A rosszindulatú ember elemi hiányt próbál pótolni – mások kárára

–

Senki sem ártatlan

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy naponta találkozunk a rosszindulat valamilyen formájával. 

Hordozzuk magunkban is mindannyian, ha tetszik, ha nem. Majdnem mindenkit ér rosszindulat már egészen kicsi korában, és ahogy telnek az évek, a tétlen elszenvedés, a harag, a frusztráltság, a tehetetlenség érzéseihez ösztönösen társul a revans – lehetőleg azonnali – vágyával. 

Senki sem ártatlan. Aki tényleg őszinte magához, magában is felismeri néha a rosszindulat reflexes csíráját, ami aztán vagy szárba szökik a felismerés után, vagy elmúlik. Ez sok mindentől függ, elsősorban a személyiség komplexitásától, gazdagságától, rugalmasságától. 

A frusztrált, mások életére, sikereire, képességeire, külső, belső értékeikre irigy ember sokszor azért válik azzá, mert mások tükrében nézve önmagát, saját csökkentértékűségét kompenzálja ezzel a zsigeri, ám meglehetősen primitív megoldással. 

Kizárólag így tudja magát felerőszakolni a piedesztálra, amit saját maga állított fel. 

Ezzel az attitűddel megkérdőjeleződik minden nála (bármiben, bármilyen módon) jobb, szebb, okosabb vagy kompetensebb ember, ezáltal – mulékonyan ugyan, de – azt érezheti, hogy ő mindenki felett áll, hisz még egy „nagy embert” is degradálhat, megalázhat, kritizálhat, tönkretehet. Ezáltal néhány pillanat erejéig azt hiheti, hogy ő a tévedhetetlen, a mindenre feljogosított, hibátlan kiválasztott. 

A gonoszságnak, rosszindulatnak sokan – tévesen – erőt tulajdonítanak, holott az origója épp az ellenkezője. Nyomorúságos érzések garmadája gyűlik halomba azokban az emberekben, akik másokat taposnak. Számukra nincs fontosabb, mint saját magukkal és mindenkivel elhitetni vitathatatlan fölényüket. 

Azonban nem mindig ilyen fekete-fehér a helyzet. A rosszindulat nem (feltétlenül) egy állandó, folyamatos jelenség. Nem minden ember rosszindulatú, akinek vannak néha ilyen jellegű megnyilvánulásai.

A rosszindulatú és a rosszmájú megjegyzést tévő ember között a különbség, hogy utóbbi tisztában van azzal: másokon élcelődni destruktív dolog, tudatosan használja ezt az eszközt, idézőjelbe teszi, nem tulajdonít a saját véleményének akkora jelentőséget – és ami nagyon fontos, hogy senkit sem akar megsemmisíteni a szavaival. Olyan, mint a Szaffiban a báró feje búbján a szelep, amin ki lehet engedni a fáradt gőzt. 

Volt két művész ismerősöm, akik rendszeresen összejártak heti programként „gonoszkodni”, kollégákról pletyózni. Imádták és várták is ezeket a baráti alkalmakat. Nagyokat és cinkosan nevettek közben, de ez a gonoszkodás sosem ment ki a négy fal közül. Egyszerűen csak kiventilálták a feszültségüket, indulataikat, így szabadultak meg és fel rossz érzéseiktől. Nagyokat nevetve, jó hangulatban. Nem okoztak kárt, nem semmisítettek meg senkit. Nekik ez volt a feltöltődés. 

Sokan vannak így, ez a kultúránk része.

Megannyi embert ismerek, akik egymás között imádnak másokon élcelődni, miközben képesek felismerni másokban a jót, a szépet, a teljesítményt anélkül, hogy ez bennük bármilyen negatív érzelmi lavinát indítana el.

Egészen más a humoros piszkálódást hallgatni, mint amikor valakiből kizárólag az irigység, a viccbe bújtatott szurkálódás árad, méghozzá halálosan komolyan. 

Számtalan barátságot láttam már felbomlani amiatt, mert az egyik fél nem tudta a helyén kezelni a másik sikerét és boldogságát, és minden rosszindulatú kísérlete ellenére a másik ugyanúgy boldogabb, sikeresebb maradt, úgyhogy a szakítás mellett döntött. Ilyenkor gyakori, hogy valami mondvacsinált indokkal az irigyelt felet teszik meg felelősnek, hogy legalább még egyszer, utoljára bevágjanak egy gyomrost. Bizony, a kicsiség érzése, a frusztráltság tehetetlensége a sarokba szorított vadállat eszköztárával ruházhatja fel az embert, gyakorlatilag automatikusan. 

Elemi hiányt pótol a rosszindulat

Ha a híreket megnyitjuk vagy bekapcsoljuk a tévét, sokkal több példát látunk a kicsinyes, rosszindulatú gonoszságra, mint az elismerésre, a pozitív emberi gesztusokra. Eljutottunk oda, hogy az ember, ha bizonyítékot akar szerezni, hogy megtámogassa a saját (vélt) igazát, akkor arra tengernyi lehetősége van. Mindenre és mindennek az ellenkezőjére lehet (valaki által) hitelesnek mondott forrást találni, arra is, hogy a Föld lapos.

A minap szinte undorodva tettem le a telefont, miután elolvastam a híreket. Azon gondolkoztam – és most előre szólok, tisztában vagyok kérdéseim naiv mivoltával –, hogy a szadizmus, a bosszúvágy, a pusztítás tébolya hogyan és miért tud mindig felülemelkedni az emberségen, a szépítés vágyán, a szereteten? 

Amikor valaki ledobja egy település felett a pusztító bombát, amivel felperzsel békés, szép vidéket, embereket öl, eszébe jut-e, hogy vele vagy a szeretteivel is megtörténhetne ugyanez?! Hogy van az, hogy diadalt arathat, tapsot kaphat, aki az ölésben, pusztításban, embertelenségben sikeres, és azt hirdeti egyedüli igaz megoldásnak?! Mint mondtam, tudom, naiv, költői kérdések ezek. 

Hiszen hatalomba, magasabb pozícióba simán kerülhetnek frusztrált, abuzált, szeretetlenségbe született emberek is, akik aztán a fenti eszközökkel bizonygatják – elsősorban önmaguknak – gyakran egy életen át, milyen fenomenálisak, rettenthetetlenek, erősek, fontosak. 

Egy elemi hiányt próbálnak valahogy pótolni, mások kárára. 

Közben bármekkora csodálat, rajongás, szeretet és törődés is veszi körbe az ilyen embert, gyakran egy saját, belső hang végig azt suttogja nekik, hogy ez sem elég. Újabb bizonyíték kell, újra és újra, mert önmagával persze nem tudja elhitetni azt, amit cselekedeteivel kompenzálni igyekszik. Már mindenkivel elhiteti a saját nagyságát, de ő maga még mindig bizonyít, mert érzi, hogy kilóg a lóláb. Ilyenkor gyakran még magasabb fokozatra kapcsolnak, hogy még jobban ellensúlyozzák a valóságot. Veszélyes játszma ez. 

Visszatérve a rosszindulatra: kicsiben és nagyban is hasonló mechanizmusok alapján történik.

A zsigeri gonoszság nem válogat

Az egyik oldalon levő szemérmetlenül felértékeli önmagát, ezt erősítendő, olyanokkal veszi körül magát, akik mindenre  bólogatnak, mindenben társak, simulékonyak, akiknek a rosszindulatú megjegyzések elszenvedése a komfortzónájába tartozik. Sokan vannak így, akik eleve ezt szokták meg otthon is. 

Mindig katartikus, ha valaki felismeri ezt a tragikus játszmát, és időben ki is lép belőle. Nehéz megszakítani az öröknek hitt bűvös játszmát, az örökölt sors bénító erejét, de minden esetben megéri! Nem muszáj tűrni a rosszindulatot! És nem muszáj rosszindulatúnak sem lenni. Ezeket a rossz berögződéseket el lehet dobni! 

Persze, ahogy fentebb volt is szó róla, vannak természetes, hétköznapi gonoszságaink, rosszindulatú érzéseink. Aki azt állítja, hogy még soha nem volt ilyen gondolata, az nézzen majd gyorsan egy nagy tükörbe, mondja ki – csak előtte egy rövid, de őszinte önvizsgálatot is tartson –, hogy mindig mindenkinek csak szépet és jót kíván-e?! Ugye, hogy nem?

Szóval létezik hétköznapi, múló irigység és rosszindulat. Spongyát rá. De a valódi gonoszság, mint a méreg, úgy terjed. Áldozatában mély sebeket ejtve, elültetve a rosszindulat magját, ami bárkiből kinőhet, mint valami élősködő gomba, akárcsak a Last of Us sorozatban.

Az igazi, zsigeri gonoszság nem válogat az áldozatai között. Nem pusztán azt érheti ilyen módon bántás, aki sikeres vagy boldog. Volt már orvos, aki a haldokló gyereke mellett zokogó anyának azt mondta, hogy „a következőre majd jobban vigyázzon”. 

Ott voltam, hallottam. Még én sem bírtam azóta sem feldolgozni ezt a szintű kegyetlenséget, akkor vajon az anyában milyen bűntudatot okozhatott?!  

Lehet tenni ellene

Bármennyire nehéz és néha lehetetlennek tűnik, de lehet és kell is tenni ellene. 

Első és legfontosabb lépés: a helyzet felismerése. Aztán kell a bátor elrugaszkodás, amikor végre kiállunk magunkért. Korhatár nincs!  

Egy szépkorú rokonommal egy hosszas kivizsgálás után alá akarták íratni a zárójelentést, amit viszont az illető, mielőtt szó nélkül aláírta volna, módszeresen átolvasott. Nekiült, előkereste a szemüvegét és átolvasta. Sürgették, fenyegették, megjegyzéseket tettek rá, kinevették, felháborodtak, de ő kitartóan olvasta. Nem azért, mert annyira fakadt volna belőle a fontoskodás, hanem mert észlelte, hogy gúnyosan hülyének nézik. Olvasás közben konkrét kérdéseket kezdett feltenni. Mi ez a sok minden, amit neki odaírtak mint elvégzett vizsgálatokat?! Szépen kiderült, hogy egy csomó olyan vizsgálatot és beavatkozást beírtak a zárójelentésbe, ami nem történt meg. Ezt azonnal szóvá is tette, egyesével mindenre rákérdezett, mire ráförmedtek, hogy nem ért ehhez, ne okvetetlenkedjék, nem érnek erre rá, de ő nem hagyta magát. Kikövetelte magának, hogy rendes zárójelentést kapjon és tisztességes bánásmódot. Krónikus beteg lévén azóta többször is vissza kellett menjen ugyanoda, de ilyen soha többé nem fordult vele elő. Kitaposta magának az utat, amin most már emberként kezelik. Ez csak egy picinyke, de reményt adó példa arra, hogy a rosszindulat, a lekezelés, alázás ellen van ellenszer. 

Önbecsülés, erő, igazi önismeret kell hozzá. Vajon hol tartanánk társadalmilag, ha ezen az úton szépen mind végig tudnánk menni?! Képzeljük csak el! 

Akárhogy is, a lényeg, hogy a saját sebezhetőségünk, frusztráltságunk, szeretetlenségünk nem lehet elég ok, sem arra, hogy bántsunk, sem arra, hogy tűrjünk. A rosszindulat minden irányba csak mérgezni tud. De van belőle kiút. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Malte Mueller

Kazimir Ágnes