Tom Cruise, az ember, aki 61 éve a saját tüzében ég – Rendhagyó születésnapi portré

–

Az ausztrál kilences csatornán futó 60 Minutes riportműsor sokat látott szórakoztatóipari tudósítójának tekintetén jeges borzongás futott át. Ha ez a cikk regény lenne, akkor valahogy így kezdeném. De nincs nekünk erre most időnk, nem regény ez, hanem cikk, úgyhogy hagyjuk a redundanciát, és mondjuk ki: Peter Overton egy pillanatra összeszarta magát, és ez látszott rajta. (Még akkor is, ha minden színészi képességét bevetette, hogy meglepettségnek álcázza).

A műsor tizedik perce környékén történt, akkor, amikor a vele szemben ülő Tom Cruise enyhén előrebiccentett állal, egyetlen pislogás nélkül az agyvelejéig hatoló nézéssel közölte vele, hogy „Megmondom, mi a helyzet. Túlmész egy határon, Peter. Pontosan tudod, hogy így van.” A színész fenyegető aurájától épp sokkot kapó, de a szakmai mundér becsületéért mégiscsak kiállni igyekező riporter egy „szerintem az emberek kíváncsiak erre” klasszikussal próbált visszaszólni, mire Cruise – továbbra is pislogás nélkül, Overton arcáról egy pillanatra sem elfordítva tekintetét: „Peter, ezt te akarod tudni. Vállalj felelősséget azért, amit kérdezel, ne takarózz másokkal, én most csak veled beszélgetek. Oké? Szedd össze a jó modorodat!”

Úgy tűnt, hogy a riporter – akiben ki tudja, milyen gyerekkori emlékeket idézett fel ez a stílus – ezen a ponton már maga is elhitte azt, amit mondanak neki, hogy ő egy rossz gyerek, és ezért büntetést érdemel. Valamint elfelejthette, hogy nem, nem kettecskén beszélgetnek egy kávé mellett, hanem három kamera előtt egy országos csatorna nagy presztízsű tévéműsorában, ahol ő (a riporter) épp a világ egyik legismertebb emberének (aki önszántából, a nyilvánosság filmpromóciós célokra való használatának előre megfontolt szándékával ad interjút) tett fel egy releváns és udvarias kérdést a volt feleségéről (aki ausztrál) és közös gyerekeikről (akik félig ausztrálok). A felnőtt férfi a szemünk előtt regresszál kisfiúvá, akit épp leszid az apukája. A szóváltás így ér véget: 

– Azt mondod, átléptem a határt?
– Igen.
– Bocsánatot kérek, őszintén.
– Helyes. Helyes. 

Ez a beszélgetés sejlik fel bennem, amikor 2022 nyarán azt olvasom, hogy Cruise egyik brit kollégájának, Simon Peggnek (akivel a Mission: Impossible franchise több darabjában is együtt játszik) a száján kicsúszik valami ilyesmi: 

„A legjobb dolog, amit [Tom Cruise] tanított nekem, az, hogy sose vállaljak felelősséget a hibámért. Ha valami az ő hibájából elromlik, egyszerűen letagadja. Aztán, ha valaki kijavítja, akkor ahelyett, hogy elnézést kérne, rám kacsint, és egyszerűen azt mondja: »Aha«. Ő így őrzi meg a hatalmát. Azzal, hogy nem hibáztatható semmiért.”

Ezt most csak úgy itt hagyom, írnám, ha ez a cikk egy Instagram-poszt lenne. De nem az, úgyhogy hadd tegyem hozzá, hogy miután Pegg mondatai végigsöpörtek a világsajtón, sokakban okozva – divatos kifejezéssel – aha-élményt Cruise-zal kapcsolatban, gyorsan és hangosan helyesbített, és lecseszte a reagáló közönséget és újságírókat, amiért szó szerint veszik a szavait, miközben nyilvánvalóan csak viccelt. Nyilvánvalóan.

Amikor Tom Cruise személyiségére gondolok, egyetlen szó az összes többit túlharsogja a fejemben. Ez a szó pedig a kontroll.

Olyan érzésem van, mintha ennek az embernek minden pillanata az irányítás megtartásának igényéről szólna. És a kontroll: hatalom.

A paternizálás: hatalom; a gázlángolás: hatalom – csak hogy a fönti két esetnél maradjunk. Én értem, tényleg értem, hogy a hollywoodi filmiparban egyszerűen nem lehet másként ennyi évtizeden át, ilyen elképesztően sikeresen túlélni, relevánsnak, izgalmasnak, befolyásosnak, láthatónak maradni. Pénzt keresni. Kontrollálni a sajtót, kézben tartani a narratívát. Nyomot hagyni szakmailag. Megkapni a neked való forgatókönyvet, és leforgatni azokkal, akikkel jó kezekben vagy, akik úgy építenek tovább, ahogyan te szeretnéd. És közben még élni is; szeretni, szeretve lenni… Mindenki szeme láttára. Én csak egy kicsi káeurópai ország közepesen híres személye vagyok, de el tudom képzelni, milyen irtózatos nyomás lehet így élni és dolgozni. 

És Cruise ebben (is) tehetséges. A kontroll megszerzésében és a hatalom megtartásában. Nagyon ritkán hibázik. Mondjuk, 2005 épp egy ilyen év volt.

Az ausztráliai interjú abban az évben készült, amit úgy szoktak leírni: „amikor Tom Cruise megőrült”. Az akkor 43 éves filmszínész az év tavaszán ismerkedett meg Katie Holmesszal, amit egy hónappal később Oprah Winfrey talkshow-jának kanapéján ugrálva jelentett be a világnak az amerikai televíziózás egyik legmeglepőbb (és szerintem legviccesebb) képernyős jelenetében.

Valamint ugyanezen év nyarán jelentette ki egy másik amerikai tévéműsorban, hogy a pszichiátria áltudomány, a szcientológia módszerével kellene meggyógyítani a mentális problémákat, és Brooke Shieldsnek a súlyos szülés utáni depressziójára gyógyszer helyett sportot kellett volna „szednie”. (Utóbbi kijelentéséért később bocsánatot kért a színésznőtől, és évekkel később egy interjúban is elismerte, hogy – mondjuk így – ez a vélemény ebben az esetben, ilyen stílusban nem volt szerencsés.) Aztán megszületett Holmes és Cruise közös gyereke Suri, a két színész pedig összeházasodott.

Tette mindezt jelentős médianyilvánosság előtt, boldogságát hetedhét ország tudtára hozva folyamatosan és szinte mindenhol, nem mellesleg úton-útfélen agitálva a szcientológia filozófiája mellett mindenféle témában.

(OFF: 2008-ban került ki az a videó az internetre, amelyben Cruise, aki az első feleségén, Mimi Rogersen keresztül ismerkedett meg az egyházzal 1986-ban, eltökélt arccal magyarázza el, miért kiváltság az egyházhoz tartozni, és hogy a szcientológia leszoktat a drogról, megjavítja a bűnözőket, és megmenti a világot. A videót a szervezet levetette, de pár éve újra elérhető, jelenleg 15,5 milliós nézettsége van a YouTube-on. ON). Az imént felidézett Oprah-műsorban ijesztő volt látni azt is, ahogy a fellelkesült színész a kulisszák mögött rá váró és a szereplésre szemlátomást épp egyáltalán nem ácsingózó menyasszonyát is berángatta (a szó szoros értelmében) a műsorba. 

A hónapokig tartó és láthatóan kontrollvesztett kommunikációs ámokfutás után egyszer csak eltűnt, hogy aztán nagyjából egy évvel később elkezdődjön a damage control. Vagyis, a veszteségek minimalizálása, és Tom Cruise imázsának újraépítése.

Olyan interjúkkal, amelyek arra mindenképpen jók, hogy felrajzolják annak a gyerekkornak és családnak a körülményeit, ahonnan elindult, és rámutassanak bizonyos motivációkra. Azt már korábban is lehetett tudni, hogy Cruise szülei a színész tízéves korában elváltak, és a négy gyereket gyógypedagógus édesanyjuk nevelte, három munkahelyen dolgozva, folyamatosan a szegénység peremén egyensúlyozva. A villamosmérnök végzettségű, abuzív apa ekkor tíz évre eltűnt a képből. Róla Tom Cruise a Parade magazinnak 2006-ban azt mondta, a férfi, aki verte őt, maga volt a „káosz kereskedője”, aki egyetlen munkahelyen sem volt képes megmaradni, ezért a család folyamatosan, szinte évente költözni kényszerült.

„Bántalmazó volt, és gyáva. Az a fajta ember, aki ha valami elromlik, akkor beléd rúg. Nagyon nagy lecke volt ez az élettől – ahogy magához édesgetett, hogy biztonságban érezd magad, aztán bumm! Azt éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az emberrel. Ne bízz benne! Légy óvatos a közelében! Végig szorongtam.”

És nem csak otthon szorongott.

Az iskolát a költözések miatt tizenöt különböző intézményben végezte el, és nem igazán tudott megtanulni olvasni, ezért rendre felzárkóztató foglalkozásokra kellett járnia (hétévesen diagnosztizálták diszlexiával – egy „bélyeg”, amit felnőtt szcientológusként kikér magának, és felvette a pszichiátria bűnlajstromára ezt is), egyebek közt ezért sem tudott igazán beilleszkedni a diákközösségekbe. A kis termetű fiú magányos volt, és nagyon szerette volna, ha szeretik – ehelyett kiközösítették, rendszeresen cukkolták. 

„Rendre az történt, hogy jött a nagyobbik bully, és meglökött. A szíved erre hevesen ver, elkezdesz izzadni, és úgy érzed, mindjárt elhányod magad. Nem én vagyok a legnagyobb méretű ember, sosem szerettem verekedni, de már akkor is tudtam, hogy ha nem ütök vissza, akkor egész évben bántani fog”, mesélt élethosszig tartó feszültségeinek egyik forrásáról. 

Az, hogy kiskamaszként végignézte, ahogy az édesanyja képes elszakadni a bántalmazó férjétől, és visszavenni az irányítást az élete fölött, óriási tanulsággal szolgált neki. „Az ember képes arra, hogy létrehozza a saját életét”, mondta erről a Parade-interjúban. De az igazi menedéket az iskolai színjátszókörök jelentették számára.

Megtanulta, hogy ha az otthonában történtek felett nincs is hatalma, a színjátszásban, a szerepeinek megformálásában, más karaktereken keresztül mégiscsak sikerülhet átvennie az irányítást. Cruise a színpadon belekóstolt a kontrollba, és ízlett neki.

Továbbtanulni esze ágában sem volt, érettségi után azonnal New Yorkba költözött, és elkezdett meghallgatásokra járni. A frusztráció, a szorongás és az ambíció csiholta belső tűz elképesztő energiával robbantotta be a filmiparba a 19 éves fiatalembert. Tehetsége, energiája, jelenléte vitathatatlan volt (és szerintem azóta is az). Már a második szerepével (1981-ben, a Taps / Takarodó című filmben) kitűnt a szereplőgárdából, 1983-ban pedig Joel karaktere igazi áttörést hozott neki a Kockázatos üzletben (Risky Business).

Egy korai interjúban azt monda, tíz évet ad magának, hogy befusson Hollywoodban. Nem kellett neki annyi, egy is elég volt. 

„Én mindent akarok! Úgy értem, nem csak egy szerepálmom van, van legalább száz szerep! Én akarok lenni a legjobb. A lehető legeslegjobb akarok lenni”, mondta az Entertainment Tonight tévéműsorban, 1982-ben. Nem viccelt. Az áldozati éveket maga mögött hagyta, immár nála volt a karmester pálca, tudta, mit csinál.

Csak az ezredfordulóig 17 év alatt 17 filmjét mutatták be, dolgozott Ridley Scott-tal (Legend/Legenda, 1985), Tony Scott-tal (Top Gun, 1986; Days of Thunder/Mint a villám, 1990), Martin Scorsesével (The Color of Money/A pénz színe, 1986), Barry Levinsonnal (Rain Man/Esőember, 1987), Oliver Stone-nal (Born on the Fourth of July/Született július negyedikén, 1989), Rob Reinerrel (A Few Good Men/Egy becsületbeli ügy, 1992), Sidney Pollackkal (The Firm/A Cég, 1993.), Brian De Palmával (Mission: Impossible, 1996), Cameron Crowe-val (Jerry Maguire – A nagy hátraarc, 1996), Stanley Kubrickkal (Eyes Wide Shut/Tágra zárt szemek, 1999), nem folytatom, mert felsorolhatatlan. 

A munkabíráson, alázaton, elhivatottságon túl van még egy fontos tulajdonsága, ami ebben az első másfél-két évtizedben megmutatkozott: a kiváló arányérzék. Az, ahogy a szerepek, a forgatókönyvek, a rendezők egymásra épülnek karrierjének e szakaszában, ahogy már ekkor tökéletesen kézben tartja a pályáját, ahogy építi magát és ahogy hagyja, hogy építsék őt azok, akikkel dolgozik. És mindössze néhány év után a filmek fejlesztésébe is beszállt, hogy a lehető legnagyobb rálátása és ráhatása legyen arra, ami az arcával történik a vásznon; a forgatókönyvtől az előkészítésig, a stábtagok kiválasztásától az utómunkáig mindenbe beleszólást szerez. 

Mára olyan szintű befolyása van, hogy amikor felvetődött, hogy a Covid előtt, 2019-ben forgatott Top Gun: Mavericknek a csúszások miatt inkább streamingbemutatója legyen, ő csak annyit mondott: „That’s never gonna happen” (szabadfordításban: „Az lehetetlen.”), a stúdió pedig engedelmesen megvárta, hogy a mozikba kerülhessen a film. Mondjuk, Cruise-nak igaza volt, a film a Paramount történetének legnagyobb kaszája (Bányász Attila kritikáját. filmről ITT olvashatod el); jelenleg közel másfél milliárd dollár bevételnél tart, ennek nagyjából fele az Egyesült Államokból, a másik fele a nemzetközi bevételekből származik.

Ha Tom Cruise egy startupvállalkozás lenne, akkor azt írnám, lenyűgöz a kontrollált növekedése. De nem az, hanem egy színész (és a Mission: Impossible sorozat első része, vagyis 1996 óta producer is), úgyhogy csak annyit mondok: mesteri. Ijesztő, de mesteri. 

A kezdetektől fogva nagyon sokat dolgozott, nagyon sok pénzt keresett, nagyon sok pénzt hozott a vele dolgozó stúdióknak, és nagyon népszerű volt a nézők körében. Ez pedig egy idő után jókora súllyal nehezedett rá – a művészetének legmagasabb szintű elismerését tekintve biztosan.

Háromszor jelölték Oscar-díjra (1990-ben a Born on the Fourth of July/Született július negyedikén és 1997-ben a Jerry Maguire – A nagy hátraarc főszerepéért, valamint 2000-ben a Magnolia mellékszerepéért), de egyszer sem kapta meg.

Úgyhogy a harmadik „vesztes” év után finomhangolta az addigi építkezős módszert, és elengedte a művész(iesebb) filmeket, helyettük inkább az akció- és sci fi/fantasy jellegű blockbusterek felé fordult.

Ez az utóbbi két évtizedben – nem kis részben az M:I franchise, no meg persze az első rész után 36 évvel bemutatott Top Gun: Maverick elképesztő sikerének is köszönhetően – annyira jól sikerült, hogy mára szeretik olyan megalomán jelzőkkel illetni, mint például „az utolsó igazi hollywoodi filmsztár”. 

Ezzel, ha nem gond, én nem értek egyet. De azzal igen, hogy Tom Cruise pályája lemásolhatatlan. És mivel a 40 évvel ezelőtti indulása óta olyan mértékben megváltozott az, ahogy és amit nézünk a képernyőn, most már az is marad. 

Ja, és még valami. A 2010-es évekre a magánéleti narratíva irányítását is sikeresen visszaszerezte. Nincs több beszólás a depressziósoknak, nem fenekeli el verbálisan az őt kérdező riportereket, Katie Holmes pedig elvált tőle, és a közös lányukkal együtt hátat fordítottak a szcientológiai egyháznak. Így Cruise nagyon keveset (egyes hírek szerint egyáltalán nem) látja a most 16 éves Surit, de, ha hinni lehet az azóta napvilágra került dokumentumfilmek, leleplező könyvek és cikkek garmadájának, akkor Tom sokáig sosincs egyedül. Castingolnak mellé újabb barátnőt. (Az erről szóló tényfeltáró Vanity Fair-cikk megjelenése után az egyház vehemensen tagadta, hogy ők keresnének nőt a színésznek. Mindamellett az információt más beszámolók megerősítették.) Legutóbb a Marvel-moziuniverzumból ismerős Hayley Atwell jelent meg mellette a Maverick májusi premierjén – akivel azóta szakítottak. Legutóbb Shakirával hozták hírbe.

Amikor bő húsz évvel ezelőtt szintén a Vanity Fairben felidézték neki Cary Grant híres mondását, amely szerint „Mindenki Cary Grant szeretne lenni… még én is”, és megkérdezték tőle, hogy ő így érez-e Tom Cruise-zal kapcsolatban, ezt válaszolta: 

„Nem, én a gyerekeim szeretnék lenni. De komolyan: persze, szeretek én lenni, szeretem a munkámat, a családomat […] Nem tudom, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Arról, hogy ki vagyok, milyen ember valójában. Érted, amit mondok? Tom Cruise nem egy karakter egy filmből. Ez az ember én vagyok.” 

Az a gyanúm, hogy ez az egy dolog azóta sem változott. Ez, és még valami: a megszállott tűz, ami a szemében van.

Az hatvanegy éve ugyanolyan.

D. Tóth Kriszta

Kiemelt kép: Tom Cruise a Top Gun: Maverick bemutatóján, Londonban, 2022 májusában – Fotó: Joseph Okpako / WireImage / Getty Images

D. Tóth Kriszta