Paulina Porizkova: Ami nem öl meg, az kitágítja a szívedet – a világhírű cseh modell története

– 

Paulina Porizkova – azonnal hallod, hogy kelet-európai név. És ha olyan idős vagy, mint én, talán rémlik is, hogy annak idején ő volt az első kelet-európai szupermodell, aki 18 évesen lett világsztár a Sports Illustrated fürdőruhás címlapjával, 23 évesen pedig aláírta minden idők addigi legnagyobb értékű reklámszerződését: 6 millió dollárért az Estée Lauder arca lett (1988-tól 1995-ig). Halványan emlékszem, gyerekként némi büszkeséggel töltött el, hogy valaki nőként a mi „környékünkről” megcsinálta: meghódította a világot. Egy csehszlovák kisvárosból!

Messziről indulunk…

De a sztori persze sokkal bonyolultabb ennél, csak hosszú évtizedeket kellett várni rá, hogy kikerekedjen. Szerencsére ma már nem a tündérmesékre, hanem hiteles emberekre vagyunk kiéhezve, akik megjárták a hadak útját, és nemcsak túlélték, hanem erősebbek is lettek tőle. Bár ehhez Porizkovának lenne egy-két szava… Lesz is, majd később. Azt kell mondanom:

igazi kelet-európai maradt; őrlődő, szorongó, mindenre magyarázatot kereső ember. De az amerikai mentalitást is sikerült magáévá tennie, és ma már egyenes derékkal képviseli önmagát, minden körülmények között.

Ahogy mondtam, 1965-ben született egy csehszlovák kisvárosban, Prostějovban. A szülei fiatalok és idealisták voltak: részt vettek a ’68-as megmozdulásokban, és amikor katonai megtorlás lett a következménye, menekülniük kellett. Hátrahagyták a nagymamánál a hároméves kislányukat abban a reményben, hogy ha biztonságban lesznek, utánuk jöhet. Ez egy kicsit tovább tartott, mint remélték. Svédországban sikerült letelepedniük ugyan, de a csehszlovák államnak esze ágában sem volt kiadni a gyereket. Egy kis diplomáciai zsarolás lett belőle, amibe a svéd állam is beszállt.

A szülők a nyilvánossághoz fordultak ugyanis (amikor mindenütt falakba ütköztek), és sajtókampányt indítottak a kis Paulina kimenekítéséért. Éveken át minden hónapban megérkezett egy svéd fotós a prostějovi házhoz, hogy lefényképezze őt, aztán megjelentesse a képét egy svéd újságban, a szülei pedig – a svéd társadalommal együtt, amelynek ez afféle szappanopera lehetett – így kövessék nyomon a cseperedését. Végül – évekig tartó eredménytelen küzdelem után – az édesanyja nem bírta tovább, és visszautazott érte, amivel börtönbüntetést kockázatott. (Ezt, ugye, mi is jól ismerjük a disszidensek történeteiből.) Nem is kellett csalódnia: a hatóságok letartóztatták, és házi őrizetbe vették. Addigra ott volt a hasában Paulina kisöccse is. Ebből újabb balhé kerekedett, és a végén a cseh hatóságok kénytelenek voltak megengedni, hogy a család egyesüljön: Paulina Porizkova 11 évesen az anyjával hagyhatta el az országot – Svédországba került.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Paulina Porizkova (@paulinaporizkov) által megosztott bejegyzés

Semmi sem az, aminek látszik 

Innentől hagyom, hogy ő folytassa:

„Bizonyos értelemben az életem soha nem volt az enyém.

Eleinte én voltam a kis menekült, aki boldog, hogy végre újra együtt lehet a szüleivel, miközben valójában le voltam sújtva, amiért el kellett hagynom mindent és mindenkit, akit szerettem, és akikkel felnőttem. Aztán egy ünnepelt modellnek akartak látni, akinek minden megadatott, miközben az igazság az volt, hogy egy magányos tinédzser voltam napi pánikrohamokkal. Majd egy ritka boldog celebházasságban én voltam a szerencsés feleség, aki megütötte a főnyereményt, miközben a valóságban ötvenéves koromra a férjem már évek óta hozzám sem ért.”

Akkor haladjunk sorban. A No Filter… szerint a svédországi emigráció tényleg nem volt épp diadalmenet. A nagymamája odaadó, gondoskodó szeretetét civakodó, stresszes szülők váltották fel, akik hamarosan el is váltak. Porizkova ezután a kisöccse pótmamája lehetett, amikor az anyja már nem bírta idegekkel, az iskolában pedig folyamatos bullying áldozata, hiszen egy szegény kelet-európai menekült volt. Ráadásul túl magasra nőtt, és nem voltak menő ruhái, de azzal sem tett jót magának, hogy szorgalmasan tanult. Csúnya, de okos lánynak számított (meséli), ami egy csapásra megváltozott, amikor egy osztálytársa kisminkelte, és – a saját karrierje érdekében – elküldte a fotót egy párizsi divatügynökségnek. A sasszemű divatszakemberek ugyanis nem a sminkre, hanem a modellre kapták fel a fejüket, és 15 évesen kireptették magukhoz.

Ekkor kezdődött a „szép, de buta” korszak. Abban az értelemben legalábbis, ahogyan a modellekre tekintettek, főleg, ha tapasztalatlanok és naivak voltak. Mint amilyen az ember 15 évesen.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Paulina Porizkova (@paulinaporizkov) által megosztott bejegyzés

Porizkova erről egy elég emlékezetes esetet mesél el a könyvében: amikor egy nagy nevű fotóssal dolgozott, és az illető – miközben őt sminkelték – egyszer csak mögé állt, és a tükörben vizsgálva a hatást előkapta a hímtagját, és gondosan a vállára helyezte. Ő fel sem fogta, mi történik. Nem is értette. Felnőtt péniszt addig soha nem látott. A sminkesre pillantott, hogy egy felnőtt segítsen eligazodni, mit tegyen, az viszont egy grimasszal azt üzente: „Na, már megint. Fárasztó.”

Porizkova ma ezzel illusztrálja, milyen hétköznapi eset volt a divatszakmában a szexuális zaklatás, és hogyan tanították meg neki tinédzserként, hogy a saját sikerével azonosítsa.

Mert ha vonzó vagy, zaklatnak. Ha nem zaklatnak, nem vagy elég vonzó – ez volt a norma. 

Az vagy, akinek mások látnak

Pénzt viszont szépen keresett. Egyetlen munkával annyit, amennyit az anyja egy hónap alatt. Hamar felkapták, és ő gyorsan alkalmazkodott: megtanulta használni az adottságait. A keresetét félretette, és amikor hazalátogatott, egy plüssmackóba varrva vitte át a határon, mert arról senki nem világosította fel, hogy nyithatna bankszámlát is. (Azt viszont sejtette, hogy csak úgy nem viheti haza.) Az ő keresetéből vették aztán az első kis vidéki házukat Svédországban. 

Ide is passzol egy idézet a könyvéből: „Gyakran kérdezik tőlem, mit mondanék a fiatalkori önmagamnak. Milyen tanácsot adnék a lánynak, aki egy cicanadrágot rángatott magára a lakókocsi hátuljában a fotózás előtt, a lánynak, akit egy vócserrel fizettek ki, amit aztán hónap végén beválthatott, és a pénzt egy plüssmackóba varrva vitte haza. A lánynak, akinek a pénzről alkotott elképzelése nem is igazán fejlődött kamaszkora óta… Az elmúlt évekig azt a tanácsot adtam volna neki: »ne aggódj annyit, minden rendben lesz«. De ma már máshogy hangzana a tanácsom.

Ma már igenis azt mondanám: írj házassági szerződést, legyen egy független bankszámlád, dolgozz többet, de mindenekelőtt: ne engedd át másnak az önképedet, ne hagyd, hogy más határozza meg, ki vagy.”

Nemcsak a modellszakma akarta meghatározni, ki ő (a bizonytalan, tétova tinédzser helyett hódító nő, aki még távolról sem volt akkor), hanem leendő férje is, aki 19 éves korában lépett be az életébe. Addigra túlvolt a Sport Illustrated címlapján, és Párizsból New Yorkba költözött, annyira futott vele a szekér. Ekkor felkérték egy korabeli (a 80-as évek közepéről beszélünk) sztárzenekar, a The Cars új klipjének főszerepére, ő pedig ránézett az énekesre, Ric Ocasekre (akiben már az vonzó volt, hogy a családneve cseh eredetű), és azt hitte, menten elájul. Már egy korábbi klipje miatt beleszeretett, és most ott volt, élőben. Mondanunk sem kell, a kétszer annyi idős Ocaseket (aki épp a második házasságát taposta) sem hagyta hidegen a rajongó tekintetű fiatal modell.

Porizkova élete innentől neki rendelődött alá. Három évig titkos viszonyban, aztán a feleségeként, majd két közös gyerekük anyjaként mindent az határozott meg, Ocasek mit lát benne, mit vár tőle, mit szeret, mit nem szeret. Boldog, kényelmes, és bizonyos értelemben zárt életük volt. Egy külön kis univerzum, amiből fennhéjázva tekintettek másokra – ahogy ma Porizkova látja.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Paulina Porizkova (@paulinaporizkov) által megosztott bejegyzés

Dolgozott ugyan továbbra is, de csak olyasmit vállalt, ami nem bántotta a férje érzékenységét (tehát például férfi modell nem szerepelt mellette), és ami az idejébe belefért – a család volt az első. A munkájáért keresett pénzt a férje pénzügyi tanácsadójára bízta. Hogy az Estée Lauder-szerződésen kívül nem hallottunk róla a Cindy Crawford–Claudia Schiffer–Naomi Campbell–Christy Thurlington-éra meghatározó arcaként, ennek a folyománya. Bár a kortársuk volt, számára nem a karrier volt az első, pedig a modellkedés mellett filmekben is játszott. 

Tündérmesék márpedig nincsenek 

Ki hiszi el, hogy létezik biztonságos élet? Hogy egy emberöltőt meg lehet úszni nagyobb kataklizmák vagy krízisek nélkül (ha már az ember túljutott a viharos gyerekkorán)? Porizkova elhitte. Bízott benne. És 25 évig nem is kellett csalódnia, ennyi ideig élt nyugalmas és meghitt házasságban – azért az nem akármi. Csakhogy az élet ma sokkal tovább tart, és folyton változik. Amint a gyerekei (két fia) nagyobbak lettek, egyetemre mentek, Rick Ocasek már nem volt sztár többé, a szerelmük megkopott, ő pedig 40 felett már nem modellkedhetett, hanem egy új korszak elébe nézett, amit meg kellett volna töltenie tartalommal, egyszer csak azzal találta szembe magát, hogy nem boldog.

De miért nem? És merre keresse a megoldást? Ma (pontosabban egy évvel ezelőtt, amikor a könyve megjelent) így ír erről: „Bíztam a férjemben. Bíztam abban, hogy jó irányba terel, egészen az önmegtagadásig bíztam benne.

Feladtam a munkám, a barátaim, még azt is, mi tetszik vagy nem tetszik – a szereleméért. A keményebbik utat választottam így: lenulláztam magam, hogy ráébredjek, amikor a leginkább szükségem lenne önmagamra, azt sem tudom, ki vagyok.

Döntöttem, és most jól megnézhettem a következményeit.

Három nagyon fájdalmas évbe került, hogy megtanuljam a leckét, amit egykor át akartam ugrani. De mostanra megtanultam az értékemet. És soha többé nem adom magam kevesebbért.”

A három fájdalmas évig azonban még el kellett jutni. Meg előbb arra az elhatározásra is, hogy a házasságukat már nem tudják rendbe hozni. Addigra 34 éve voltak együtt. 2018-ban jelentették be a fiaiknak, aztán a nyilvánosságnak, hogy elválnak, de a procedúra lassan haladt, nem tudtak megállapodni, és addig is maradtak egy fedél alatt, a közös házukban. Porizkova abban a hitben élt, hogy sikerült legalább a barátságot megőrizni. Továbbra is jártak együtt társaságba, időnként nyaralni a gyerekekkel, és amikor Ocaseknél rákot diagnosztizáltak, ő mellette állt, ápolta. Miközben szerelmes lett valaki másba, és viszonyba kezdett az illetővel (a férje tudtával).

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Paulina Porizkova (@paulinaporizkov) által megosztott bejegyzés

Aztán két villámcsapás érte gyors egymásutánban: az első, amikor Ocasek egy sikeres műtét után, miközben otthon lábadozott, egy éjszaka váratlanul meghalt (Porizkova épp a reggeli kávéját vitte be neki, amikor rátalált). A második pedig akkor, amikor kiderült: pár héttel korábba kizárta őt a végrendeletéből. Bosszúból, amiért „elhagyta”. Ezt a szót használta a hivatalos dokumentumban, hogy „a felesége elhagyta”.

A No Filter… egyik fejezetében Porizkova részletesen leírja azt a reggelt, majd az utána következő időszakot. A sokkot, a gyászt és a haragot, amik felváltva árasztották el, hogy hosszú hónapokig magához se térjen. Ocasek elvesztésével felnőttkora legmeghatározóbb szereplője távozott, pótolhatatlan űrt hagyva maga után. Aki ugyanakkor olyan sértettséget élt meg előtte, amelyről nem számolt be, és amely arra késztette, hogy kitörölje a (papíron még) feleségét a közös vagyonukból.

Mindez a pandémia idején történt, így még az elszigeteltség is sújtotta Porizkovát. Egyedül szenvedett otthon – abban az otthonban, amiről hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy nem maradhat az övé, mert olyan hitel terhelte, amit ő egyedül nem tudott törleszteni –, és nem tudta, hová forduljon vigaszért. Így lett az Instagram a bizalmasa. Mármint az Instagram népe.

Mert olyan dolgot tett, amire mindig gyűlnek a kíváncsi, bámész tekintetek: nyilvánossá tette a szenvedését és megalázottságát. Egy-egy posztja másból sem állt, mint hogy sírt. Torkaszakadtából. És várta, hogy valaki majd együttérez vele – nem is hiába.

„Megértettem, hogy a fájdalom és a kudarcok valódi története sokkal közelebb hoz bennünket egymáshoz, mint bármilyen siker. Már nem voltam többé egy kép, amibe bármit belevetíthetnek, hanem egy valódi nő fájdalommal. Paradox módon az, hogy a gyászról beszéltem, még ha az elszigetel is másoktól, mégis összeköt azokkal, akik jól ismerik. De ahhoz, hogy megoszthasd másokkal, beszélned kell róla. És meg kell hogy halljanak. Hiszem, hogy ettől vagyunk emberek, hogy beszélünk róla és meghallgatásra talál, hogy kik vagyunk. Mindannyian megérdemeljük, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Meghallgatva lenni pedig azt jelenti: megismerni egymást. Csak akit ismerünk, azt tudjuk szeretni.”

Szóval itt kezdődött Paulina Porizkova második élete, ami egy másik emberré tette. Egy felnőtt, önazonos nővé, akinek volt bátorsága lemenni a gödör aljára, és onnan lépésről lépésre keresni a kiutat. Mesél arról a könyvben, hányféle terápiás módszerrel és alternatív „gyógymóddal” próbálkozott, hogy ezt az ambivalens gyászt feldolgozza – lehetőleg anélkül, hogy a fiait sújtaná vele –, hogy hogyan állt talpra anyagilag (amihez végül meg kellett támadnia a végrendeletet, és ezzel beperelni a saját gyerekeit és a saját pénzügyi tanácsadóját), és hogyan szerezte vissza a női önbecsülését, miután a házassága utáni szerelme is elhagyta, és ötvennégy évesen végképp magára maradt. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Paulina Porizkova (@paulinaporizkov) által megosztott bejegyzés

Senki sem tökéletes 

Nem állítom, hogy a története makulátlan. Hogy ne számíthatott volna arra, hogy a férje önbecsülésén csorbát ejt, ha ő új szerelembe esik, miközben a válása még le sem zajlott. Vagy hogy az új szerelem nem bírhatja el annak a terhét, amilyen erővel ő a gyászba zuhant, és a padlóra került – az exe miatt. Arról sincs szó a könyvben, a gyerekeivel végül hogyan rendezte el, hogy a végrendelet szembeállította őket, vagy mit szóltak az anyjuk új életéhez, gyökeres változásához. És azt is elismerem, ha pusztán egy ordítva zokogó nőt látok az Instagramon, akkor nem biztos, hogy az együttérzés szakad fel belőlem, hanem inkább az ámulat ilyen fokú exhibicionizmus láttán.

De én Paulina Porizkovával már akkor találkoztam, amikor mindezeken túl volt.

Egy szikrázó tekintetű, tiszta arcú, egyenes tartású nőt láttam, akinek minden sora megdolgozott élményekről tanúskodott.

Nem mellékes persze, hogy az egyik legszebb nő, akit valaha láttam, de éppen azért, mert belső erő, önmagával kötött béke, és intelligencia sugárzik belőle – a jó ízlés mellett. Az írásai tiszták, pontosak, következetesek, és mélyre mennek, legalábbis a social media általános színvonalához képest. A könyve nem irodalmi minőség ugyan, de nem is lehet az, ha három hónap alatt kell megírnia (az utószóból kiderül, hogy így szólt a felkérés), viszont bőven hagy gondolkodnivalót, messze nem mond vagy ad ki mindent.

Napfényes B oldal

Mostanában – amióta a veszteségét feldolgozta, a helyzete rendeződött, és a magánélete is újra boldog – a természetes öregedés szószólója lett. Nyilván ebben is éri kritika, hiszen amikor kiteszi bármely fotóját, még most is egy bomba nő néz ránk vissza, nem egy átlagos, hatvanhoz közelítő nagymama. Nem csoda, hogy bikinis fotókat is előszeretettel posztol, sőt nemrég félmeztelenül pózolt a skandináv Vogue címlapján – többségünk soha életében nem büszkélkedhetett ilyen alakkal, nemhogy ennyi idősen. De a magamutogatás nála ezúttal sem öncélú. És nem is irigységet akar vele ébreszteni, hanem épp ellenkező a célja: azt szeretné, hogy a vizuális ingereink között találkozzunk idősödő nők testének látványával is (ne mindig csak a fiatalsággal), és lássuk meg benne a szépséget. Nemcsak az ő testében, de ő csak ezzel rendelkezik.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Vogue Scandinavia (@voguescandinavia) által megosztott bejegyzés

Persze így is kap támadó kommenteket, például, mert sokkal jobb anyagi körülmények között él, mint a legtöbben, így bizonyos kezeléseket igénybe vehet, ha művi beavatkozásnak nem veti is alá magát. De miért várnánk el tőle, hogy átlagos legyen? Nem elég, hogy jóban van magával? Hogy nem hazudik? Hogy nem ébreszt irreális elvárásokat, és nem híve a versenynek? 

Így is kénytelen szabadkozni, amiért a fél életét egy olyan iparágban töltötte, ami torzította a nők önképét, és csúcsra járatta a fogyasztói társadalmat. De ő is velünk együtt ébredt fel ebből a káros gyakorlatból, és már másik úton jár.

„A természetben minden változik – írja. – Mi, emberek mégis ragaszkodunk dolgokhoz, és visszautasítjuk, nem engedjük meg a változást. Ahogy tárgyak – festmények, autók, órák – esetében, ahol megfizetjük az árát annak, hogy örökké ugyanazok maradjanak, amilyennek megvásároltuk őket, hiszen a tulajdonaink. Ha egy festmény megkarcolódik, kijavíttatjuk. Ha nem lehet kijavítani, akkor kész, már nem ér semmit.

Itt érhető tetten leginkább a nők tárgyiasítása.

A mi szépségünk, ahogy a természetben minden, örökké változik – de a világ ragaszkodik ahhoz, hogy maradjon statikus. Ha nem tárgyként tekintenének ránk, megengednék nekünk a változást.

Sőt ünnepelnék. Ünnepelnének bennünket azért, hogy öregszünk.” 

A saját változásáról pedig azt vallja:

„Bárcsak azt mondhatnám, hogy boldog vagyok a korommal. Szeretném azt állítani, hogy eljutottam egy pontra, ahol már áldott békességgel tekintek a ráncaimra, és elfogadtam, ahogyan kinézek. De ez nem lenne igaz. Mindennap küzdök az önelfogadásért. Mindennap emlékeztetnem kell magam arra, hogy ezek a jelek akkor bukkannak fel rajtunk, ha vagyunk olyan szerencsések, hogy öregszünk. Tudod, mikor úszhatod meg a ráncokat? Ha fiatalon meghalsz.”

Hosszú az út

Az egész tehát azokkal a nagy zokogásokkal kezdődött: ezek tették őt érdekessé, majd népszerűvé a közösségi médiában. A szélesedő követőbázis miatt kezdték el újra keresni a televíziós show-műsorokba (volt dzsungelben celebtúlélőként és táncos vetélkedőben első kiesőként… kellett a pénz), majd megint divatmagazinokba. És olvasva a bejegyzéseit az is nyilvánvalóvá vált, hogy tud írni. Úgyhogy a No Filter: The Good, the Bad and the Beautiful című könyvét (amelyet angolszász területen esszékötetnek hívnak, de ott kicsit mást jelent az esszé, mint nálunk) már felkérésre írta, segítséggel. Bár nem ez az első könyve: még 2007-ben jelent meg egy regénye egy fiatal lány első lépéseiről a modellszakmában. (Azt állítása szerint 5 évig írta.) Jó szimata volt a könyvkiadónak: a No Filter… könnyen befogadható, érdekes olvasmány, ami nagyon megfelel a korszellemnek. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Paulina Porizkova (@paulinaporizkov) által megosztott bejegyzés

Amióta megjelent (2022. november), Porizkovára újra rátalált a szerelem is, és mostanra tényleg kerek az élete. Végigküzdötte a maga harcát, de nem keményedett bele, nem lett „harcos” belőle. Már csak azért sem, mert azt vallja:

„Nem arról van szó, hogy ami nem öl meg, az megerősít.

Hanem, hogy ami nem öl meg, az kitágítja a szívedet. Feltéve, ha hagyod.

Mert amíg gyógyítgatod, jobbá is teheted. Amikor kivágod belőle a fennhéjázást és az ítélkezést, összeöltheted nagylelkűséggel. Amikor kihasítod a szégyent, belevarrhatsz elfogadást. És amikor kitömöd az egészet szeretettel, akkor hímezhetsz rá hálát.” Szerintem, ha végigolvasod az útját, elhiszed, hogy ez nem pusztán szóvirág.

*

A cikkben felhasznált idézetek Paulina Porizkova No Filter: The Good, the Bad and the Beautiful című kötetéből származnak, a cikk szerzőjének fordításában.

Kiemelt kép: Getty Images / Georg Wendt / picture alliance 

Gyárfás Dorka