Tom Cruise, a verhetetlen világmegváltó – megnéztük a Mission: Impossible – Leszámolás első részét

–

Úgy lenne szép, ha mindenki csak önmagával versenyezne, nem tekingetne mindig jobbra-balra, hogy mások hol tartanak, kit kéne legyőzni, de ezt csak kevesen tudják megvalósítani. Tom Cruise igen. Ő jó tíz éve ráállt egy trackre, és azóta gyakorlatilag ugyanazokat a filmeket készíti ilyen-olyan változatban, tehát csak önmagával vetekedik. Hol Jack Reacherként, hol Maverickként, hol pedig Ethan Huntként dobja be magát, hogy megmentse a világot egy fenyegető ellenségtől, miközben a saját csapatában is különcként, vagy inkább önjáró igazságosztóként borzolja a kedélyeket. A frizura változik, a kosztüm nagyjából marad, és ami a lényeg: ő maga is ugyanaz próbál lenni, aki tizenöt éve volt: az élete közepén járó, ereje teljében lévő elszánt férfi, aki magányosan rója a kiválasztottak útját, de mit tegyen… ez a felkent hősök sorsa. 

Bocsánat az iróniáért, hiszen ez egy teljesen érvényes vállalás, és egyelőre működik.

Szerintem a legnagyobb teljesítmény az, hogy Tom Cruise még nem vált önmaga paródiájává, ha vékony jégen táncol is. De most még elhisszük neki.

Van mögötte tudás, elszántság és tartalom – amit kitűzött maga elé, azt valóban a létező legjobb színvonalon teljesíti. A Mission: Impossible – Leszámolás – Első rész egy újabb magánszáma, ami hatalmas csinnadrattával ugyanabból a kottából játszik, mint eddig mindig (a film kétharmada üldözés és közelharc, a maradék jelentőségteljes elmélkedés a fennálló világrendünket veszélyeztető gonoszról), a körülötte felbukkanó, majd eltűnő mellékalakok pedig mind csak arra hivatottak, hogy az ő nagyszerűségét erősítsék.

Feladtam már azt a vágyamat, hogy az egésznek legyen valami értelme is, úgyhogy tőlem nem hallotok majd kesergést a sovány cselekményről, aminek igazából értelme sincs, de még egy picit nevetséges is. Na jó, utóbbit muszáj megmagyaráznom: arról van szó ugyanis, hogy Ethan Hunt – és ezáltal a mi világunk – főellensége ezúttal a mesterséges intelligencia (amit a filmben Entitásként emlegetnek), mert nemcsak teljesen átveszi az uralmat a digitális világ felett, de ezáltal elmossa a határt a tény és a hazugság között, összezavarja az emberek fejét, így pedig már semminek sem lehet hinni. (Na tessék, még aktuális üzenetük is van az alkotóknak.)

Ethan Hunt tehát ezúttal arra teszi fel az életét, hogy ezt az elszabadult Entitást megfékezze, ehhez pedig mit kell tennie? Hát, nem egy számítógép előtt ülnie a világ legjobb hackereivel – ha ezt hittétek, nagyon rossz irányba kapiskáltok. Hunt amúgy sem az a fajta ember, aki meg bírna ülni a seggén, és agyból oldaná meg a problémákat. Ezért aztán azt találták ki neki, hogy egy kulcsot kell megszereznie, amely egy tenger alatt elsüllyedt szerverbe passzol. Értitek, egy kulcsot! Azt a kis rézszínű izét, amivel az ajtókat nyitogatjuk. És ami ráadásul most két részből tevődik össze, és mindkettőt máshol kell keresni, meg persze hamisítják is.

És hogy még örök érvényűbb aktuálisabb legyen a probléma: az egészről az oroszok tehetnek, ők szabadították a dezinformációt és fakenewst terjesztő szoftvert a világra.

Szóval van egy kis ellentmondás abban, hogy egy világméretű digitális problémára analóg megoldást keresünk a hősünkkel, ugyanakkor van benne valami szép is, hogy Ethan/Tom ragaszkodik ahhoz, amibe beleszületett, és ami hőssé avatta: a kézzelfogható valósághoz. Ezért van, hogy ő továbbra is a fizikai megméretésben hisz (és egy jókora részét kaszkadőr nélkül, maga hajtja végre), és minden fél órában azt sulykolja: csak annak hihetsz, ami a szemed előtt történik, és amit egy ember a saját szájával mond az orrod előtt. A többi mind lehet kamu.

Ennek megfelelően akad a filmben olyan autós üldözés, amit egy öreg Fiat 500-assal hajtanak végre (ráadásul keresztbe kulcsolt kezekkel), száguldó vonat tetején bemutatott késpárbaj (tisztára, mint a legutóbbi Indiana Jonesban), és motorral elővezetett ejtőernyős ugrás az Alpok sziklái között, aminek a valódiságát nemcsak egy külön kisfilm igazolja, hanem Tom Cruise arcközelije is. Ahhoz képest egyébként, hogy mekkora attrakció ez utóbbi (tényleg lélegzetelállító), nem kap elég hangsúlyt a filmben, hiszen minden fél órában jönnie kell egy újabb mutatványnak, és az ezt követő vonatszerencsétlenség, amelyben hősünk a rajta csüngő nővel együtt kapaszkodik vissza szerelvényről szerelvényre a légnyomással szemben a szakadék széléről, még látványosabb.

Viszont ezzel a folyamatosan egymásra licitáló akciójelenet-cunamival valóban sikerül a feszültséget magasan tartani. Ha nem is azért izgulunk, hogy oldják meg egyszer s mindenkorra a digitális környezetszennyezést (ugyan), és azért sem igazán, hogy Ethan Hunt életben maradjon (hiszen van még egy rész ebből a történetből is, nyilván nem halhat meg), de azért igen, hogy hogyan oldják meg.

Látnunk kell, ahogy az emberi teljesítőképesség határait ostromolja, és mindig kijjebb tudja tolni.

Hát, valami ilyesmi lehet Tom Cruise célja: meg akarja mutatni, hogy az időt is le lehet győzni. Hatvanévesen is birtokolhatja az ember egy csúcsformában lévő negyvenes képességeit, mert az emberi élet íve nem egy sokáig fölfelé, aztán valahonnan lefelé tartó görbe, hanem ágaskodhat mindig csak fölfelé. Neki csak felfelé ágaskodik. Ő még potens, sőt potensebb, mint valaha – ha nem is szexuális értelemben, mert a nők csak le- és felcserélhető statiszták a filmjeiben, valódi romantikus kapcsolatot nem alakít ki velük. (Haley Atwell egyébként ebből még az ügyesebb fajta, egész sokat kihoz a meg nem írt karakteréből, és rá tud kapcsolódni a partnerére is.) 

Tom Cruise-t igazából már csak az érdekli, ami emberfeletti. Nem hiszi el, hogy azt nem szerezheti meg. Eszembe is jutott annál a bizonyos ejtőernyős ugrásnál Ikarosz. Csak nehogy ugyanúgy végezze.

Kiemelt kép forrása: Paramount Pictures

Gyárfás Dorka