Ártatlanul börtönözték be a kislányától elszakított nőt – Megnéztük a Nazanin című dokumentumfilmet

–

Hadd indítsak egy személyes szállal. Évekkel ezelőtt volt egy olyan időszak, amikor a férjem hónapokig külföldön volt, én meg az akkor még csupán kétéves kisfiunkkal a szüleimnél voltam átmenetileg. Már jó ideje nem találkoztunk, nagyon nehéz volt távol lenni egymástól. Egyik videóbeszélgetésünk alkalmával a fiunk elkezdte a telefon felé nyújtani a kezeit, és azt mondta, ki akarja belőle szedni apát. Értetlenül, kétségbeesve nézett rám, hogy miért nem jön ki apa a telefonból. Mondtuk neki, hogy nem lehet, apa messze van, és pontosan lehetett látni, mikor jött el az a pillanat, amikor a kicsi gyerek megértette, az apukája nem fog kimászni a képernyőből, nem fogja tudni megölelni. A férjemen is láttam, hogy összeszorult a szíve, mind sírni kezdtünk. Ez egy olyan fájdalmas pillanat volt, ami örökre beégett az emlékezetünkbe. 

Ez az emlék ugrott be újra és újra, miközben a Nazanint néztem. Nekünk egyszeri alkalom volt, mégsem tudjuk soha kitörölni a fejünkből, belesajdul a szívünk, ha csak felemlegetjük.

De ennek a családnak ez a megsemmisítő pillanat hat éven át tartott. Hat éven át, amit soha nem fognak tudni visszakapni. 

Egy elsunnyogott tartozás következményei

Nazanin, a férje, Richard és kislányuk, Gabriella igazi, felhőtlen boldogságban lubickoltak. A pár sokáig halogatta a gyerekvállalást, aztán nem győztek csodálkozni, hogy hármasban vált teljessé az életük.

Aztán egy napon, amikor Richard arra várt, hogy hazahozza a feleségét és a lányát a reptérről, kapott egy hívást, hogy a feleségét letartóztatták Teheránban kémkedés vádjával. 

Innentől kezdve Richard az egész filmben végig vagy telefonál, vagy épp igyekszik valahova, cselekszik, egy pillanatra nem áll meg, a szemei alatt a vörös foltok egyre nagyobbak, egyre élénkebbek.

Elsőre azt kellett kiderítenie, hogy vajon miért börtönözték be a feleségét, miért indult be az iráni propagandagyár, miért hangoztatták mindenhol, még a helyi tévés kvízműsorokban is, hogy Nazanin egy veszélyes kém? Mintha csak egy politikai thrillert néznénk. Aztán szépen lassan összeállt a kép. 

Nem arról volt szó, hogy Irán bebörtönzött egy brit-iráni kettős állampolgárt, mert valamiért azt hitték róla, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Pontosan tudták a hatóságok, hogy Nazanin ártatlan. 

Ám a nyomozás során szépen kirajzolódott egy sokkal nagyobb léptékű megoldatlan politikai konfliktus. Évtizedekkel korábban ugyanis Irán négyszázmillió fontot előlegezett meg a brit kormánynak, az akkor legmodernebb harckocsikért cserébe, amit az iráni sahnak ígértek. Ám 1979-ben jött az iszlám forradalom, a sah megbukott, és az üzletről onnantól kezdve a brit hatalom mélyen hallgatott. Ám Irán nem felejtett, és azt a stratégiát választotta, hogy újabb és újabb kettős állampolgárokat ejtett foglyul, hogy így kényszerítse ki a tartozás kiegyenlítését. Nazanin egy volt közülük.

Szülinap a börtönben

A fogság első három évében Richard egyedül küzdött Londonból. Feleségével kurta telefonbeszélgetésekre volt lehetősége, akivel közben brutálisan bántak, és iszonyúan megviselte, hogy igazságtalanul elválasztják a lányától. 

Gabriella eleinte Teheránban volt a nagyszülőkkel, időnként meglátogathatta az anyukáját, így a körülményekhez képest valamennyire tudták személyesen is tartani a kapcsolatot. 

Az egyik jelenetben elhangzik, hogy egyszer, 

amikor Nazanin a telefonban azt kérdezte a kislányától, hogy hol szeretné ünnepelni közelgő születésnapját, Gabriella azt felelte: „A börtönben, hogy te is ott legyél, anyu.”

Így esett, hogy a kislány egyik születésnapját a börtönben ünnepelték. Kihozták a helyzetből, amit lehetett.

Ám az egyik börtönlátogatáson olyan hirtelen választották szét őket, hogy még elbúcsúzni sem tudtak. A kislány annyira sírt, úgy kétségbe volt esve, hogy az egyik katona megsajnálta, és felvitte a cellába, hogy rendesen elköszönhessen az anyukájától. Ezt a történetet maga Gabriella meséli a filmben már nagylányként. 

Neki ezek az emlékek jelentik a normalitást. 

Ötéves korában Gabriella végül visszakerült édesapjához Londonba. Szerették volna, ha az iskolát már ott kezdi el, és nem Iránban. Ez egy újabb drasztikus változás, újabb sérülés volt a kislánynak, hiszen az apját alig ismerte. Haza akart menni a nagyszüleihez, és az anyukáját akarta. 

Abba is fájdalmas belegondolni, hogy milyen lehetett ez az apának, aki akkor már három éve hiányolta a lányát és a feleségét, sem éjjele, sem nappala nem volt. 

De Richard nem adta fel. Sikerült elnyernie a lánya bizalmát, valahogy kialakítottak egy életet két intézkedés, demonstrálás és telefonálás között.  

Van értelme küzdeni

Egy időre Nazanin háziőrizetbe került az édesanyjához, ekkoriban tudtak videótelefonálni is. Talán ezek a beszélgetések a legmegrázóbbak. Nazanin kétségbeesve próbálja felhívni lánya figyelmét, aki viszont nem a telefonanyut akarja, hanem az igazit. 

A telefonanyu egyszerűen nem tud konkurálni a tablettel és a Minecrafttal. 

Nézni alig bírtam, amikor Nazanin egyszer csak azt mondja: „Biztos utál.”

Folyton beugrott, amikor a kisfiam ki akarta szedni az apját a telefonból, az a reménytelen kétségbeesés, ami egyszerűen elviselhetetlen. Gabriella már nem volt kétségbeesve. Ő már közönyössé vált. Hiányzott az anyukája, de neki ebben már nem volt semmi szokatlan, semmi új. Erről szólt az élete. A várakozásról.

Nem volt számára semmi különös abban, hogy találkoznia kell a brit miniszterelnökkel, Boris Johnsonnal. Míg az apja éhségsztrájkolt vagy transzparensekkel demonstrált, a kislány rózsaszín tabletjébe kapaszkodva merült el a fantáziavilágba, ami gyakorlatilag az egyedüli állandó tényező volt az életében. 

Végül összesen hat évbe került, mire óriási diplomáciai körök, tárgyalások és nyomásgyakorlás után a brit kormány kiegyenlítette az évtizedes tartozást, és Nazanint végre hazaengedték. Az utolsó pillanatig bizonytalan volt minden. Sem Gabriella, sem Richard nem merte elhinni, hogy most végre tényleg egyesülhet megtépázott családjuk. Az újraegyesülésük pillanata olyan, mint egy hatalmas kilégzés. Velük együtt mi is megkönnyebbülhetünk. 

A film szinte az első pillanattól az utolsóig nagyon megrázó. A bőrünk alá kúszik a főszereplők kétségbeesése, tehetetlensége.

Itt meg kell jegyeznem, hogy talán még jobban felkavart volna, ha a szinkron nem dob le olyan gyakran a képernyőről. Túlzás nélkül, ha a film csak a háttérben menne, miközben kavargatjuk a húslevest, könnyen azt hihetnénk, hogy valami külföldi főzőversenyes reality vagy a Bekasztlizva külföldön egyik epizódjának affektáló, minden empátiát nélkülöző hangjait vagyunk kénytelenek hallgatni. A fordítás slendrián, a párbeszédek időnként kellemetlenül akadozók. Azt gondolom, hogy egy ilyen filmhez ilyen alámondással előhozakodni egészen méltatlan, sőt, már-már súrolja a tiszteletlenség határát. Nem közelíthetnek meg úgy egy ilyen súlyos témájú dokumentumfilmet ugyanazzal a „jóleszazúgy” attitűddel, mint a leggagyibb valóságshow-kat.  

Ettől függetlenül maga a történet annyira letaglózó, a szereplők küzdelme annyira fájdalmas, hogy a színvonaltalan szinkron ellenére mégis csak ajánlani tudom. Mert annyiszor vágja pofán az embert az, hogy minden erőfeszítés ellenére a rendszer mégis cserbenhagyja, hogy a demonstrációknak, az igyekezeteknek végül sosincs foganatja, hogy a világpolitikában a kis ember problémája egyszerűen nem számít. De ennek a családnak a története bebizonyítja, hogy igenis van értelme küzdeni. Sosem szabad feladni. 

A Nazanin című filmet az RTL+ műsorán lehet megtekinteni. 

Kiemelt képünk forrása: YpuTube/ Darius Bazargan

Szabó Anna Eszter