Szabó Anna Eszter: Ami most feladat, hamarosan emlék lesz
Pontosan fel tudom idézni, milyen volt éjszakáról éjszakára feküdni az ágyban, rajtam a kisbabámmal, aki csak velem, csak rajtam tudott aludni. Emlékszem a skizofrén érzésre, hogy úgy voltam határtalanul boldog, hogy közben ordítani tudtam volna a bezártságtól. Akkor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha vége lesz ennek az időszaknak. Pláne, hogy egyszer majd visszasírom. Vagy valami ilyesmi. Szabó Anna Eszter írása.
–
Anya a hátizsákban
Őszintén, egyáltalán nem számítottam arra a markáns gyomorgörcsre, amit az első „ottalvós” osztálykirándulásra csomagolás közben éreztem. Egészen addig a pontig, amíg a ruhákat el nem kezdtem szétválogatni, azt hittem, ez is csak ugyanaz, mint amikor a szüleimhez utaznak a tanítási szünetekben. Nincs problémám azzal, hogy külön legyünk, hiszen tudom, hogy a szüleimnél jó kezekben vannak, kapok képeket, üzeneteket. Olyankor biztos vagyok abban, hogy minden rendben, és hát ott vannak, ahol felnőttem. Ismerősebb közegben nem is lehetnének. Ha ott vannak, hátradőlök. Nincs okom aggodalomra.
De amikor a pizsamák között válogatni kezdtem, rám tört a pánik, teljesen váratlanul.
Egyetlen hátizsákba mégis hogy pakoljak be mindent, amire szüksége lehet?
Mi lesz, ha valamit kifelejtek? Mi lesz, ha túl sok mindent pakolok, és megszakad a gyerek alatta? Mi lesz, ha... Mi lesz?!
Én sem értettem, mi ez a hirtelen jött görcsösség. Hiszen tudtam, hogy biztonságban lesz, hogy óvó, szerető környezet veszi majd körül. Tudtam, hogy ha elfogyna a becsomagolt elemózsia, akkor lesz, aki megosztja vele a magáét. Hogy lesz, aki megvigasztalja, ha megüti magát. Ráadásul a kirándulás pont a szülővárosomba lett szervezve, így vész esetén még a családom sincs messze, ezt is tudtam.
Aztán persze valahol mélyen már én is tudtam, mi a baj.
Hogy eljött az a pillanat, amikor úgy fekszik le aludni és úgy kel fel, hogy nem tudom, pontosan milyen környezet veszi körül.
Egészen más így pakolni. Nem csak arról van szó, mennyi ruha, vagy hány szendvics kell. A karomat akarom meghosszabbítani, több száz kilométeresre. Mintha magamat is próbálnám becsomagolni.
Végül nagy levegőt vettem, szépen mindent összepakoltunk, megbeszéltük a gyerekkel, mit hol talál a táskában, majd nyugovóra tértünk.
Nem marad más, csak az integetés
Negyed ötkor keltünk, hogy elérjük a vonatot, még sötét volt. Az állomáson kaptam egy sietős puszit, és onnantól kezdve már csak a cimbikkel lógott. Felszállt a vonatra, láttam még, hogy azonnal mindent kipakolt a táskából, hogy előtte legyen. Megfordult a fejemben, hogy felszaladok, és szólok, hogy nem kell mindennek egyszerre az asztalon lennie, de leállítottam magam. Nem. Az én dolgom véget ért a bepakolással és azzal, hogy időben feljutott a vonatra. Megold ő mindent.
Sípolnak, a kerekek megindulnak, a szülők integetnek a hajnali derengő fényben, a gyerekek egy része visszainteget, az enyém már a Ropi könyveket bújja a barátjával. Hát így. Nekiindult.
Tudom, sokaknak ez az egész beszámoló túlzottan szentimentális lehet, de muszáj leszögeznem, hogy az életünk egy pontján azt is lehetetlennek tűnt elképzelni, hogy valaha képes lesz egy órát nélkülem eltölteni.
Aztán persze, évek múltán kiderült, hogy képes, akár napokat, sőt egy hetet is, ha ismerős, szerető környezet veszi körül. Csak idő kellett hozzá.
Végül azt a kirándulós napot hármasban töltöttük a kisebbik gyerekünkkel. Ilyen még sosem volt. Élveztük nagyon, de vacsora közben, ahogy beszélgettünk, rendesen fájt a nagyobbik hiánya. Pontosan tudtam, mikor szólna közbe, azt is, hogy milyen módon.
A férjem csak mosolygott, tudta, mi zajlik bennem. Pedig amikor a gyerekek a szüleimmel vannak napokig, én aztán nem vagyok érzelgős egy pillanatig sem. Nem, olyankor kiélvezek minden percet, ami csak az enyém, a miénk. De ez most más. Ez már egy lépés abba a következő fejezetbe, amikor már egyre kevésbé kellünk.
A kicsi persze imádta minden percét annak a másfél napnak, amíg csak ő volt velünk. Imádta, hogy mindketten az övéi voltunk. És jó is volt. El is felejtettem már, milyen egy gyerekkel.
Nem változott semmi… még
De aztán eljött a másnap, és délután megjött a nagy kiránduló, fülig érő vigyorral szaladt felém, megölelt, és onnantól be nem állt a szája. Hol nekem, hol a barátainak mesélte – egymás szavába vágva –, amit együtt éltek át.
Természetesen minden szuper volt, remekül érezte magát. Átestek osztályként a tűzkeresztségen, sokan közülük először aludtak házon kívül. Az aggódó szülők megkönnyebbültek, és a gyerekek büszkén vonultak nagy hátizsákjaikkal, mintha egy nagy próbán estek volna át. És hát így is volt, a maga módján. Volt kaland, móka, tanulás, némi diszkomfort, pont ahogy azt kell.
Hazaérve pedig minden azonnal visszatért a régi kerékvágásba. A gyerek nem változott, én sem változtam, minden maradt a régiben.
Ez az egész csak annak adott egy kis teret, időt, hogy emlékeztessem magam: már nincs sok idő. Hogy tényleg minden átmeneti.
Mindez akkor, amikor nyakig benne vagyunk a kisgyerekes korban, még csak hangzatos lózungnak tűnik.
De pont, mint ahogy várandósan senki nem tudta eléggé érzékletesen elmondani, milyen lesz az első pár év, úgy a leválás korszaka is hasonló lehet. Ezen mindenkinek magának kell átesnie. És az benne a csodálatos, hogy a kapuhoz érve minden felértékelődik. Mert kettőt pislogunk, és már nem fog szemrehányást tenni, amiért kevesebbet játszunk együtt mostanában. Nem fogja követelni, hogy feküdjünk mellette, amíg el nem alszik. Mindaz, ami most feladat, az hamarosan emlék lesz.
Jó lenne, ha ez a nehezebb pillanatokban is eszembe jutna!
Kiemelt képeink a szerző tulajdonában vannak
