vista Social Club című filmre, ami nekem katartikus filmélmény volt, de Kuba és Havanna is hasonlóan mélyen megérintett a történeteivel. 

S. E./WMN: Nemrég olvastam néhány cikket arról, hogy Kuba vidéki területein félnapos áramszünetek vannak. Nem csoda, ha elvágyódnak onnan.

Sz. P.: Ők nem választották, hanem kapták azt az életet. Én is megtapasztaltam az áramszünetet, valóban drámai az, ami ezekben a napokban Kubában történik. Ott élő kubai barátaim mesélnek erről, akikkel napi kapcsolatban vagyok.

Kuba és Havanna a halálán van, a romantikus elképzeléssel ellentétben a valóság másról is szól. Ne felejtsük el, hogy egy végletekig kiéheztetett országról van szó, ami az utolsókat rúgja, de a tapasztalataim szerint még így is több emberséget találni benne, mint azokban az országokban, amelyekben jólét van. 

S. E./WMN: Mit kaphat az ember Kubában? Az időutazáson kívül.

Sz. P.: Nekem fontos volt elmerülni a helyiek életében. Ahhoz, hogy megismerd a helyiek gondolkodását, szerintem részt kell venni a mindennapjaikban. Engem az ottani emberek világlátása, kultúrája és a zene érdekelt, és az ősi afrikai rítusok maradványai, amiből néhányat az Afrikából elhurcolt rabszolgák ott is megőriztek.

S. E./WMN: Kíváncsi vagyok, mi vonzott Latin-Amerikában, és mi volt az első benyomásod, hiszen tudjuk, hogy nem veszélytelen.

Sz. P.: Gabriel García Márquez hatására kezdtem el spanyolul tanulni, miatta mentem először Kolumbiába. Kíváncsi voltam, hogy hol születtek a művei és arra, mi van a mágikus realizmus mögött. Megnéztem a szerkesztőséget, ahol újságíróként dolgozott, és elmentem azokba a kávéházakba, amelyekbe járt. Ezen az úton elengedtem a félelmeimet azzal, hogy először utaztam egyedül egy másik kontinensre, egy olyan országba, aminek akkoriban nem volt jó híre. 

S. E./WMN: Szóval volt benned félelem.

Sz. P.: Az utazásaim során mindig bíztam a gondviselésben, és nyitottan jártam a világot. Amikor először utaztam egyedül, egy divatlap főszerkesztőjeként dolgoztam, munkaügyben mentem New Yorkba. Kiüresedettséget éreztem, és változást akartam az életemben. A repülőn egy kolumbiai házaspár mellé kerültem, amelynek tagjai meglepő módon az orromról beszélgettek, de ők nem tudták, hogy értek spanyolul. Az egyikük azt mondta, olyan az orrom, mint Attiláé. Egy idő után megszólítottam őket, mert borzasztó kíváncsi voltam, hogy ki lehet Attila. Kiderült, hogy a házaspár lánya egy magyar fiúhoz ment feleségül, és Budapesten élnek a második kerületben.

Elmondtam nekik, hogy van bennem félelem, mert rengeteg rosszat hallottam Kolumbiáról, például emberrablásokról, és szeretném, ha elmondanák, hogy van-e alapja az aggodalmamnak. Lerajzolták egy szalvétára, hogy melyik városrészt kerüljem el, leírták a telefonszámukat, és azt mondták, érezzem magam úgy, mintha az ő fiuk lennék, és semmi baj nem történhet velem.

Az első kolumbiai utam megmutatta, ha az ember nyitott, és nem keresi a veszélyt, nem lesz probléma, de azt nem szabad elfelejteni, hogy Latin-Amerikában mindig ébernek kell lenni. 

S. E./WMN: Tényleg varázslatos dolgok történnek utazás közben.

Sz. P.: A legváratlanabb helyzetekben történnek meg az olyan katartikus pillanatok, amiért az ember színházba jár vagy könyvet olvas. Ecuadorban a vonaton egy chilei nővel beszélgettem, és amikor szóba került, hogy magyar vagyok, megállt a levegő. Megkérdezte, hogy megtennék-e neki egy szívességet. Azt mondta, szeretne odahívni valakit a másik fülkéből, és arra kért, hogy csak köszönjek magyarul. Furcsának tartottam, nem tudtam, mi fog kisülni a dologból, aztán megjelent egy magas, elegáns, idős úr, akinek azt mondtam, hogy jó napot kívánok. A férfinak folyni kezdtek a könnyei.

Kiderült, hogy négyéves korában Magyarországról Ausztráliába disszidált a szüleivel, akik már meghaltak, és velük beszélt utoljára az anyanyelvén. Azt mondta, ha valaha Sydney-ben járok, a vendége leszek. Négy évvel később írtam neki egy e-mailt, hogy Ausztráliába készülök, és megkérdeztem, mit vigyek neki Magyarországról, mire azt válaszolta, hogy egy mákdarálót. 

S. E./WMN: Úgy tűnik, Latin-Amerikában bármi megtörténhet. Én még soha nem jártam arra, de több ismerősöm él ott, bár néhányan továbbálltak, mert nem érezték magukat biztonságban. Ezek után kellemes meglepetés volt azt olvasni a blogodon, hogy Nayib Bukele, Salvador elnöke, biztonságossá tette az országot.

Sz. P.: Melyik ország mondhatja el magáról, hogy a lakóinak a 97 százaléka elégedett a választott vezetővel? Bukele választás elé állította a gengsztereket. Dönthettek, hogy önként börtönbe vonulnak, de ha nem teszik és elkapják őket, akár meg is halhatnak. Megkérdeztem a helyieket, vajon mi lehet Bukele sikerének titka. Szerintük az, hogy Bukelének semmilyen korábbi szívességet nem kellett viszonoznia. Amikor Bukele ultimátumot adott a gengsztereknek, egyik percről a másikra fellendült az idegenforgalom, növekedni kezdett a kávéföldek értéke, az ültetvényeket pedig továbbra sem lehetett eladni az amerikaiaknak. Tartok attól, hogy Salvador idővel arra a sorsra fog jutni, ami néhány országban már megtörtént a térségben, amikor megjelentek a multik, és az ország ezzel lassan elveszti az identitását.

S. E./WMN: A változás kapcsán eszembe jutott, amit néhány éve egy podcastban hallottam tőled. Azt mondtad, hogy a latin-amerikai országoknak az a szerencséjük, hogy nincsenek a világ fókuszában. Ezek szerint ez változóban van. 

Sz. P.: A nyugati világ hajlamos lenézni „a harmadik világot”, de ha az ember jobban megismeri ezeket az országokat, rögtön rájön, hogy ennek nincs alapja. Amikor a kolumbiai esőerdőben jártam, sámánokkal és indiánokkal beszélgettem. A közösségüket először a spanyol hódítók dúlták fel az aranyért, a nyolcvanas–kilencvenes években pedig a nyugati társadalmak kokainigényei miatt veszítették el a földjeiket.

Azt mondták, csakis a közösség megtartó erejének köszönhetik a létezésüket, ellentétben a nyugati világgal, amire az individualizmus jellemző.

Hasonló története van a bolíviai–perui határnál élő nomád törzsnek, az uros törzs tagjainál ugyanezt tapasztaltam. Éppen párnahuzatot vásároltam tőlük, és alkudoztam az egyik árussal. Felajánlottam, hogy veszek tőle hármat, ha olcsóbban adja őket. A kereskedő azt mondta, vegyek tőle és a többi árustól is egyet-egyet. Furcsának találtam a logikáját, mire azt felelte, hogy nem értek az üzlethez. Ő úgy gondolkodik, ha azt kéri tőlem, hogy a többiektől is vegyek egyet-egyet, máskor ők is ugyanezt teszik majd, ha náluk vásárolnak. Így mindannyian eladnak valamit, és segítik egymást. 

S. E./WMN: Érdekes, hogy Latin-Amerikát harmadik világbeli országnak tartjuk, miközben azt hallottam, hogy Brazíliában szabadon szoptatnak a nők az utcán, ami a nyugati országokban máig megosztó jelenség. 

Sz. P.: Brazíliában, különösen Salvador da Bahiában én is azt éreztem, hogy sokkal szabadabb és természetesebb a szoptatás, mint Európában, ahol már megküzdöttek a szabadságjogokért az emberek. Salvador da Bahiában az sem zavar senkit, ha két fiú vagy lány egymást átölelve nézi a naplementét.

S. E./WMN: És arról mit gondolsz, hogy Mexikó és Magyarország hasonlít egymásra?

Sz. P.: Szerintem erős lelki rokonság van a két nemzet között.

Valahol azt hallottam, hogy ha az országoknak lenne horoszkópjuk, Magyarországé és Mexikóé is Nyilas lenne.

Mindkettőre jellemző a Mária-kultusz, Mexikó egyik legnagyobb büszkeségének, Frida Kahlónak pedig nemcsak magyar szerelme volt, Mandl Miklós, egy szegedi fotográfus, hanem kitalált magának egy magyar identitást is. Magyarországról származó művészek munkájával is találkozhatunk Mexikóban, például a Palacio de Bellas Artes (Szépművészeti Palota – a szerző) mennyezetének üvegkupoláját Maróti Géza tervezte, megkapóan gyönyörű alkotás. Amikor a híres Roma negyedben egy művészközösség lakásában szálltam meg Mexikóvárosban, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a Szabadság hídról készült fényképek lógnak a falon.

S. E./WMN: Mit talál az ember Latin-Amerikában? Mit kaptál ezektől az országoktól?

Sz. P.: Emberséget elsősorban, ezen túl nagyon érdekel a gyarmati kori Spanyolország kultúrája, amiből sok minden megőrződött, még az emberek egymás közti kommunikációjában is van némi gyarmati elegancia. Amikor azt kérdezik, hogy melyik országgal érdemes kezdeni a Latin-Amerikával való ismerkedést, Kolumbiát szoktam ajánlani. Azért is, mert az olyan, mintha az összes latin-amerikai országot belesűrítették volna egybe. Latin-Amerika sok országában megőrződött valami, amiből itt szerintem már alig találni valamit. Szolidaritásra, egymásra figyelésre gondolok.

Amikor először elindultam Latin-Amerikába, még nem történt meg a kiegyezés Kolumbiában a kormány és a gerillacsoportok között. Volt mitől tartanom, de az, hogy akkor és ott elengedtem a félelmeimet, az itthoni életemre is óriási hatással volt. Az utazás és a világlátottság fontos érték, nyitottá is tesz és tisztábban látja az ember azt, ami körülötte zajlik. Amikor az ember nem a megszokott közegében mozog, élesebben látja a dolgokat.

Találkozhat élete szerelmével, felismerhet valamit, ami új, jobb irányba tereli az életét, alkothat, megértheti a világ működését és egyszer csak meglátja, hogy minden mindennel, és minden mindenkivel összefügg.

Rájöhetsz, hogy amikor mást bántasz, magadat bántod, amikor magadat bántod, azzal mást bántasz. Amikor különböző kultúrákkal találkozol, akkor el lehet helyezni magunkat és azt az országot, ahol élünk, a világban. És akkor szembesülünk azzal, hogy porszemek vagyunk. 

Az interjú képei: Chripkó Lili/WMN

Simon Eszter