„Aki énekel, közben biztosan nem fél” – mit adhat a kórus és a közösségi éneklés a mindennapokban?

–

A hihetetlen gyors technológiai változásokról, a túltolt impulzusokról, a mai világban való folytonos helykeresésről nagyon sok szó esik, és egyre tudatosabban állunk a körénk magasodó új díszlet, illetve a benne való felnövés kérdéseihez.

A személyes kapcsolódás fontosságát szintén sokat hangsúlyozzuk, miközben talán kevesebb szót ejtünk arról, mennyire lényeges lenne megtartani, visszahozni, előhívni a közösségekben való működés élményét. Nemcsak a munkahely és az iskola kötelező közösségeiben, hanem a választott csapatokban is, amelyek hozzáadnak a mentális, testi és lelki egészségünkhöz egyaránt.

Ha megengedtek egy személyes megjegyzést, azt hiszem, ma szülőként ez lehet a legfőbb feladatunk: hogy élő, lélegző, értékesen működő közösségekhez segítsük hozzá a gyerekeinket (és magunkat, hiszen a minta a leghatásosabb eszköz).

Különösen érdekes a közösség ereje, amikor azt valami olyan ösztönös, ősi igény hívja elő, amire már évszázadokkal ezelőtt is szüksége volt az embernek. Ülni a tűz körül, beszélgetni, táncolni, zenélni és énekelni – mind alapvető tevékenységei a történetünknek.

A zene jótékony hatásairól már egyre többet hallani a közbeszédben, mivel számos kutatás rámutat az erényeire: a zenehallgatás önmagában fájdalomcsillapító hatású, miközben az éneklés még ennél is többet ad. Tudományos kutatások megállapították, hogy nagyban hozzájárul a jólléthez: hiszen több dopamin szabadul fel közben, mint zenehallgatás vagy egy pozitív témájú beszélgetés során.

Ezek után nem csoda, hogy mivel szintén bizonyított:

a közösséghez való kapcsolódás önmagában egészségi előnyökkel jár, ha ez még összekapcsolódik az énekléssel is, a hatás többszörösen pozitív.

Éppen ezért is javasolják a magány, rossz hangulat, depresszív érzések vagy az elveszettség megélése esetén a kórushoz való csatlakozást, amely hosszú távon pozitívan hathat az egész életre.

Szülői kórus a hétköznapi öröm jegyében

Persze kórustaggá válni nem csupán terápiás céllal lehet, sőt a legtöbben egyszerűen beleszeretnek ebbe az élménybe, és aztán már nem tudnak – de nem is akarnak – szabadulni tőle.

Beleznai Katalin már kisgyerekként zenei általános iskolába járt, és úgy tapasztalja, sokakat, akik felnőttként kórusban kezdenek énekelni, gyakran egy gyerekkori emlék sodor a közösségbe. Kati gyerekekkel is dolgozik, hiszen zenetanár és társkarnagy (kórusvezető két kollégájával együtt) egy budapesti zenei tagozatos általános iskolában, azonban azt mondja, a 100 fős csapatból 20-25 főn látja, hogy már most lételeme a zene és az éneklés. A többiek esetében pedig inkább reméli, hogy felnőve majd visszanyúlnak az élményhez, és hobbiszinten újra kapcsolódnak hozzá.

„Egész más lett a kórusmunka az elmúlt évtizedekben: nehezebb a memóriára hagyatkozni, sokszor kell újrakezdeni elölről, amit már megtanultunk, nehezebb lekötni a figyelmet. Miközben, amikor helyzet van, és meg kell magukat mutatni – például legutóbb a Zeneakadémia színpadán –, akkor odateszik magukat és látom, hogy teljes beleéléssel teszik, megtapasztalják a valódi élményt, amit a kórus jelent” – mondja Beleznai Katalin.

A karvezető nem csak a munkahelyén éli a kóruslétet: saját gyerekei iskolájának szülői közösségéből a szülőtársakkal együtt kórust szervezett.

„Hat éve állított meg az egyik ismerős anyuka, hogy »csinálnánk egy kórust, de neked kellene vezetned«. Akkor alakult meg a Pesztraton, ami egy vegyeskar: 15-20 fővel működünk, van köztünk bíró, biokémikus, grafikusművész és hangmérnök is” – meséli a karvezető, aki kifejezetten élvezi a kihívást, hogy sokféle képesség, élethelyzet és zenei múlt fonódik egybe ebben az amatőr kórusban.

„Van, aki olvas kottát, más csak szolmizálni tud, vagy eleinte kevésbé bátran énekel. A különbségek ellenére mégis tud működni a dolog, és ami nagyon lényeges, hogy ezzel teret kap az elfogadás, a megengedés, ami alapja egy jól működő közösségnek.”

Hozzáteszi: a fejlődés ebben a közegben aztán már magától elindul. Olyan ez, mint a foci: mindenkinek megvan a maga feladata. „Ha egyedül rugdosod a labdát, abból a pályán sem lesz semmi. A lényeg itt is a csapatmunka: akad, aki tömeget növel, más szólamot vezet, de végül ez mégis csak együtt válhat egy egésszé. Ráadásul ez nemcsak nekünk öröm, hanem művészi értéket képvisel és a befogadónak is ad. Ez talán a legkülönlegesebb fűszer benne.”

Ha pöfögve indulok is, biztosan száguldás lesz a vége

Katiék sokféle műfajban énekelnek a reneszánsz világi zenétől a popfeldolgozásokon át a kortárs zenéig, de a tavalyi szülők báljára egy Metallica-feldolgozást vittek gambakísérettel.

Ahogy Kati látja, azoknak, akinek nem gyerekkoruk óta az életük része az éneklés, sokszor nehéz feloldaniuk a félelmeiket: a szülővé válás, vagy egy gyerek érkezése a tágabb családba pedig egy lehetséges fordulat ezen az úton.

„Amikor anya lettem, és egyszer csak ott volt a kezemben egy gyerek, akinek énekelni kellett, még én is zavarba jöttem saját magam előtt. Aztán mivel az ember ezt ösztönösen akarja csinálni, úgyis megteszi, és egyszer csak észreveszi, hogy újra meg újra énekel. Fontos lenne tisztázni, hogy az éneklés mindenkié. Ha nem is akar belépni egy kórusba: a családon belül, a baráti közegben érdemes dalra fakadni, mert aki énekel, az közben, biztosan nem fél.”

Ő maga egyébként több kórusban is tag: énekel a Discantus Énekegyüttesben – itt ismerte meg a férjét –, valamint az Új Liszt Ferenc Kamarakórusban. Utóbbiak már félprofi közösségek. Azt mondja, nagyon szeret karvezetőként a teljes kreatív folyamat mögött állni, és kitalálni a repertoártól a megvalósításon át mindent. Viszont legalább ennyire kedveli, amikor háromgyerekes anyaként végre elengedheti a gyeplőt, és a közösség tagjaként veheti fel a saját szólama feladatait.

„Sokszor megkapom: hogyan van erre időd? Ti tényleg minden héten össze tudtok járni énekelgetni? Mindig azt felelem: nincs rá időnk, de csinálunk, mert megéri.

Mindenki dolgozik, gyereket nevel, akad, aki egyedülálló szülő, más nagycsaládot visz, mégis ott van abban az egy órában, mert ez a közeg, amit a kórus ad, összehasonlíthatatlan bármivel.

Nekem is előfordul, hogy mélyeket kell sóhajtanom, amikor elindulok próbára, mert valami miatt nehezebb menni. Mégis amikor belépek, onnantól kezdve nincs kérdés, és ha pöfögve indulok is, biztosan száguldás lesz a vége.” Annak kapcsán pedig, hogy a gyerekei mit érzékelnek ebből, úgy véli: látják, a szüleik szenvedéllyel csinálnak valamit, és ez jó minta számukra abban, hogy ők is megtalálják majd a maguk közösségét és örömét felnőttként is.

A focipályáról a kórusba

Siklósi Zoltán a gimnázium alatt kezdett kórusban énekelni, mégpedig szó szerint a focipályáról csatlakozott: amikor ugyanis az egyik osztálytársuk próbára indult, öten fiúk csak úgy brahiból hozzácsapódtak. Talán őket lepte meg legjobban, mennyire megtetszett nekik a közös éneklés, így ott ragadtak.

„Debrecenbe, az egyetemre már úgy mentem, hogy addigra két év éneklés volt mögöttem és mindenképpen folytatni akartam. Azóta is azzal a társasággal énekelek együtt: az akkori egyetemi énekkar magja az, akik diploma után úgy döntöttek, Pestre költözve is folytatják a kórust. Ebből alakult meg 1996-ban a Staccato Énekegyüttes, az elődjéhez pedig, az egyetemi kórushoz, én 1990-ben csatlakoztam.”

Szerinte aki megtapasztalja, milyen érzés meghallani az akkordokban rejlő harmóniát, azt nagyon el tudja kapni ez az élmény. Erre pedig az igazán egyszerű szerkezetű dalok is tökéletesen alkalmasak. A kórusba való csatlakozásnak természetesen feltétele, hogy valaki tisztán tudjon énekelni, de a zenei előképzettség vagy a korábbi kórusos múlt maximum előny, nem elvárás.

„Én spirituálékkal és madrigálokkal kezdtem, ezek szerettették meg velem az a cappella műfajt. Ahogy pedig egyre tapasztaltabbak lettünk, komplexebb és változatosabb darabok idézték elő ugyanazt az izgalmat, ami ebben a kezdeti rácsodálkozásban benne volt. Nagyon klassz dolog hangszeres képzettség nélkül hasonlóan összetett zenét létrehozni, és az sem mellékes tényező, hogy mindezt a barátaim társaságában tehetem” – magyarázza Siklósi Zoltán, aki a szó klasszikus értelmében maga sem tanult kottát olvasni: a kórusban szerzett tapasztalatai alapján sajátította el, amit az énekléshez mindenképpen tudni kell. 

Hangokból zene, emberekből szoros közösség

A Staccato szintén többféle műfajt képvisel, illetve egyedi módon két karvezető irányítja a csapatot. „Éneklünk dzsesszes-popos darabokat, ABBA-egyveleget, Beatles- vagy Queen-dalokat, más népek dalainak feldolgozásait, madrigálokat, motettákat, magyar népdalfeldolgozásokat, spirituálékat, de klasszikus egyházi darabokat és kortárs kóruszenei műveket egyaránt. Találunk inspirációt más énekegyüttesek előadásaiban is: magyar kedvencünk a Jazzation. Az általunk is elénekelhető darabjaikat közvetlenül tőlük kértük el, vagy az amerikai Chanticleer koncertjei után is többször választottunk már a magunk számára izgalmas darabot, aminek aztán beszereztük a kottáját.”

A húsz-huszonöt fős kórus a műfaji változatosság mellett a szoros emberi kapcsolódásai miatt is különleges. „Nagyon erős alapot jelentett és jelent most is, hogy egy baráti társaságról van szó, akik a próbákon kívül is rengeteg időt töltenek együtt. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a csapat mindent együtt élt meg az elmúlt évtizedekben a nagy dolgoktól a napi örömökig, gondokig: ezek igen jól össze tudnak kovácsolni egy társaságot, ami mindenütt óriási érték, hát még egy nagyvárosban” – véli Siklósi Zoltán, akinek egyébként a felesége is a kórusban énekel.

A kórustagság kapcsán a legtöbben azért vacillálnak, mert félnek, hogy nem tudnak rendszeresen időt szakítani az éneklésre. Ez Siklósi Zoltán szerint azonban csak döntés kérdése, az ember pedig biztosan nem bánja meg, ha heti egyszer megadja magának a lehetőséget, hogy feltöltődjön és énekeljen.

„A mai napig focizom, és sokat járok például színházba is, de nekem a próbáink napja, a kedd, a »szent nap«, amihez a többi programomat szervezem. A focipályán persze néha viccesen húznak vele, hogy a sport mellett még énekelek is, de aztán a koncertjeinket hallva mindenki megérti, hogy miért imádom csinálni. Nem tudom megunni, ahogy a sok egyenrangú hangból összeáll valami magasabb minőség, és szinte kizárólag emberi hangokból igazi zenét csinálunk.”

Hogy mi a jó a kóruslétben? Kórusban éneklők meséltek:

„Olyan, mintha visszakerültem volna abba az időbe, amikor jó volt lenni a gyerekkoromban. Sokáig azt hittem, ez a gyerekkori lét miatt volt jó, de nem, a kóruslét miatt. Ez sok mindent elmond persze a gyerekkoromról is, de főleg arról, mit jelent ez nekem, és milyen jó itt lenni… ”

„Kórusban nőttem fel, így más ember lennék, ha anélkül léteztem volna gyerekként. A kóruslét tehát az identitásom része…”

„Kórusban énekelni azért jó, mert szinte bárki megtapasztalhatja a művészi alkotásban rejlő kreatív erőt, ami önbizalmat ad. Kórusban nem azok énekelnek, akiknek sok ráérő idejük van, épp ellenkezőleg: azok jönnek, akiknek a hétköznapok rohanásában, szélmalomharcaiban szükségük van egy szigetre, ahol kikapcsolhatják a mindennapi stresszt és elmerülhetnek az éneklés katartikus élményében.”

„Nekem egyrészt az egyik legjobb megtapasztalása az »itt és mostnak«, másrészt a közösségi létnek, aminek közös célja is van. Itt nem zavar a betagozódás, sőt!

Szeretem, hogy az énekléssel kifejezhetem azt, amit szóban nem szoktam. Szeretem, hogy hasonlít a közös játékra. Időnként kibillent a komfortzónámból (például a számomra magas hangokkal), megmutatja a határaimat: konkréttá válik a sáv, amin belül mozoghatok.

Átvitt értelemben nekem ez is sokat segít. A zene mindig is központi helyen volt az életemben. Számomra az egyik legkatartikusabb élmény…”

„Akiben van egy kis exhibicionizmus, mint bennem, az itt kiélheti úgy, hogy ezt csoportprodukcióba csatornázza be: ez a félősöknek megnyugtató. (Én, mondjuk, nem vagyok félős, inkább realista vagyok, rocksztár meg már úgysem leszek…) És hát énekelni karnagy keze alatt jó, jókedvű csapattal próbálni és előadni szuper, szép, érdekes műveket, az egyszerűen egy tök jó dolog…” 

„A kóruséneklés nekem: együtt lélegzés egy csapattal, ahol elfogadnak és értékelnek, ahol konstruktív része vagyok egy egésznek és szükség van rám. Amikor egy flow-élményt nem egyedül élsz át, hanem együtt hozzátok létre, az megsokszorozódik. Hála, szeretet.”

Kiemelt kép: Pesztraton

Széles-Horváth Anna