„Az anyukám ki akart nyírni, amikor megfogantam. Így mesélte” – Kati története

–

Kati egy Sátoraljaújhely melletti településen, Ricsén született, amelyet mostanság nagyjából kétezren laknak. Itt élt majdnem 16 éves koráig, amikor a lehetetlen körülmények miatt elszökött otthonról. Hét lánytestvére van, ő az utolsó előtti a sorban. „Én egy nemkívánatos gyerek vagyok, az anyukám ki akart nyírni már amikor megfogantam – ezt ő mondta így. Ha tetszik, ha nem, úgy voltam a családban, mintha mostohagyerek lennék. Soha senkivel nem volt normális kapcsolatom.”

Apja kőműves volt, az anyja otthon volt a gyerekekkel, illetve a téeszben (termelőszövetkezet) dolgozott. A testvéreivel most sincsen jóban, de azt meséli, nem is voltak soha. „Nálunk nincs szoros testvéri kapcsolat. Nem erre neveltek. Így alakult.” Barátai sem voltak, ezért kiskorában, ha szomorú volt, vagy gondjai adódtak, senki sem hallgatta meg. „Nálunk ez így volt. Az én anyukám olyan elszigetelten élt, hogy hozzánk sem jöhettek barátok vagy osztálytársak, és mi sem mehettünk senkihez. Édesanyám nagyon magának való. Nem is tudom, hogy lehetett így élni.”

Kati nem szerette az otthoni hangulatot, és a szüleihez sem tudott igazán kötődni. „Apu sokat ivott, kártyázott, nőzött, csavargott. Keveset volt otthon. Időnként meg elköltözött otthonról egy másik nőhöz, aztán visszajött, mert az anyu mindig visszafogadta.” A házuk gyakran volt hangos a szülők veszekedésétől, verekedésétől, amit Kati egyre nehezebben viselt.

„Nem szerettem az anyuékat. De egy gyerek mit tehet? Tűr, amíg muszáj. Aztán, ha nem muszáj, menekül.”

Ami azt illeti, a gyerekkorából semmi szépet nem tud felidézni, amikor erről kérdezem. Nem tartották a születésnapokat, a nyolc gyerek ajándékot sem kapott soha. De nem ünnepelték a karácsonyt sem igazán, állítottak ugyan egy nagy fát, de ebben ki is merült a dolog. Enniük azonban mindig volt mit, a szülei ugyanis állatokat tartottak: marhát, nyulat, galambot, kecskét, és bárányt is. Persze, ez azt is jelentette, hogy a szülők mellett a gyerekeknek is ki kellett venniük a részüket a gazdasággal járó munkákból, és a csarnokba is jártak tejet eladni. Zsebpénzt nem kaptak a munkájukért sem.

A kérdésemre, hogy az édesanyját hogyan írná le, elgondolkodik. „Benne a butaság és a rosszindulat keveredett elég rendesen. Nem tudok szebbet mondani rá, ilyen volt.” Apukájára viszont úgy emlékszik, mint egy „agresszív állatra”.

Kati az otthoni feladatok mellett viszonylag korán elkezdett dolgozni egy villanykapcsoló üzemben. „Aztán apu megint megbolondult, volt egy nagy kirohanása, hogy neki más asszony kell. Akadt is.” Újabb családi dráma következett, ami után Kati fogta magát, és a munkahelyéről elgyalogolt a 40 kilométerrel arrébb lévő Sátoraljaújhelyre, majd feljött Budapestre. Addigra már a nővérei is a fővárosban éltek albérletben, illetve saját lakásban. Ők segítettek neki elhelyezkedni az óbudai Goldberger textilgyárban, lakhatást pedig egy munkásszálláson kapott. Ezzel pedig végleg elúszott a lehetősége annak, hogy továbbtanuljon – ahogy eredetileg szeretett volna. Pedig az általános iskola elvégzése után felvették egy sátoraljaújhelyi szakközépbe, annak a kollégiumába is bejutott. „Apu beteg lett – mindig sokat betegeskedett –, ott voltak az állatok, róluk gondoskodni kellett, úgyhogy végül anyu nem engedett el. Rettenetesen haragudtam rá.”

A textilüzemben nagyon sokat kellett dolgozni, de azért jól érezte ott magát. Sok hasonló korú, vidéki lánnyal dolgozott együtt, úgyhogy igencsak játékos volt a hangulat. Fiatal volt, pénzügyi oktatásban nemigen részesült soha, úgyhogy arra ebben az időben nem is gondolt, hogy a fizetéséből félre is tegyen. „Öltözködtünk, aztán meg éheztünk, mert nem volt pénzünk kajára. Nem volt mögöttünk senki, aki odacsapjon, hogy nem szabad az összes pénzt elkölteni.”

Hogy ne kopjon fel az álla, elment másodállásba is dolgozni: egy étteremben mosogatott. „Mindig sokat dolgoztam. Szeretek dolgozni.”

Húszéves volt, amikor megismerkedett későbbi férjével, egy évvel később kerültek szorosabb kapcsolatba. „Jártunk együtt szórakozni. Én jól éreztem vele magamat, de nem voltam belé szerelmes, meg tervezni sem terveztem vele semmit. Aztán nem tudom, mi történt, belém csapott a villám vagy mi… de 14 év lett végül belőle.”

A házasságukat jónak értékeli, csak a vége lett „csúnya”. Szép lassan felépítették a közös életüket, vettek egy újpesti kertes házat, utaztak itthon és külföldön is, többek között jártak Görögországban.

Édesanyád hogy jött ki a férjeddel? – kérdezem. „Eleinte nem szerette” – mondja. Valószínűleg a nagy korkülönbség miatt, a férfi ugyanis 25 évvel idősebb volt. „De aztán ő lett a kedvenc veje. Mert a férjem azért egy áldott jószívű ember volt, nem mondhatok rá rosszat.”

A gondok ott kezdődtek, hogy Kati szeretett volna gyereket, a férfi azonban nem akarta már magát még egyszer egy gyerekkel lekötni – az előző házasságából volt két nagy lánya, akik ráadásul nem tudták elfogadni az új feleséget. „Meg volt benne egy nagy adag önzőség is. Attól félt, hogy ha gyerekünk lesz, akkor nem fogom már őt ugyanúgy szeretni.”

Végül Katinál betelt a pohár, és közölte a férjével, válni akar. „Az álla a padlón koppant. Erre nem számított.”

A kertes házat eladták, a pénzt elfelezték, és ahogy Kati fogalmaz, itt kezdődött az ő kálváriája.

„Vettem egy másfél szobás lakást Újpesten, csakhogy én azt nem szerettem. Arra gondoltam, hogy annyit dolgozom, miért is ne vehetnék fel kölcsönt, és vásárolhatnék abból egy szép nagy lakást.” Így is lett. Eladta a lakását, felvett még nyolcmillió forint kölcsönt, és megvette álmai otthonát, amit aztán fel is újíttatott, a saját ízlésére formálva.

Eleinte minden rendben is ment, Kati a keresetéből az első részleteket gond nélkül tudta törleszteni. „Csakhogy azt nem mondták, hogy ötször annyit kell majd fizetni egy év múlva. Hogy nem kapok annyi fizetést, mint amennyi a törlesztőrészlet. Annyira felemelték a fizetnivalót, hogy belefulladtam.”

A gyárban, ahol dolgozott, hetvenezer forintot keresett egy hónapban. A törlesztőrészlet, ami eredetileg harminc sem volt, hamarosan száztíz lett. Arra jött még a rezsi, meg a többi költség… lehetetlen volt ezt hosszú távon fenntartani. Kati három évig küszködött, aztán feladta. (Mint tudjuk, nem ő az egyetlen kárvallottja a svájcifrank-alapú hitelnek. A devizahitel miatt 1,2 millió magyar ember került adósságcsapdába, akiknek vállát összességében 5 ezer milliárd forint devizaalapú hitelállomány terhe nyomta, ami hosszú évtizedekre meghatározta a jövőjüket.) „Hálát adok a jóistennek, hogy én legalább egyedül voltam. Akinek ott volt két-három-négy gyerek, azok is repültek, nem volt kegyelem.”

Nehéz helyzetében pedig senki nem volt, akihez segítségért fordulhatott volna. Eladta a szép lakását, az árából kifizette a hitelét, és albérletbe költözött. A gyárat otthagyta, hogy több pénzt keressen, elment egy varrodába, mindig is nagyon ügyesen bánt a tűvel. „Csakhogy azt nem mondták, hogy itt mindössze három hónapig van munka, aztán mindenkit szélnek eresztenek.” Máshová nem tudott elmenni, a kínai áruk térnyerésével szépen lassan megszűntek a hazai varrodák, ahol elhelyezkedhetett volna.

Ekkor nagyon maga alá került. „Voltak elég kilátástalan hetek az életemben. Nem láttam a kiutat, hogy mihez kezdjek, kihez forduljak. Teltek a napok, és én csak ültem, teljes letargiában. De aztán mindig fel kellett állni, hiszen önsajnálatból nem élünk meg.”

Ekkor jutott eszébe, hogy elmegy a vendéglátásba dolgozni. Először egy körúti gyorsétteremben kapott állást. „Kegyetlen volt. Annyit kell ott dolgozni, hogy az ember megdöglik abban a 12 órában. Felkeltem reggel, a kezem görcsben volt, kinyújtani sem tudtam az ujjaimat.” Így is hat napot dolgozott, napi 12 órában, hogy ki tudja fizetni az albérletét, de arra is odafigyelt, hogy tudjon félretenni is. „Nem így terveztem az életemet, valamiért így kellett lennie.”

Később egy másik étterembe ment át dolgozni a jobb pénz reményében. Ezen a helyen az okozta a nehézséget, hogy míg korábban megszokta a csapatmunkát, itt mindent egyedül kellett csinálnia. Végül mégis azért állt fel három év után, mert nem bírta az intrikus munkahelyi légkört. „Nem értem ezt a kétszínűséget… Ide nyalok, azt eltaposom, kirúgatom. Az a furkálódás, ami ment! Én nem értem az embereket” – mondja. 

Hogy kerültél végül a hajléktalanszállóra? – kérdezem.

„Csináltam egy jó nagy faszságot… Jó szándékból ugyan, de akkor is

– kezdi. – Akkor még élt az anyukám. Jött a Covid, én albérletben éltem egy nagyon rendes házinéninél, aki megengedte, hogy a járvány alatt ingyen lakjak nála.” Kati abban az időben is a vendéglátásban dolgozott, az étterem azonban bezárt, ő pedig ott állt ismét munka nélkül. Egy ismerősén keresztül azonban sikerült elhelyezkednie a László-kórházban takarítónak. „Délután háromtól ott voltunk este nyolcig. Harminc kórtermet takarítottunk, meg a rendelőket. Csakhogy közben ott volt nekem a 83 éves édesanyám, egyedül, ágyban fekvő betegen. Nem ment ki hozzá orvos, gondozó, nem ment ki hozzá senki. Naponta ötször felhívott, megette az életemet. Én meg azért csak anyás voltam, úgyhogy addig-addig rágta a fülemet, hogy mondtam neki: jól van, anyu, pakolok, megyek.” 

Otthagyta a munkahelyét, felmondta az albérletét (ahová maga helyett keresett egy fizetőképes lakót), és hazaköltözött az édesanyját ápolni. „Vesztemre.” 

Egy hét után az édesanyja ráparancsolt, pakoljon azonnal össze, és takarodjon el a házából. „Az én anyukám már elég öreg volt, az agya sem volt a régi. Amellett régóta betegeskedett. És ha valaki hosszú távon beteg, az gyakran gonosz lesz. Ő már vagy 12-13 éve a házból nem ment ki. Neki azzal is baja volt, ha felálltam, vagy ha járkáltam a lakásban. Vagy ha megmozdultam. Veszekedett, átkozódott. Ott lakott abban a 120 négyzetméteres házban, egyedül, ágyhoz kötve… most gondold el, milyen mocsok volt ott. Borzasztó.” Kati mindent szépen kitakarított, rendbe tette az anyukáját. „És ezért haragudott rám, de rettenetesen. Fú, de utált.”

A testvéreire azonban ebben a helyzetben sem számíthatott. „Mi ilyen családcentrikusak vagyunk” – nevet. Pedig az elbeszéléséből kiderül, annak idején, amikor még férjnél volt, a családi ünnepeket ő rendezte, nála tartották az összejöveteleket a kertes házban úgy, hogy az alkalmankénti húsz-harminc főre ő vásárolt be, ő főzött. Az édesanyjának is ő vette meg, amire szüksége volt. „Azért, hogy vécé legyen a lakásban, közelharcot kellett vívnom vele. Nem akarta, de utólag belátta, milyen jó, hogy nem kell hidegben, sötétben elbotorkálnia a kert végébe.” A telefont is ő köttette be az anyukájának, és a számlát is ő fizette, ami igen magas volt, az édesanyja ugyanis úgy gondolta, mindennap minden gyerekének fel kellene őt hívnia, és ha ez nem történt meg, ő telefonált rájuk. „Tizenötezres telefonszámlákat csinált! Fizettem egy darabig, amíg meg nem untam.”

Miután az édesanyja kidobta, Kati ismét összecihelődött, és visszaköltözött Budapestre „a nagy semmire”, ahogy ő fogalmaz. Először egy munkásszállón talált helyet magának, egy apró, ablaktalan szobát, és újra elkezdett a vendéglátásban dolgozni – egészen a második járványhullámig. Akkor bezárt a munkahelye, és a munkásszálló is.

Akkor került a hajléktalanszállóra, egy barátnője révén.

„Hát az valami katasztrófa, az épelméjű embernek nem való. Amikor megláttam, micsoda lyukban kell laknom, sírtam, toporzékoltam, ordítottam, veszekedtem… mindent csináltam az első hetekben.

Düh, harag, csalódottság volt bennem. A szobában pedig poloska, csótány… én életemben nem láttam előtte ilyen bogarakat.”

Amellett a szálló közönségével sem találta meg egy idő után a hangot, azt állítja, a végén meggyűlölték a többiek. „Ugye, étteremben dolgoztam, ahonnan lehetett maradékot hazavinni, úgyhogy literszámra hordtam az ételt, etettem az embereket. De adtam a magaméból is, ha kellett, cigit, miegyebet. Mert ott aztán megy a koldulás reggeltől estig, és akit ki lehet használni, azt ki is használják a végtelenségig. »Majd megadom, majd megadom«, mondják, de persze az ember keresztet vethet rá.” Aztán egyik nap Kati az ingadozó vérnyomása miatt elájult, elrepedt a bordája, amivel aztán két hetet kellett feküdnie. „Senki nem kopogtatott be hozzám, hogy mi van velem. Aztán amikor jobban lettem, és elmentem bevásárolni, ahogy jövök fel, vagy tízen rám reppentek.” Akkor mindenkit elzavart. „Én eddig adtam. Ti hol voltatok? Úgyhogy itt el is vágtam magamtól mindenkit.”

Két évet élt itt, ennyi a maximum, amit a szállón lehet tölteni. Hamarabb eljött volna, de a kórházban, ahol munkát kapott, olyan keveset keresett (napi 4700 forintot kapott nyolc órára), hogy abból képtelenség lett volna albérletet fizetni.

Változást az hozott az életébe, hogy a járvány lecsengésével újra ki tudtak nyitni az éttermek. Kati azonnal munkába állt, két helyen is, és elkezdett félretenni saját bérleményre. „Körülbelül félmillió kell ahhoz, hogy az ember el tudjon menni albérletbe a kaucióval, meg mindennel. De így is egy tortúra, becsapnak, átvágnak, ami árat a telefonban mondanak, az nem igaz, amikor odaérsz, kiderül, hogy már jóval több.” Végül a BMSZKI (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei) albérletprogramjának segítségével és a munkatársak támogatásával, nagy nehezen megtalálta a jelenlegi otthonát, az utolsó pillanatban: két nappal azelőtt, hogy a szállóról el kellett költöznie. „Végre csöndben tudtam aludni, nem üvöltözött a folyosón senki!”

Van valamilyen álmod a jövődet illetően? – kérdezem. „Milliomos szeretnék most már lenni. Ennyi. Megvenni egy nagy házat, ott élni szép csendben, nyugalomban. Rózsákat fogok nevelni. Könyörgök, szenvedtem eleget, most már valami jó is történhetne velem.

Nem tudom, mit rontottam el, de valahol kisiklott a dolog. Mindent megtettem azért, hogy szépen éljek, csak aztán a körülmények így alakultak.”

Képek: Chripkó Lili / WMN

Fiala Borcsa