Világgá mentek! – Ötfős család, tizenegy hónap, három kontinens
Hányan képzeltük már el, hogy egy időre becsukjuk magunk mögött az ajtót, és világgá megyünk! A gondolattal talán szinte mindenki eljátszik olykor, az ötlet azonban örökké ötlet marad. Nem így a Harmat-Szabó család esetében, akik három gyerekkel vágtak neki tizenegy hónapnyi utazásnak, Afrikától Ázsián át Dél-Amerikáig. Meddig tervezgették a nagy kalandot, hogyan oldják meg három iskolás gyerek tanulását, hogyan gazdálkodják ki a költségeket? Kenya és Thaiföld között félúton a két szülő, Ildikó és Gábor mesélt nekünk az előzményekről, illetve az elmúlt két hónap tapasztalatairól. Széles-Horváth Anna írása.
–
Harmat-Szabó Ildikó fotós oldalát régóta követem, talán 7-8 éve is már, hogy felfedeztem a képeit, és nagyon szeretem, ahogyan ő a világot látja. Két hónappal ezelőtt azonban egész más fotók kezdtek szembe jönni a posztokban – na, nem stílusra vagy hangulatra – hanem a helyszín és a tematika szempontjából. Afrika, Szavanna, ugróiskolázó kenyai gyerekek, krétarajzok: sok szép fekete és három pár fehér kéz jóvoltából. Amikor szembesültem azzal, hogy
Ildikó és Gábor három gyerekével csaknem egyéves utazásra indult, méghozzá Afrika, Ázsia és Dél-Amerika irányába,
nem volt kérdés, hogy megkérem őket: meséljenek el erről mindent, amit csak lehet.
Az utolsó pillanat, ami megadja a lendületet
Ildi és Gábor régóta játszottak a gondolattal, hogy belevágnak egy hasonló utazásba, de az utolsó, végső lökésre még várni kellett. Amikor aztán amúgy is változást hozott az élet: Gábor sok év után úgy döntött, felmond a munkahelyén, érezték, eljött a lehetőség, az idő megvalósítani a hosszú ideje dédelgetett terveket. „Amikor ez megtörtént és megfogalmaztuk, hogy most már ténylegesen kivitelezhető egy efféle kalandba belevágni, a döntés viszonylag hamar megszületett. Körülbelül fél évünk maradt előkészíteni az utazást” – meséli Ildi, aki azt mondja az időzítéssel is szerencséjük volt.
A gyerekeik ugyanis 8, 10 és 12 évesek, és mivel éppen szeptemberi indulást és júliusi érkezést terveztek, kereken egy egész tanévet kellett megoldaniuk a tanulás szempontjából.
„Ha egy helyre utaztunk volna, akkor lehetőségük lett volna a gyerekeknek egy ottani iskolába járni, de mivel folyamatosan úton vagyunk, így maradt a magántanulói státusz, amit ma már egyéni munkarendnek hívnak.
Ez egy viszonylag egyszerű engedélyeztetési folyamat, és egyébként, ha tényleg utazás az ok, akkor szinte automatikusan jóváhagyják. Szerencsére a tanárok is nagyon támogatók voltak” – meséli az édesanya, aki szerint a sok online eszköz nagyban megkönnyíti a távtanulást, bár a szülő-gyerek kapcsolat szempontjából néha így is emberpróbáló feladat a folyamatos home schooling. „Félévkor és év végén lesznek majd vizsgák minden tantárgyból, addig nekünk kell átadni és gyakorolni velük a tananyagot” – fűzi hozzá Ildikó.
Turistáskodás helyett ottlakókká válni
Ahogy a szülők mesélik, a döntést ketten hozták meg, hiszen kettejüké a felelősség is, de igyekeztek a lehető legjobban bevonni a gyerekeiket az előkészületekbe, valamint pozitívan tálalni a rájuk váró kalandot. „Amikor rosszabb napjuk volt az iskolában, akkor örültek neki, hogy megyünk, amikor jobb napjuk, akkor itthon akartak maradni. De szerencsére majdnem végig várták és komolyabb veszekedés vagy szomorkodás egyszer sem volt az út miatt” – idézik fel. Az útiterv kapcsán az elejétől fogva tudták, hogy nem nyugati országokba szeretnének utazni, hanem Afrika, Ázsia és Dél-Amerika egyes vidékeit célozzák meg. Ezen belül azonban rengeteg tényezőt kellett mérlegelni, hogy összeálljon a végleges útvonal. „Sok összetevős matek volt a tervezés: kezdve azzal, hogy hol, mikor, milyen idő van,
hova megfizethető a repülőjegy, mit tudtunk előzetesen az adott országról, városról, milyenek a beutazási és vízumfeltételei. Egy dologban voltunk biztosak: hogy nem turistáskodni indulunk.
Nem az a cél, hogy minél több nevezetességet megnézzünk, minél több országon átrohanjunk. Inkább minden helyen legalább 1-2 hónapot eltölteni, kicsit jobban megismerni a helyi embereket, kultúrát, hogy milyen is lehet ott élni ténylegesen” – meséli Gábor. Hozzáteszi: ahol van rá lehetőség, ott igyekeznek valamilyen önkéntes munkában is részt venni. Kenyában például egy vidéki faluban voltak, ahol bár túl sokat nem kellett végül segíteni a helyi gazdaságban, de a hozzájuk tartozó árvaházba szinte mindennap átjártak játszani az ottani gyerekekkel.
Az útvonal végül úgy alakult, hogy szeptember elején Kenyában kezdtek, és töltöttek el két hónapot. A héten utaztak át Thaiföldre, ahol három hónapot maradnak, innen viszont elkirándulnak pár napra Kambodzsába és Malajziába is, hiszen a vízummentességhez 30 naponta el kell hagyni Thaiföldet. Ezt követi egy hónap Vietnám, majd 2024 márciusától másfél hónapot lesznek a Fülöp-szigeteken. Innen pedig Kanada érintésével Dél-Amerikába mennek, ahol pár napot eltöltenek Uruguayban és Panamában, illetve hosszabban, másfél-másfél hónapra Argentínában és Kolumbiában terveznek élni. Végül, ha minden az elképzeléseik szerint alakul, július végén, Spanyolország érintésével érkeznek haza.
A kiadások alapos tervezéssel mérsékelhetők
Az utolsó nagy lélegzetvétel egy hasonló kaland előtt persze kinek-kinek más miatt nehéz: akad, aki félelemből táncol vissza, más egy élethelyzet miatt nem szabadulhat hosszú időre, és természetesen sokak elé az anyagiak gördítenek akadályt.
Az utazás pénzügyi oldalával kapcsolatban a szülők azt mondják, természetesen drága mulatság, de alapos tervezéssel apróságokon is jelentős összegeket lehet spórolni. „A költségek legnagyobb részét a repülőjegyek teszik ki.
Ezeket nekünk öt főre kellett megvennünk, nem nagyon létezik gyerekkedvezmény. A szállás a másik része a dolognak: ez azonban már jóval szubjektívebb kategória, hiszen elég széles a skála, amin lehet mozogni a kollégiumi szállásoktól a luxushotelekig. Persze mi is igyekeztünk spórolni, de a három gyerek miatt voltak alapvető feltételek, amelyekből nem tudtunk engedni” – magyarázza Gábor.
A szülők stratégiája szerint
a repülőjegyeket az utazásra összespórolt pénzükből vették meg, a többi költséget pedig a budapesti házuk bérbeadásából igyekeznek fedezni.
„Az egyes lokációk kiválasztásánál és az időpontok mérlegelésénél az is szempont volt, hogy mennyibe kerül oda és akkor a repülőjegy, illetve igyekeztünk mindent 8-10 hónappal előre megvenni, lefoglalni, hogy minél olcsóbb legyen. Három gyerekkel a last minute kedvezmény nem opció, de két felnőtt esetében például ez is egy módja a spórolásnak” – teszi hozzá Gábor.
Honvágy és új perspektívák
A Harmat-Szabó család az első két hónap élményein már túl van, Kenyát maguk mögött hagyták: itt túlnyomórészt Nairobitól északra Meru város mellett egy Kithoka nevű faluban töltötték az időt. A kenyai vidéki élettel kapcsolatban azt mondják, érdekes volt megtapasztalni, mennyire mást jelentenek ott a hétköznapok, az értékek, valamint az idő felfogása. „Kenya esszenciája talán az volt számunkra, hogy nagyon kevésből és kevéssel is el lehet lenni. A gyerekek sokat játszottak a helyi árvaházban a helyi gyerekekkel, és persze volt, hogy vittünk krétát, ceruzát, lufikat, de sokszor csak úgy elvoltak, bújócskáztak, fogócskáztak, fociztak, elszórakoztatták egymást. Ugyanúgy mi is lelassultunk, sokat olvastunk. Persze tanultunk is majdnem mindennap, és segítettünk a ház körül” – meséli Ildi, aki nem tagadja, hogy
az otthontól távol megkezdett kalandnak nem csak gondtalan percei vannak.
Természetesen felbukkant már a honvágy érzése, főként a gyerekek részéről, de ezen mindig sikerült túllendülni. „Kenya elég lassú volt ahhoz, hogy unatkozni is lehessen, olyankor pedig jobban előtörnek ezek az érzések. Leginkább az osztálytársak hiányoznak, ez időről időre előkerül, de mindenkinek szerveztünk már videóhívást a barátokkal, az online jelenlét miatt napi kapcsolatban tudunk lenni az otthon maradt családtagokkal. Egyébként meg hoztunk társasjátékokat, e-book-olvasót, rajzolnivalót, kisebb játékokat, rengeteg kártyát. Kenyában a helyi gyerekek jelentették a társaságot, a többi országban pedig, ahova még megyünk, nem leszünk annyira távol a nagyvilágtól, sokkal több programra lesz lehetőség” – teszi hozzá Ildi.
Az édesanyának egyébként fotósként is új perspektívákat nyit az utazás: hiszen az új helyszínek, színek, formák, növények, fények igen inspirálók számára. „Van az a mondás, hogy mindig a suszter cipője a lukas. Na az elmúlt években rám is ez volt jellemző, mivel
sok családot fotóztam, így pont a sajátomra nem volt már időm, energiám. Erre remek lehetőség az idei év, hiszen végre folyamatosan »kéznél vannak« a gyerekeim, és rengeteg téma is adott.
Ahogy a munkám során is a természetes, hétköznapi dolgokat dokumentálom, így az utazás alatt is, ezért a gyerekeknek nem megterhelő, sokszor észre sem veszik, hogy fotó készült róluk” – mondja Ildi, aki a mobillal való fotózásban is új kihívást talált, mivel az értékesebb kamerát nem szívesen viszi egyes helyszínekre. A család egyelőre egy szép albumot tervez a csaknem egy év alatt összegyűlt anyagból a saját polcukra: ebben Ildi képei mellett Gábor élménybeszámolói és a nagyfiúk által összeírt receptek kapnak majd helyet.
Képek: Harmat-Szabó Ildikó