„Könyörgök, hogy várj rám még egy órát, egy kicsit tarts még ki” – Búcsú apámtól

–

Hajnali két óra, még sötét van. Mégis természetesnek veszem, hogy megcsörren a telefon. Anyám szól bele: „ha szeretnél még apáddal beszélni, gyere”. Rohamtempóban veszem a kabátom, az ismerős utat szinte repülve teszem meg. Közben a szavak a fejemben csak úgy sorjáznak, de mindig csak egy szócska tér vissza, szinte türelmetlenül kopogva, szétfeszítve a koponyámat. „Ha.” „Ha és ha és ha.” De én, mint egy dacos gyerek, leülnék most veled veszekedni, és az arcodba kiabálni:

nekem nem elég a ha, én még sokat szeretnék veled beszélgetni! 

Mint amikor esténként leültél az ágyam mellé, esti mesét mondtál, de a mese közepétől mindig együtt találtuk ki a végét, beleszőve a mindennapjainkat, az örömünket, a bánatunkat. Titkos rituáléink egyike volt ez, pont ugyanúgy, mint amikor együtt jöttünk haza egy-egy késő esti programról, és mindig rácsodálkoztunk, hogy milyen szép Budapest. És te csak meséltél a kalandjaidról, amikor még kissrác voltál, és ez a környék volt a gyerekszobád, ahol apád vett neked új biciklit, és mindenki ezt csodálta. 

A közös mesénk soha nem fogyott ki, még akkor sem, mikor több mint egy órát vártál rám egy buli után, hogy biztonságban érjek haza. Akkor kínos volt, most csak azért könyörgök, hogy te is várj rám még egy órát, csak egy kicsit tarts ki. És miközben egyre homályosabb az út, mert a könnyeimtől nem látom, hogy merre kell bekanyarodni, akkor is a szavaid visszhangzanak el a fejemben: „mindig figyelj előre, még sötétben is koncentrálj”. 

Igen, pont itt a kanyarban volt az a baleset is, amikor együtt bicikliztünk, az eséstől csupa vér lettem, de te bátorítottál, hogy üljek fel újra a nyeregbe, mert menni kell tovább, nem adhatom fel.

Rendben, kiabáltam akkor, és most is csak ezt üvöltöm a kocsiban: ne add fel, sietek!

A kapuban már anyám vár, kettesével futok fel a lépcsőn. A szobádban sötét van, halkan lélegzel. Megismersz. Kisfiús mosolyod elárul, hogy megint egy vicc jutott eszedbe, ahogy beléptem, szinte sejtem is, hogy melyik, de már nem tudok rajta nevetni, mert csak ráz a zokogás. Abba kéne hagyni, mert így beszélni sem tudok. Csendben átölellek, fogom a kezed, és lassan elkezdek mesélni egy régi mesét, tudod, amit még együtt találtunk ki. Igen, pont azt és pont úgy, érzem, hogy egy-egy résznél megszorítod a kezem, s már tudom, hogy a végét nekem kell egyedül kitalálnom.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Alpgiray Kelem

WMN szerkesztőség