A divat megmutatja, hogy milyen értékek fontosak a társadalomban – ilyen volt a budapesti divathét

–

– Melyik bemutatóra mész?

– Én a VIP-be megyek. 

A két glitterbe forgatott lány vidáman csipog, még lőnek egy szelfit a fotófal előtt, aztán ismerősökre vadásznak a kiállítótérben. A Szépművészeti aranyozott előcsarnokát betölti a drága parfüm és az olasz bőrcipők illata, minden sarokból visszhangzik az „ezeréve” meg az „ésmindolgozoléppen”. Nem tudom eldönteni, mitől félek jobban: hogy teljesen egyedül kell végigcsinálnom ezt a programot, vagy hogy összefutok valakivel, akire nem igazán emlékszem, de gyáva vagyok, hogy ezt beismerjem neki. Meglátok egy gyereket, aki az egyik kezében egy iPhone-t, a másikban egy Hermes táskát dédelget, és bizonytalanul nézek le a zakómra, a Vinted és a hobbyboltos masnik szerelemének gyümölcsére. Kamaszkorom óta lelkes látogatója vagyok a budapesti divathétnek, de az érzés, hogy kilógok ebből a stílusos, hanyag masszából a mai napig kitartó kísérőm: tudok-e eleget a divatról ahhoz, hogy itt legyek? Ez a szett játékosan bohócos vagy inkább ciki? Egyáltalán, minek jöttem ide?

Az utóbbira egyébként tudom a választ, de ez nem akadályoz meg abban, hogy újra és újra feltegyem a kérdést magamnak. Egyfelől régóta veszek részt a divathéten tervezők meghívott vendégeként, ami a kedvenc részem az egészben, hiszen közelről figyelhetem egy általam nagyra tartott művész munkáját, és segíthetem őket azzal, hogy reprezentálom a márkájukat a médiában. Másfelől pedig, amióta modellként egy másik oldalról is megvizsgálhattam ezt a szakmát, rájöttem, óriási erő van a divatban, és hogy a világunk minden fontosabb területével összefüggésben áll: a gazdasággal, a tudománnyal és a popkultúrával egyaránt. Részben ezért érdemes mélyebben beszélgetni az ilyen eseményekről –

a divat megmutatja nekünk, hogy éppen milyen értékek fontosak a társadalmunk számára.

Így idén először megpróbáltam minél több bemutatót meglátogatni, hogy átfogóbb képet kaphassak a magyarok divattal való kapcsolatáról, és azt is szerettem volna megnézni, hogy a szervezés képes-e megugrani a nemzetközi változatok által magasra emelt lécet. Bár a végső konklúziót még nem lőném le, azt azért el tudom mondani, hogy a magyar divathét már nem is olyan kicsi, inkább pink, mint sárga, a hangulat pedig messze nem savanyú, de azért egyértelműen a miénk.

Nem csak nézni, alkotni és tanulni is hívták a közönséget

A tavaszi divathét annyi programot sűrített bele egyetlen hétvégébe, hogy (sajnos) képtelenség lett volna végigjárnom az összeset: 29 márka bemutatója és 25 divattal kapcsolatos program várta az érdeklődőket, így tényleg bárki megtalálhatta a számára legizgalmasabbat. Én sajnos kihagytam idén a bemutatókat kiegészítő eseményeket – hiszen minél több kiállító tervező munkáját szerettem volna látni –, de azt elmondhatom, hogy izgalmasra sikeredett a felhozatal, és nagyon pozitív véleményeket hallottam róluk. Az újrahasznosításra fókuszáló workshoptól kezdve az ország egyik legmenőbb divatsminkesének előadásán át a zenés launch partykig mindent meg lehetett találni a a bemutatók helyszínéül szolgáló Szépművészeti Múzeumtól pár perc sétára lévő Fashion Hub-ban. A magyar divat félhivatalos kabalafigurája, Csalár Bence moderálásával összekötött keresztasztal-beszélgetések szintén széles skálán mozogtak a témájuk tekintetében: volt szó karrierépítésről, interaktív divatról és filmes kosztümtervezésről is, ezek a pluszprogramok pedig nemcsak hogy informatívak, de legnagyobb örömömre és meglepetésemre ingyenesen látogathatók is voltak.

Bár ezekből sajnos keveset láttam (és legközelebb szeretnék rajtuk részt venni), cserébe elég sok bemutatón voltam, és a színvonalat tekintve ezekről is hasonlóan elismerően tudok nyilatkozni – még úgy is, hogy közben muszáj bevallanom: a magyar divathét közel sem olyan innovatív és látványos, mint külföldi társai. Ez két dolognak köszönhető:

egyrészt a hazai tervezőknek még nem volt még idejük arra, hogy a nagyobb világmárkákhoz hasonló státuszt építsenek ki maguknak, másrészt a közép-európai piac nem elég jelentős ahhoz, hogy kereslet legyen a vadabb koncepciókra.

Ettől még zseniálisan tehetséges tervezőink vannak, és a jó hír, hogy a közösségi média segítségével egyre szélesebb körben válnak ismertté, de azért nem érdemes az éppen zajló párizsi vagy milánói couture weekhez hasonlítani az eseményt. Ám cserébe a hazai kifutókon sokkal több hordható, megfizethető darabot láthatunk, amik kicsit közelebb hozzák a divatot a mindennapi emberekhez, és nagyobb teret kapnak a fiatal, még épülőben lévő márkák is.

Agyagkancsós övek, népies motívumok, váratlan színkombinációk a kifutón

A szombati eseményeken is ezekre voltam leginkább kíváncsi. A délelőtti New Generation néven futó bemutatókat mind végignéztem, és őket találtam az egyik legkreatívabb, legfrissebb szegmesnek az egész rendezvényen. A magyar válogatásból külön kiemelném a Judit Bárány és a Dan!elle márkát, akik mindketten újszerű formákat és lebilincselő színkombinációkat hoztak a kifutóra. Bevallom, eddig nem ismertem őket, de pont ezért nagyon jó érzés volt ilyen kincseket felfedezni a magyar divathéten, ahova azért általában a híresebb márkák miatt érkezem. A New Generation másik két szekciójában már környező országok tervezőivel ismerkedhettünk meg, akik közül a felhasznált anyagokat szorosan a kollekció identitásához kapcsoló szlovák Eliz, és az ukrán Tonia lehengerlően nőies darabjai fogtak meg a leginkább. Ezekben éreztem legjobban a kiforrottságot és a darabok közti kohéziót, és mindig nagyra becsülöm, amikor egy művésznek ennyire tiszta képe van arról, hogy ki ő, és milyen történetet akar elmesélni. 

A fiatal tervezőkre fókuszáló szegmens mellett nagyon érdekeltek azok az ukrán márkák is, amelyeknek a háború kirobbanása óta ad otthont a BCEFW. A Sidletskiy és a Gasanova is modern, erőteljes kollekcióval érkezett, az előbbi letisztult, enyhén androgün szetteket mutatott be, az utóbbi pedig a csillogó bulihangulatot hozta el a Szépművészetibe. Rajtuk kívül már csak a Zsigmond bemutatóját néztem meg, aki szokás szerint elkápráztatta a közönségét a streetwear, a természeti motívumok és a hazai textilek ötvözésével. 

A népies elemek különösen gyakran bukkantak fel a kifutón, idén számos tervező döntött úgy, hogy visszanyúl az alapokhoz, de mindegyikük képes volt valami mást megragadni ebből a világból.

Viszont ha már a folk által inspirált kollekciókról beszélünk, a kategória királynője biztosan az Abodi volt, amelynek már második éve vehetek részt vendégként a bemutatóján. A nap utolsó eseményére egy tavalyi tükrös ruhában érkeztem, abban a hitben, hogy már nem tud nekem olyan darabot mutatni, amit még ennél is jobban imádok, de az egész BCEFW egyik legjobb pillanata volt, amikor megláttam egy mini, színes agyagkancsókkal díszített övet az egyik modellen. A meseszerű részleteket és a hipnotikus mintákat kellemesen ellensúlyozta a visszafogott színskála és a természetes anyagok használata, egy ismerős, de mágiával teli világot teremtve, ahonnan soha többet nem szeretnék hazamenni. Számomra az Abodi minden divathét fénypontja, és egyike azoknak a tervezőknek, akik miatt mindig megéri feltört lábbal ácsorogni a kígyózó sorban. Őszintén hálás vagyok, amiért megengedi nekem, hogy kicsit bepillanthassak a színfalak mögé.  

Szerencsére most már a jókedv és játékosság is sikké válik

A vasárnap, vagyis a divathét második napja nem úgy indult, ahogy terveztem. A megfázás és egy családi krízishelyzet kombinációja megakadályozott abban, hogy elmenjek a délelőtti eseményekre (különösen a szerb Mihano Momosát fájt kihagyni, ami a képek alapján a hétvége egyik legérdekesebb bemutatója lehetett), de legalább délután ismét meghívott vendégként kezdhettem a programot, ezúttal a Tomcsányi jóvoltából. Kissé betegen hatalmas áldás volt, hogy egy olyan márka öltöztet, ami nagyra tartja a kényelmet és a jó minőségű alapanyagokat, mert így pár órára el tudtam terelni a figyelmemet a lüktető fejemről. Az előző nap szigorú, néhol egyenesen komor hangulatának itt nyoma sem volt – a Tomcsányi világa tele van színekkel, mintákkal és nosztalgiával. Az összes bemutató közül itt éreztem leginkább a kapcsolódást a zene és a ruhák között, amikből mindkettőt úgy tudnám a legjobban leírni, hogy

olyan, mintha átruccantál volna a lehengerlően kúl nagyidhoz, akinek a házában újra csodákat kereső gyerek lehetsz.

A kavargó minták, lezser szabásvonalak és funkcionális kiegészítők ritkán látott játékosságot és humort visznek a kifutóra, ennél talán semmire nincs nagyobb szükség jelenleg a divatvilágban. 

Bár a szervezetem és a munkamorálom elég durva csatát nyomott le egymással, végül az utóbbi vesztett, és az esti sávban felvonultatott magyar tervezők közül már csak kettőre tudtam maradni. Azonban ezekből az egyik olyan szinten felülmúlta a várakozásomat, hogy mostantól a kedvenc magyar tervezőim között tartom számon Kerényi Virágot, aki a divathét szerintem legszórakoztatóbb bemutatóját adta. A modelleket a megszokott elektronikus, divatbemutatós zene helyett a Hypnotize című dalra küldte a kifutóra, amitől már az elején sikerült azt az üzenetet közvetítenie, hogy itt nem az a cél, hogy távolról csodálj egy megfoghatatlan közeget, hanem csak annyi: egyszerűen jól érezd magad. Imádtam a túlzó kalapokat, a vibráló színeket, és mindenekfelett a vidámságot, ami az egész kollekcióból sugárzott. 

Az előtte lévő Elysian már több mint tíz éve megkerülhetetlen szereplője a magyar divatvilágnak, ám nem igazán tudnék olyat mondani a kollekcióról, amit az eddigiekről ne lehetett volna (azon kívül, hogy hagyták a modelleket mosolyogni, ami nagyon frissítő látvány volt): szofisztikált, időtlen és sikkes, pont amilyennek elképzelnél egy ilyen kaliberű bemutatót, de valószínűleg nem én vagyok a közönségük. Bár ezeket a neves, letisztultabb stílust követő márkákat is végtelenül tisztelem, már inkább az internet lencséjén át szeretek a divatra nézni, éppen ezért hiányoltam a daraboktól azt a személyességet, játékosságot, ami a generációm divattal való kapcsolatát jellemzi.  

Az elit és a rajongók egymás mellett

A BCEFW-re egyébként idén rekordszámú látogató érkezett: háromezren voltak kíváncsiak a bemutatókra, és ezren a Fashion Hub programjaira, amelyekkel főleg a Z generációt kívánták megcélozni. Ez utóbbi talán az egyik legpozitívabb változás a divathét szervezésében: idén láttam eddig a legtöbb korombelit az eseményen, és az ott dolgozók számára is prioritást élvezett, hogy a fiatalok testközelből ismerkedhessenek ezzel a közeggel. A divatszakos egyetemisták ingyenes belépést kaptak a divatbemutatókra, és a jegyekkel foglalkozó csapat tagjai még azokat sem hagyták hoppon, akik kimaradtak volna: mindent megtettek azért, hogy bejuttassák őket a majdnem telt házas programokra. A sajtóbelépőt kapó újságírók között is nagyon sok volt a fiatal, és számos olyan magazint hívtak meg, ami talán nem annyira ismert, de ezt a korosztályt kívánja reprezentálni. Arról nem is beszélve, hogy lazán egymás mellé ültették a cseh vagy az ukrán Vogue főszerkesztőjét,

a legnagyobb magyar celebeket és a csillogó szemű egyetemistákat, kellemes és ritka egyenlőséget teremtve a külföldi eseményeken keményen szétválasztott elit, és a mindennapi divatrajongók között.

Ami pedig még jobb, hogy az események kisebb mérete és a fix helyszín otthonossága miatt valóban értékes beszélgetések alakulhattak ki a vendégek között, a szünetekre is kinyújtva a bemutatók varázsát. 

Persze ettől még nem tűntek el azok a rossz szájízt hagyó részek sem, amik a legtöbb divathetet jellemzik – mint a bekúszó politikai érdekek, az üres bájcsevej vagy a krónikus posztolgatás –, de már nem érzem azt, hogy elvonnák a figyelmet a bemutatókról, vagy hogy az esemény főleg azt a réteget akarná kiszolgálni, aki ezek miatt látogatna el rá.

A magyar kicsinyesség egyre kevésbé jellemzi a BCEFW-t, és ez meglátszik minden elemén: a releváns, edukatív programokon, a sokféle modellen (simán hozzuk a nemzetközi számokat testalkat és bőrszín tekintetében, de remélem, egyszer sikerül felülmúlnunk is őket), és a fenntarthatóságra helyezett hangsúlyon. Nagyon sok energiát fektetnek abba, hogy apránként hozzászoktassák a hazai közönséget külföldi társaik extravaganciájához, amiben a kisebb buktatók ellenére is kifejezetten sikeresek (a múlt tavaszi innovatív, de még nem elég kiforrott prezentációk után például visszatértek a klasszikus kifutóhoz). Összességében

az eseményt leginkább ezzel a minden részletében érezhető elszántsággal és megtervezettséggel lehet a leginkább jellemezni, az itthoni divathéten semmit sem bíztak a véletlenre, és minden résztvevő hozzátett valamit a varázslathoz.

Van, akinek zavaró, ha valamin látszik a próbálkozás, ám az én szememben ez a lehető legjobb tulajdonság, főleg, amikor egy olyan országban próbálunk kultúrát teremteni a high-fashion köré, ahol harminc éve úgy néztünk egy magasszárú Puma cipőre, mintha maga Christian Dior pottyantotta volna a világra. Egyszerűen más a kapcsolatunk ebben a régióban a divattal, és ameddig ezt úgy próbáljuk megváltoztatni, hogy tagadjuk a különbségeket, és minden erőnkkel igyekezzük lemásolni a külföldi események hangulatát, hozzáállását, azzal csak egyre távolabb sodródunk attól, hogy kialakítsuk a saját identitásunkat. 

A budapesti divathét viszont el meri ismerni, hogy gyerekcipőben jár, mert sokkal nagyobb ambíciói vannak annál, minthogy a milánói vagy a párizsi esemény kisstílű mása legyen, és szerintem már csak ezért is érdemes odafigyelni rá. Őszintén kívánom, hogy továbbra is képes legyen megtartani ezt a lendületet, és végre merjen olyan vad, kreatív és egyedi lenni, mint amilyen a magyar művészet, amikor hagyják szabadon kibontakozni.

Kiemelt képünk forrása: HFDA / The Sparkle Content; Nyáry Luca

Nyáry Luca