Tanárok és szülők: a józan ész utolsó mentsvárai vagytok!

 –

A gyerekek bizonyítványt és jutalomkönyvet szorongatnak, ne adj’ isten ballagótarisznyát, a tanítók összeroskadhatnak végre a katedrán, a szülők fellélegezhetnek az év végi dolgozatdömping után, s egy pillanatra súlytalannak érezhetik magukat a hosszú nyári szünet kitörése előtt, mindenki kölcsönösen megkönnyebbül, taná–diák–szülő egy közösségként ünnepli meg a sikerrel zárt küzdelmes tanévet.

Ebben az elemelt pillanatban helye van szép szónak, kézfogásnak, ölelésnek, biztatásnak

Magam is adom és kapom, szülőként dadogva mondok köszönetet, érezve és tudva a tanítók egész éves emberfeletti munkáját, ahogyan tanárként is meghatódva fogadom tanítványaimat, akik veszik a fáradságot, s az évzáró ünnepi forgatagában egy hálás ölelés erejéig eltalálnak hozzám a tanári szoba rejtekesébe.

Minek hát még pont a célvonal előtt, a véghajrában, az utolsó témazárók nyűglődése közepette egy mesterségesen kijelölt nap, egy posztszocialista ünnepmaradvány, a kiváló dolgozóé, a kiváló tanítóé, már-már a sztahanovistáé, akárkié, akit a rendszer kiemel és dobogóra állít, tagjaként definiál, tulajdonképp tehát birtokba vesz? 

Felejteni, túlhaladni kívánt kort idéz, mégsem törli el senki, talán kínos is volna ebben a túlontúl átpolitizált köznapi magyar valóságban. Ám maradása is zavaró, kerülgetjük, mint családi ebéd után a magát ott felejtő, kapatos rokont, aki bár mindenkinek útban van, tapintatból mégse küldi haza senki.

Elvásott az ünnep neve is

Írtam már róla épp egy évvel ezelőtt, mivé silányult a pedagógus fogalom mára Magyarországon. Nos, azóta sem lett jobb a helyzet.

Közösségi fórumok köpőcsészéiben aszalódik továbbra is, húzzák-vonják, szidják-gyalázzák, mert ma idehaza „mindenki jobban tudja”.

Vezető hírek kommentjeibe jobb nem belegörgetni: „kuss a neve, tanítson, más is ennyit keres, mit panaszkodik, takarodjon a gyerekem közeléből, ha nem tetszik a rendszer, nyaranta a seggét vakarja, milyen ember az ilyen, ügynök, kém, ateista, libernyák, napi négy (!) óra munka mellett sír a szája, nekem hétvégén itt ne csipogjon a Kréta, de hát csak (!) taknyot kell törölni, csak (!) le kell adni az anyagot, biztos receptkönyvet töltött fel portfólió helyett, érzékenyítés, ja persze, nekem ne csináljon itt buzit a gyerekemből, mit vág fel a diplomájával, mer’ a melós az nem is ember, mi?”

Nem folytatom, azt hiszem, ennyiből is világos: a pedagógus fogalmának mellékzöngéi és negatív konnotációi vannak.

Kellene egy másik, egy még tiszta szó, üres, fehér holdudvarral

Nyomni kéne egy resetet, kitörölni minden eddigi „pedagógusozást”, és új fogalmat építeni, vagy a meglévő régiekből fényesíteni ki egyet-egyet legalább.

Tanár, tanító, nevelő – nemes szavak ezek, éppen azt jelentik, amit. Közéleti véleményformálóink is sokat használnának az ügynek már pusztán azzal, hogy nem ártanak, azaz – egyelőre legalábbis – semleges fogalmakat említenek pejoratív társaik helyett.

Egyre kiterjedtebb, mélyülő és állandósuló szellemi sötétségben pislákolnak őrtornyaink

Ridegtartásban a közoktatás, ígéretektől és propagandamondatoktól roskadozik a padlás, alattunk viszont megélhetési szakadék, körülöttünk általános társadalmi és politikai vákuum.

Mit is ünnepelhetnénk? Megmondom. A szövetséget. Az együttérzést. Az összekapaszkodást. A mikroközösségeket. Egyetlen szoros szövetségesünk ugyanis maradt: a család. A szülők és a gyerekek.

Ezért az idei pedagógusnapot én ezennel az összefogás ünnepévé avatom.

Nincsenek megnyert csatáink. Nem az elmúlt egy, de az elmúlt tíz évben nincs egyetlen bevett várunk sem. Nincsenek elért céljaink. Konstans éhen halunk. Tulajdonképp már éhen haltunk, csak szolidáris férjeink és feleségeink még megetetnek minket, egész életükön át spóroló, mára idős szüleink jóindulatán és félretett párnahuzatnyi vagyonán élősködünk, a házukban lakunk, saját gyerekeink pedig jámboran tűrik apjuk, anyjuk tanítói megszállottságát s az ebből fakadó számtalan lemondást és nélkülözést. Fanfárok tehát nem kellenek idén sem, hazakulloghatnak ismét.

Van azonban valami, amivel bár jóllakni nem lehet, elidegeníthetetlen sikere a hazai tanítóknak: meg tudták szólítani az embereket.

Kevesen vannak, akik vállalják a dialógust, ezzel együtt a kockázatot

Sokan hallgatnak. Félnek, a vidék szorításában tanítanak, fél lábbal a nyugdíjas éveiket tapossák már, vagy egyházi iskola kötelékében végzik hivatásukat, ahol e világi problémáknak hangot adni nem ildomos. De az a kitartó, rendíthetetlen kisebbség tiltakozó és szolidaritási akciói tucatjaival elérte, hogy szülői közösségek álljanak fel, és együtt gondolkodjanak velük az oktatásról, iskoláról. 

Az a kitartó, rendíthetetlen kisebbség – korántsem felbujtással, de példaadással elérte, hogy diákok, hallgatói önkormányzatok álljanak fel, és hangosan gondolkodjanak az oktatásról, saját sorsukról, jövőjükről. A kitartó, rendíthetetlen kisebbség elérte, hogy a reménytelenség, önzés és érdektelenség országában lett egy ügy, amely fel-fellángol, amely még mindig életben van, amit nem tapos el médiatúlsúly, rosszindulat, sem egyszerű egyéni érdek. Lett egy ügy, amely – magyar viszonylatban legalábbis viszonylag – közös.

Most az van, hogy tanár a szülőből, szülő a tanárból merít erőt

Viszik a vállukon az iskolát, a gyerekekért. Ha elesik az egyik, a másik felsegíti, és viszont. Együtt épületet renoválnak, kirándulást szerveznek, lebonyolítanak, finanszíroznak, nyomtatnak, fénymásolnak, silány állami helyett értelmes tankönyvet szavaznak és szereznek, környezettudatosságra nevelnek, tantermet dekorálnak, tanulmányutakat kísérnek, vécépapírt, zsebkendőt, gyümölcsöt vásárolnak tonnaszámra, projektnapokat és workshopot tartanak, felfeszülnek a szivárványra, ha kell, és ami a legfőbb: beszélgetnek egymással, együtt gondolkodnak, kiállnak, szót emelnek. Na persze, a valóságban nem minden perc ennyire magasztos, és nem is működik még mindenhol ilyen jól a tandem.

De a tény, hogy ebben az egyébként is végletekig atomizált társadalomban, az elmagányosodott és elszigetelődő családok és háztartások jelen idejében, az egyéni érdekek mindennél előrébb helyezésének csahos valóságában két társadalmi csoport párbeszédbe lép egymással, eleve csodálatos, még ha gyerekcipőben jár is egyelőre.

Dicsőség hát a hősöknek, akik erejüket nem kímélve működtetik a hanyag gazda helyett az iskolákat

Vivát, anyák, apák és tanítók, akik nem hagyjátok elsüllyedni ezt a kócerájt. Éljen a szó, a kérdés és a válasz, mert élet és jövő csak párbeszédből születik. A józan ész utolsó mentsvárai vagytok idehaza. Éltessétek mikroközösségeitekben a demokráciát! Tanuljatok és tanítsatok döntést hozni és felelősséget vállalni! Hallgassátok meg a másikat, képviseljétek magatokat, formáljatok véleményt! Őrizzétek egymást, mert ha bármelyikőtök elvész, egészen konkrétan nem lesz, aki átvigye fogában tartva a tudást, az emberséget, a gyerekek jövőjét a túlsó partra.

A köszönöm is egy szó, párbeszéddé lombosodhat. A tanítók napján beszélgessetek egy jót gyerekeitek tanáraival! Minden mondvacsinált gesztusnál többet ér. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Eoneren

Herold Eszter