Nemi erőszak búvárruhában – Veszedelmes viszonyok a Müpában

 –

Emelkedett pulzus

Péntek este a sokadik képernyőórám vége felé, elém ugrott Ónodi Eszter tornyos parókában, fehérre meszelt arccal. Nem görgettem tovább az Instát, hanem gyorsan elolvastam a posztban, hogy minek köszönhetem ezt a bizsergető vizuális élményt. Mondanám, hogy gyerekkorom óta merevedésem lesz, ha egy rizsporos parókát vagy egy abroncsos szoknyát látok, főleg ha fel is próbálhatom, de ez esetben talán félremenne a narratíva, úgyhogy inkább hagyjuk.

Maradjunk annyiban, hogy a tizennyolcadik század Franciaországa, azon belül is az ancien régime arisztokratáinak léha és intrikus életstílusa, mondhatni, a DNS-embe van kódolva.

Peller Mariann biztosan kiingázná, hogy valamelyik vicomte titkos szeretője voltam és vagyonokat költöttem ruhákra meg ékszerekre.

Megugrott a pulzusom, amikor kiderítettem, hogy Ónodi Eszter izgalmas premierre készül a képen látott cirkalmas rokokó toalettben. Pierre Choderlos de Laclos 1782-es Veszedelmes viszonyok című levélregényének színpadi változatában alakítja a főszereplő gonosz nemesasszonyt, Merteuil márkinét. Ráadásul mindezt a Müpában. Hoppá! Azonnal szereztem egy jegyet a másnapi bemutatóra, és lélekben már a vitriolos levelek, erkölcstelen erotikus kalandok és kegyetlen emberi játszmák bűvöletében vártam a szombat estét.

Aki olvasta a regényt vagy látta a mindössze egy év különbséggel készült két remek filmfeldolgozás egyikét (vagy mindkettőt) a témában, pontosan tudja, mire gondolok. A retinánkba talán Glenn Close és John Malkovich briliáns alakítása (1988, rendező: Stephen Friers) égett bele a legjobban, de aztán egy évvel később született egy szintén zseniális adaptáció, Colin Firth és Annette Bening főszereplésével (Valmont, 1989, rendező: Milos Forman). Az igazán vájtfülűek pedig tán még az 1959-ben bemutatott verziót is ismerik Gérard Philipe és Jeanne Moreau emlékezetes párosával.

És ha egyik sincs meg, akkor még mindig szembe jöhetett Madonna az 1990-es MTV Awards számára összerakott Vogue-performance-a, ahol a filmből kölcsönkért „peach robe à la francaise” lookját viselte szexi táncosaival, azt az öltözetet, amelyben előzőleg Glenn Close tündökölt. Madonna nem szakította szét a kölcsönruhát, mint egyesek a Met-gálán, viszont a legutóbbi Celebration-turnén jókorára nagyított változatban ráaadta Bob the Drag Queenre, aki ebben az ikonikus kreációban nyitotta meg a koncertet. Ezt volt alkalmam Lisszabonban látni. Pazar volt!

Hasonló gondolatok kavarogtak bennem az előadásra menet, miközben azt is megtudtam, hogy az egy alkalomra összeállt nagy ívű produkció, amelynek színpadra állítása számításaim szerint egy kisebb független színház többéves költségvetése lehetne, a méltán rangos Budafoki Dohnányi Zenekar Müpa-bérletének nyalánksága.

Hová tűnt az erotika?

A különlegesnek ígérkező színházi estét Mozart zenéjével egészítették ki az alkotók, ami abból a szempontból jogos elgondolás, hogy Laclos és Wolfgang Amadeus valóban kortársak voltak. De én itt egy pillanatra elbizonytalanodtam. Mit is fogok látni valójában? Klasszikus zenei koncertet újragondolva? Vajon lesz-e benne roppanós elem? Vagy színházi előadást a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben élőzenei kísérettel? Esetleg egy mostanában olyannyira divatos posztmodern színpadi metanyelvet használó show-t?

Voltak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy a monstre orgona alatt, a modern katedrálisra hajazó térben, hogyan működnek majd az intim hangvételű, perverz levelek szövegei.

Láttam már a Müpában szcenírozott remek operákat Bellinitől Wagnerig, de erősen kételkedtem abban, hogy a parfüm- és punciillatú fülledt szalonok, valamint a bennük játszódó sikamlós rokokó cselszövések hangulata vajon hogyan teremthető meg a mikroporttal kihangosított színészek és a szimfonikus zenekar viszonylatában.

Spoilerezhetek? Sehogy.

Ezt érezhették az alkotók is, illetve érzésem szerint magában az irodalmi műben sem bíztak kellőképpen, mert az amúgy remek színészek (a már említett Ónodin kívül Adorjáni Bálint, Törőcsik Franciska, Pápai Erika és mások) által megelevenített jeleneteket rendre szétbontották színes-szagos, de sokszor kellemetlenül zavaró táncbetétekkel. Úgy értsd, ahogy mondom. Bizonyos pontokon nem volt világos számomra, hogy mi a koreográfus, Bozsik Yvette, célja. Karikatúra, ellenpontozás vagy egyszerűen csak hely- és időkitöltés, közhelyes megoldásokkal, amivel az amúgy rendkívül érdekes szövegek és helyzetek értelmezése és élvezete folyamatosan nehézségbe ütközött. Értem én, hogy a tánc látványos, de amikor igazi koncepció nélkül, töltelékként használják, akkor látszik igazán, hogy a király meztelen.

Pedig számomra kellemes meglepetésként Mozart zenéje és a Laclos-szövegek remekül éltek egymás mellett, még akkor is, ha nekem első körben egy sötétebb, koszosabb zenei világ jutott volna az eszembe a vicomte és a márkiné kegyetlen játékairól. Mert mondjuk ki nyíltan: a Veszedelmes viszonyokban zárdából frissen kikerült szűz lányt erőszakolnak meg és nevelnek szégyentelen szajhának, aztán persze annak rendje és módja szerint férjhez adják a király jelenlétében. Máskor meg mélyen vallásos feleséget becstelenítenek meg, majd megalázottságában a halálba kergetik. A két főszereplő mindenféle morális gát nélkül tesz tönkre embereket, főleg nőket, hiába borít be mindent vastagon a rizspor. A műgonddal tupírozott parókák alatt vérszívó tetvek tanyáznak. A parfümillat mögött rohad a fejbőr. Nem véletlen, hogy Laclos regényét, ami óriási botrányt kavart a megjelenésekor, úgy tartják számon, mint az egyik olyan művet, ami megágyazott a francia forradalomnak, lerántva a leplet az arisztokrácia erkölcstelen és képmutató világáról.

Erotikát viszont sajnos még utalás szintjén sem nagyon tartalmazott a Bakos-Kiss Gábor rendezte adaptáció. Értem én, hogy törvény rendelkezik a szexualitás öncélú bemutatásáról a gyermekek védelmében ugyebár, de tetszettek volna akkor talán a János vitézt választani, ha a színpadon csak állig felöltözve, nagyjából egy fehér búvárruhában lehet megerőszakolni Cécile de Volange kisasszonyt (Törőcsik Franciska) vagy megdugni a bukott Tourvelnét (Menczel Andrea).

Nem arra számítottam, hogy naturalista szexjeleneteket nézek végig a nagy orgona árnyékában, de szerintem a koreográfus számára remek lehetőség lett volna megfogalmazni a különböző előjelű szexualitást, sőt, mondjuk ki, a kefélés számos árnyalatát, amelyek a mű dramaturgiai gerincét is adják.

Ezt a lehetőséget azonban, néhány erőgyakorlattól eltekintve, nem aknázza ki a darab. Nagy kár érte. Cherubino, Pamina, Grófné és Suzanne áriái és a többi Mozart-darab azonban kárpótolta valamennyire az intimitás és a perverz erotika elvesztése felett érzett hiányomat.

És a zenekar?

A rettegett nőcsábász, Vicomte de Valmont figurája (Adorjáni Bálint), tálcán kínálja a Don Giovanni párhuzamot. Hallunk is részleteket az említett Mozart-operából, bár ebben a verzióban a márkiné (Ónodi Eszter) kárhozik el a végén és jut a pokolra. Erkölcsi értelemben legalábbis. Valmont feloldozást nyer, de nem lövöm le a poént, mert, mint a premierpartin kiderült, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad nyáron a műsorára tűzi a Veszedelmes viszonyok eme verzióját. A szombati bemutatót online is lehetett nézni, remélem, sokan csatlakoztak a közvetítéshez.

Ezen a ponton térnék ki az előadás számomra legizgalmasabb rétegeire. A filmverziók nézése és a regény olvasása közben megélhető, említett intim és fülledt hangulatot érdemes lett volna a Müpa színpadán helyettesíteni valami érvényes tartalommal.

A tánc inkább elidegenített, viszont maga a zenekar és a zenei anyag képessé tehette volna az előadást rá. Ezért is sajnáltam nagyon, hogy a remek zenészeket árokba süllyesztették.

Meglátásom szerint, a zene vizualitása sokat segített volna abban, hogy a darab műfaji billegését megtámassza a rendező. Fun fact, de Ónodi Eszter az öltözőben elmesélte, hogy volt egy olyan ötlete, hogy a második felvonást ő kezdte volna mint karmester, ami a mindenkit irányító márkiné karakterét remekül hangsúlyozta volna. 

Nők, akik a hátukon viszik az előadást

Meglepő erővel hangosodott ki a mű feminista üzenete is, ami a nyolcvanas évek végén készült filmes adaptációkban még csak finom jelzések szintjén jelent meg. Hiába, akkor még a #metoo mozgalom előtt voltunk.

A dramaturg, Turcsányi Ildikó, jó arányérzékét dicséri, hogy a nők kiszolgáltatottságát és intézményesített elnyomását bemutató sztoriban a bántalmazó Valmont mellett a tudatosan szörnyeteggé váló márkiné figurájában meghalljuk a tragikus választott női stratégiát.

Merteuil a patriarchális társadalom nőiszerep-kényszerének üzen hadat, hogy uralkodhasson, és ezzel saját érzelmeit is elárulja. Elkerülhetetlen a bukás, a megsemmisülés. Ónodi Eszter Merteuil márkinéja olyan kikacsintásokat tett, amikkel ebben a térben és körülmények között tartalmas alternatívát hozott az elveszett intimitás és fülledtség helyébe. A márkiné néha Szörnyella de Frász volt egy pillanatra, talán épp a nagy előd, Glenn Close után szabadon. A vérvörösre festett orgona előtt pedig még a Rocky Horror Picture Show transzvesztitája is megelevenedett Ónodi alakításában. A pokolra szállás jelenteben, női Don Giovanniként az opera záró glissandóját is beleordította a nézők pofájába. Ez a fajta karakterformálás az egész előadásnak jót tett volna.

Nézzétek meg nyáron a Margitszigeten. Lehet, hogy ti mást láttok.

Kiemelt kép: © Csibi Szilvia, Müpa

WMN szerkesztőség