Tíz éve építi a Bécsben élő magyarok kulturális közösségét: Bencze Mariann és a KultPult története

–

Hazafiság itthon és a külhonban is

Mariann frissdiplomás bölcsészként került 2003-ban Szegedről Budapestre. A fővárosi miliő elég hamar rabul ejtette, falta a kultúrát, nagyon szerette a pezsgést, amit a húszas évei elején átélhetett. Mindig volt egy főállása, és mellette egy rakás egyéb projektje. Tanított magyart felsőoktatásba felvételiző diákoknak, újságot írt, kulturális összejöveteleket szervezett a kortárs magyar színházi és irodalmi élet nagyjainak, és még könyveket is szerkesztett.

„Amikor az első fiam megszületett, még Budapesten laktunk, akkor elindítottam egy online magazint, valamint programokat szerveztem kisgyerekes anyukáknak, hogy legyen közösségélményünk, és kapcsolódjunk össze felnőttként a gyerekeinknek szóló könyvek által. Amúgy magyar- és kommunikáció szakos bölcsészként végeztem, és tanultam egy kis politikaelméletet is” – kezdett mesélni az itthoni életéről.

Hogy miért mentek el? Jobb napokon az a válasza, hogy kalandvágyból, máskor meg inkább az, hogy a svájci frankos hitelükkel és annak folyamatos emelkedésével a nyakukban azt gondolták, élhetőbb lehet az élet, ha eggyel nyugatabbra mennek. Hogy ez gazdasági menekültségi helyzet, vagy szerencsepróbálás, nézőpont kérdése. 

„31 voltam, amikor az akkor 2,5 éves fiunkkal együtt nekivágtunk Ausztriának – mondván, mikor, ha nem most, hová máshová, ha nem Bécsbe: bár felmerült az angol nyelvterület is, a nagyszülőktől nem akartunk távol kerülni, és Bécs igazán jó kompromisszumnak tűnt. Eleinte nem tudtuk, hogy ez csak átmeneti vagy hosszabb távú projekt, de aztán megszületett a második fiunk Bécsben, és egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy maradunk. 

Most már majdnem 13 éve élünk kint, de még nem merült fel, hogy visszaköltöznénk.”

A gyerekek taposták ki az utat

Az országváltás egy kicsi gyerekkel nem ment olyan egyszerűen, így mesél erről Mariann:

„Fiatal anyukaként váltottam országot, előbb egy, aztán két gyerekkel, tudtam németül, de mindig van hová fejlődnöm. Mindent otthon hagytam, amit addig építgettem, és nagyon szerettem. Kultúrát, nyelvet, szociális hálót. De bizakodó és kíváncsi voltam, igaz, időnként fejbe kólintottak a kihívások és a hiányok is. Sok minden változott a kezdeti idők óta, tudom, értem, hogy miért élünk itt, és látom én is a perspektívát, de a fejbe kólintás érzése időnként elő-előjön. Nem hiszem, hogy ez valaha elmúlik” – mondja.

A legérdekesebb számára a két fia különböző helyzetének megfigyelése volt:

„A Budapesten született Ábel taposta ki az utat mindannyiunknak. Sem az óvoda-, sem az iskolarendszer nem volt ismert számomra, vele együtt tapogatóztam ezeken az útvesztőkön keresztül, ahogy az orvosokat és általában az egészségügyi rendszert is neki, majd nekik köszönhetően ismertem meg és ki. Nyelv tekintetében nagyon érdekes látni, mennyit jelent, hogy egy gyerek ide születik. Második fiam, Jónás a szó szoros értelmében két anyanyelvvel éli a mindennapjait, magyarul és németül egyformán jól tud. 

A gyerekeknek itt van az életük: fontos barátok, régi helyek, emlékek és élmények, kétségkívül teljes mértékben integrálódtak” – meséli.

A család felnőtt tagjai is bejárták a saját útjukat, és amennyire ez lehetséges, megérkeztek, Mariann-nak azonban személy szerint mégis fontos maradt a hídépítő szerep. Főállásának köszönhetően sokat tanult az osztrák üzleti kultúráról, vállalati környezetről, az ottani emberekről és a nemzetközi munkaviszonyokról is.

„Az egyik lábam ezen a talajon álldogál. A másik viszont ide-oda lépeget, és azzal próbálkozik, hogyan terelheti erre a térfélre azokat az élményeket, kapcsolatokat, tudásokat és embereket, akik otthon jelentőset alkotnak, és hozzátehetnek az itteni magyar közösség mindennapjaihoz. A KultPult-programokkal eleinte a kisgyerekes szülők voltak a célcsoportom, később már nem csak ők” – idézi fel a kezdeteket Mariann.

Már a legelején is fontos volt neki, hogy ne tömegrendezvényeket szervezzen, hanem valami intimet, megismételhetetlent, olyat, amit később is emlegetnek.

Eleinte több helyszínen is megfordult a KultPult programsorozat: a bécsi Loffice mellett a Budapest Bistróban és a Szamos Cukrászda bécsi üzletében is voltak műsoraik. Irodalom, színház, muzsika, képzőművészet, közélet, valamint pszichológiai témájú beszélgetések is előfordultak a rendezvényeken. Az elmúlt tíz év alatt azonban némileg változott a koncepció.

„Korábban is összekötöttük a közönséget a fellépő művészekkel, de egyre hangsúlyosabb lett ez a része az esteknek. A fő cél a közösségépítés, ami tapasztalatom szerint a legelső fontos lépése lehet az integrációnak. Olyan védőhálót szövünk együtt ezeknek a programoknak a során, amely tudás- és kapcsolati bázist jelenthet az újonnan Bécsbe költözőknek, és izgalmas kapcsolódásokat, színesebb külföldi életet eredményez a régebb óta itt élőknek” – osztja meg a tapasztalatait Mariann. 

2023 óta egy új és fontos vezérfonala is van a kulturális programoknak, amiben egy női szakmai szervezet, a Femspace is közreműködik. Olyan művészeket, produkciókat hívnak meg vagy hoznak létre, amelyek az #itthonotthon témája köré rendeződnek. Ez lehet földrajzi, fizikai, életkori, szerepköri megközelítés is: nemcsak arról beszélgetnek a rendezvények után vagy a produkciók alatt tehát, hogy hol érzi magát otthon az ember, és mi van a külföldi élettel meg a hazaszeretettel, hanem a sok-sok szerepről is, amit életünk során betöltünk.

„Amióta ez a rendezőelv, azóta vannak olyan programjaink, amelyek csak nálunk láthatók, kifejezetten az #itthonotthon égisze alatt jöttek létre. Nemcsak meghívjuk a művészeket, de koncepciót kínálunk, lehetőséget adunk nekik az alkotásra és a bemutatkozásra nálunk. Dés András és Láng Annamária ennek az ötletnek köszönhetően alkotta meg a »Földi kaland« című estjét improvizáció és irodalmi színház ötvözéséből Forgách András, Oravecz Imre és Bodor Ádám szövegeiből.

Rainer-Micsinyei Nóra ennek apropóján írta meg az „Ungarische Salami” című stand upját, vagy épp ennek köszönhetően tudtuk egy asztal köré ültetni Parti Nagy Lajost, Váczi Esztert, Bíró Krisztát és Mesterházy Balázst a »Lenni kell!« című irodalmi-zenés-színházi műsorral: ez a felállás korábban még nem volt látható együtt, és mindegyiküknek megvolt a maga #itthonotthona benne. A bécsi premierek után hatalmas az inspiráció, és az akarat a további közös gondolkodásra. De ez még a jövő” – sorolja Mariann lelkesen az új koncepció ötleteit.

A közönség lelkesedése és anyagi ereje tartja fönn és egyben a programsorozatot Mariann és partnerei áldozatos munkáján túl, valamint a kulturális összetartozás. 

„Elképesztő és nagyon szívmelengető látnom, mennyire szeretik egymást – és minket is – a nézők, és mennyire fontos nekik, hogy észrevételeiket időnként megosszák velem. Ebből nagyon sokat tanulhatok, és sok okom van örülni is. Igazi #itthonotthon-mottó, hogy ez itt nálunk a legjobb értelemben vett »vidéki művelődési ház« hangulat: szeretet, figyelem és őszinte érdeklődés.

Mintha nem is a való világ lenne minálunk, teljesen más tér és élmény mindez, mint amit az ember amúgy hall a külföldi magyarokról. Nálunk úgy omlanak össze a sztereotípiák, hogy öröm nézni

– bármilyen túlcsorduló érzelmességnek tűnik is mindez”.

Egyszerre maximum száz ember fér be a bécsi Loffice-ba, ami az idők során állandó helyszínné vált, és ez nagyon sokszor meg is telik, sőt túl is lépik. Sok telt házas estén érezhette a közösség ezt a csodálatos összezártságot.

„Azok az emberek, akik eljárnak ezekre a programokra, az idők során közeli ismerősök és barátok lettek, nagyon sokat jelentenek egymásnak, sokat jelentenek nekem, kölcsönösen segítenek a megérkezésben, az integrációban, védőhálói egymásnak, és ez rengeteg erőt ad nekem is, sok jó energiát szabadít fel” – mondja Mariann, aki a mai napig önkéntesként végzi ezt a munkát, de folyamatosan gondolkodik azon, hogyan válhatna fenntarthatóbbá a programsorozat.

Egyszeri és megismételhetetlen

A meghívott vendégekre is kihat Mariann lelkesedése, erről így beszél:

„Kreatív, érdeklődő, párbeszédre nyitott művészek és produkciók érdekelnek, akik abban is benne vannak, hogy vagy valami újat hozzanak létre itt és most, vagy engedik és elfogadják, hogy a meglévő produkciójukba beleszerkesztek ezt-azt, és az #itthonotthon képére formálom, amit máshol esetenként másképp adnak elő. Az, ami itt történik, sok szempontból egyszeri és megismételhetetlen, és ehhez olyan művészeket hívunk, akiknek van kedvük velünk együtt kísérletezni, belekóstolni ebbe az itteni KultPult-hangulatba, valamint diskurálni az #itthonotthon dilemmájáról és más témákról.

Nem érdekel a hakni és a szívnélküli teljesítmény.”

Azt is megkérdeztem tőle, hogy járnak-e haza, és azt mondják-e vajon, amikor jönnek, hogy „megyünk haza”?

„Folyamatosan tetten érem magam ezen, igen, azt mondom, »hazamegyek«, és amikor visszajövök, akkor »visszautazom Bécsbe«. Szeretem a helyeket, ahonnan jöttem, mindre szeretettel gondolok, és főleg az élményeket szeretem, amiket ott gyűjtöttem, az mind beletartozik a »hazába« nekem.  

Nem járunk Magyarországra túl gyakran, itt élünk, itt iktatjuk be a pihenést is a munka után, akkor jutunk inkább haza, ha hosszabb iskolai szünet van. ”

Nyilván Bécs túl közel van ahhoz, hogy teljesen függetleníthessék magukat a hazai eseményektől, Mariannékat is érdekli, mi történik itthon:

„Követjük, hogy mik zajlanak, és hogy éppen ki mit gondol rólunk, magyarokról. Szorongunk is sokat. Ehhez nem lehet eléggé távol költözni szerintem.

Mivel a fiaim kamaszodnak, és rendszeres kapcsolatuk van a Magyarországon élő rokonokkal, érthető, hogy pontosan tudják és akarják tudni, hogy mi a helyzet a magyar közéletben, politikában. Sőt, van saját véleményük róla. Sokat tanulok tőlük, és például pont miattuk nem is lehetséges, hogy ne tudjam, mi zajlik épp.”

Barátot találni külföldön kihívás

Amikor én Berlinben éltem több mint egy évig, tapasztaltam, hogy mindenki nagyon barátságos volt, de csak egy bizonyos határig. Német barátokat például egyáltalán nem szereztünk. Kíváncsi voltam rá, Mariannéknál mi a helyzet, ezért megkérdeztem tőle, hogy lettek-e bécsi születésű közeli barátaik.

„Igen. Egy fiatal házaspár. Nem a gyerekeink miatt ismerkedtünk meg, sok közös témánk van, munkában és szabadidőben is több a kapcsolódási pontunk. Volt olyan karácsony, amikor Budapestre szerveztek egy hétvégét maguknak, mert tudták, hogy mi ilyenkor családot látogatunk otthon, és velünk együtt akartak elmenni különböző helyekre a fővárosban. Ja, várj, ők ausztriai születésű, nem bevándorló barátok, de eredetileg nem bécsiek, hanem később, egyetem után költöztek Bécsbe. Ez ér?” – kérdez vissza nevetve.

Amikor kicsit bizonytalan gesztust teszek, így folytatja:

„Hűha, nehéz kérdés akkor. Sok expat, sok vidéki, és több magyar ismerős van a közelemben. A barátkozás kemény dió amúgy szerintem. Nem is csak itt, Bécsben. A felnőttkorban szerzett ismerősök nem olyan gyakran válnak baráttá… Aki viszont igen, az úgy marad. Egy életre. Van ilyen is.”

A gyökerektől nehéz elszakadni, a szárnyakat viszont még nehezebb megszerezni. Erről tanúskodik Mariann válasza is, amikor azt kérdeztem tőle, mennyire érzi magát idegennek a választott hazájában:

„Mondhatjuk, hogy befogad a társadalom, adófizető vagyok, aktív tagja az itteni közösségnek, de ez nem zárja ki, hogy idegennek érzem magam. Az is maradok. Magyarországon már nem, itt még nem érzem magam idevalósinak – vagy nem is leszek sosem. Nem vagyok osztrák állampolgár, nem szavazhatok itt, ez azért kívülállóvá tesz, és mindig lesz akcentusom, ami nem fura a nagy bécsi multikultiban, de vegyes érzéseim vannak azzal kapcsolatban, amikor ez a téma határozza meg a beszélgetést, hogy »honnan jöttél«? 

Járok-kelek a világban, és azt tapasztalom, hogy ezáltal egyértelműen több lehetőségem van másokhoz kapcsolódni, megismerni más kultúrákat, szokásokat, mint gyerekkoromban, ez nagyon sokat ad nekem. Azt is tudom, hogy ez privilégium. 

Míg mások, akik nem élnek külföldön, esetleg azt hiszik, ez az egyszerűbb, könnyebb út, én inkább úgy fogalmaznék, hogy más típusú kihívás van benne. Nagyon sok pozitív hozadéka van a külföldi létnek, de pont az otthon szempontjából örök kétely-dilemma marad ez a kérdés.” 

A valahová tartozás érzése erősen és egyre erősebben munkálkodik benne. Ez persze mindannyiunk igénye, függetlenül attól, hogy hol élünk és mit nevezünk otthonnak. Külföldön megtalálni a közösséget, felépíteni bizalmi kapcsolatokat, biztonságban navigálni a családot, akiket szeretsz és akikért felelős vagy, ugyanolyan szép, de más, talán nehezebb feladat, mint egy olyan közegben, amit korábban már jól ismert az ember, és kéznél voltak az évek alatt kialakult rendszerek, barátságok.

„Az újrakezdés sok munkát igényel, az otthon nekem éppen ezért valami olyasmi, ahol a biztonságom van. Nem a hely, ahol élek, hanem az élményeim, amikből töltekezem, és az emberek, akik a legfontosabbak. És ez bárhol lehet” – fejezi be Mariann a gondolatot.

Nyilván a hiányokkal együtt kell élni, de Mariann a KultPulttal mégis teremtett egy olyan közeget, amelyben valamelyest átmenthette a számára legfontosabb pilléreket. 

Előnyök és hátrányok

Hogy mi hiányzik neki a legjobban?

„Ami hiányzik, az már nincs, és ha van is, nem úgy és nem ott van. A szociális hálóm, a pezsgő kulturális életem, az otthoni szakmai lehetőségeim… Ezek nincsenek. Erős is lenne azt mondani, hogy ezek hiányoznak, inkább talán ezek voltak nagyon jó dolgok otthon, mielőtt külföldre költöztem. Valószínűleg mindez egy erős nosztalgia – és nem (csak) a külföldi lét, hanem az idő múlása is mondatja velem. Amúgy mindennek, ami hiányzik, egy részét igyekszem megteremteni itt kint. A szociális hálóm minősége persze teljesen más, mint ami otthon valaha volt, de a többi tulajdonképpen megteremthető. És Bécs egyik legnagyobb előnye, hogy közel van Budapesthez, tehát ha valami még meglenne abból, ami hiányzik, könnyen megtalálhatnám” – mondja. 

Hogy ne csak arról essék szó, milyen nehézségekkel találkozik egy országváltó család, azt is megkérdeztem, mi az, amitől élhetőbbek a bécsi hétköznapok, mint az itthoniak:

„Leginkább a kiszámítható, működő rendszerek, amelyek bármennyire is bürokratikusak, de a hosszú folyamatok a végén általában eredményre vezetnek. A magas technológiai ellátás pedig, ami az egészségügyben tapasztalható, össze sem hasonlítható az otthonival. 

A kedvencem az érdekérvényesítés a mindennapi életben, például vásárlás közben. Ha kicsit hosszabb a sor, a vevők nyittatnak egy újat maguknak, hőbörgés nélkül, normális hangnemben. És az újabb kassza megnyílik. 

A közlekedéssel kapcsolatos kommunikációnak pedig nagy rajongója vagyok. Én civilben employer brandinggel és vállalatikultúra-fejlesztéssel foglalkozom, és nyitott szemmel járok, más cégek tevékenységét is figyelem. Ebből a szempontból a Wiener Linien (ami körülbelül az otthoni BKK) csodálatosan inkluzív és kreatív kommunikációt folytat metrómegállókban, hirdetőtáblákon és az infófalakon is. Fontos nüanszokban látok még pozitív különbséget: pontosan járó metrók, vonatok, buszok, működő hivatalok…”  – sorolja Mariann.

Viszont meglepően rossz tapasztalata van az alsó- és középfokú oktatásról. Ha ez lenne az egyetlen ok, ami miatt más országot keresnének a gyerekek szempontjából, biztosan nem Ausztria lenne a választott ország.

Végezetül a KultPult idei terveiről kérdeztem Mariannt:

„Az idei évad terve nyár végéig elkészült: március végén Palya Bea, Ughy Szabina, Iványi Orsi, Benyó Erzsébet és Murinai Angéla lesz a vendégünk. Az esemény nőkről szól ugyan, de nem csak nőknek. 

Májusban Beck Zolit hívtuk nemcsak a 30Y frontembereként, hanem egyetemi adjunktus minőségében is, aki a »Gyereknek bátor«-estjét hozza el, és velem beszélget a temérdek szerepéről, amit vállal, valamint júniusban a »Hoztok nekünk túrórudit?« című könyv szerzői után Alföldi Róbert és Csáki Judit is ellátogatnak Bécsbe itthonotthonozni a »Rajtam nem múlt« című közös könyvükkel. Nagyon várjuk őket!”

A kiemelt képeket készítette: Simándi Nóra

Both Gabi