–

Már az első két hónap után eldöntöttük, hogy összeköltözünk. Nem volt kérdés, hogy a lakásomat ki fogom adni, ahogy az sem, hogy előtte kifestjük, leparkettázzuk, felújítjuk. Mindig is újra akartam parkettázni, így alig vártam, hogy úgy lássam a nappalit, hogy a dohányzóasztalt el lehet tolni A-ból B-be anélkül, hogy elakadna az egyenetlen padlón.

Akkor nem tudtam, hogy egy parkettázás is pont annyira tud örömteli lenni, amennyire mélabús. Akkor még azt hittem, hogy a költözés egy érzelmi atombomba lesz egyetlen nagy villanással, nem pedig hosszú és érzelmileg megterhelő csata, apró diadalokkal.

Először – egyfajta beetetésként – persze a dolog romantikus oldala csapja meg az embert: például, amikor a vadasparkban tett látogatás és e-busz-simogatás (igen, ez egy valódi program) után elmegy az építészeti szaküzletbe parkettát és csempét nézni. Egyet a régi lakásba, egyet az újba. Az egyiknél zavaróan sokszor hangzik el a „végül is úgyis kiadom” mondat, a másiknál pedig kedvesen, szégyenlősen mosolyog amiatt, hogy lám,

egy gyöngyházfényű csempemozaik is magába tudja sűríteni az előtte álló új élet minden izgalmát.

Aztán még van némi romantikája annak is, amikor a szerelmeddel kiméred a lakást, hogy kiszámold, pontosan mennyi festék, parketta és szegőléc kell. Nagyjából e folyamatnak során kezdtem biztos lenni abban, hogy majdnem 34 évesen sem vagyok felnőtt – már ha lakásfelújításról van szó. Marci viszont nagyjából akkor kezdhetett rájönni erre, amikor rám szólt, hogy a négyzetmétert nem úgy rövidítik, ahogy én csináltam. Aztán, amikor a matek végén már nem a négyzetméterekkel bajlódtam, hanem a pénzügyekkel, a költözés romantikája tényleg csak alig-alig pislákolt.

Ahogy közeledett a festés-parkettázás napja, úgy lett a rózsaszínű ábrándból teljesítendő feladat, és úgy lettem én is egyre szkeptikusabb a saját hurráoptimista „gyorsan meglesz ez” szólamommal kapcsolatban. Ennek amúgy sem volt semmi alapja, tekintve, hogy a négyzetméterről még azt sem tudtam, hogyan rövidítik. Nem így Marci, aki viszont a lehető legnagyobb természetességgel faragott át egy egész küszöböt – igaz, hangsúlyos káromkodások közepette.

Talán mondanom sem kell, hogy a romantika aztán végképp elveszett a „sarkokat fesd ki külön”, „centrális erővel forgasd ki a hengerből a festéket, szívem, itt most, ne haragudj, muszáj beleadnod egy kis erőt”, „ezt muszáj lesz kétszer átfesteni”, és „tartsd le, én fel, mert úgy tudom egyenesen levágni a dekopírfűrésszel… mondom, hogy le, le, le!” mondatok között.

Sejthetitek, mekkora segítség lehettem neki, amikor még annak is utána kellett néznem, mi is pontosan az a dekopírfűrész – ami nem mellesleg Marci régi vágya volt.

Azon a héten, amikor vett magának egy sajátot, mindkettőnknek teljesült egy régi álma: neki a dekopírfűrésszel, nekem meg a három Britney-lemezzel, amit kihozott a futár. Hát, ennyit az erőviszonyainkról.

Négy nap, két nagyszerű barát segítsége, rendkívül sok festék és maszkolószalag árán végül a lakás is kész lett. A tiszta fehér falaktól tágasabbá vált, az új parkettával barátságosabbá. Új lett, szép és idegen.

Furcsa módon, amikor a munka végeztével utoljára kicsavartam a felmosórongyot, és körbenéztem, nem megkönnyebbülést éreztem, ahogy azt korábban vártam, hanem valami furcsa mélabút.

Évek óta vártam az új parkettára és a lakásnak erre az új arcára, de így, hogy a holmijaim dobozokban várják már, hogy máshol pakoljam ki őket, rájöttem, hogy ez az új lakás már többé nem az én otthonom lesz.

Nem lesznek itt a könyveim, a bakelitjeim, a képek az utazásokról, a bekeretezett pillanatnyi emlékek. A hamarosan visszatérő pókoknak a sarkokban is csak átmeneti vendég leszek, egyfajta idegen – már nem ők lesznek a betolakodók, hanem én.

Ekkor jöttem rá, hogy ez a felújítás – bármennyire ellentmondásnak tűnik is – egyfajta rombolás is volt. Ahhoz, hogy egy új életet kezdjek, tele csodálatos dolgokkal és megvalósuló álmokkal, el kellett búcsúznom a régitől.

Az új festékréteg egy régi életet fed le. Az új parkettával egy olyan jövő alapjait fektettem le, amiben ez a kis lakás már csak mellékszerepet fog játszani, egyfajta furcsa statiszta lesz: pénzforrás, kiadott albérlet – valaki más boldogsága, valósága.

Ez a lakás jó otthon volt. A nappali egyedül ellejtett titkos táncok színtere, az erkély egy pohár bor társaságában eltöltött magányos esték szemtanúja, vagy épp barátokkal folytatott, világmegváltó beszélgetéseké.

Nevetések, könnyek, lenyelt és elszenvedett szorongások, rossz döntések, az életemet megváltoztató csókok, sok-sok kezdet és vég tanúja.

Az autóban aztán arra eszmélek, hogy a könnyeimet nyelem, hogy fáj, amiért a lakásom magára maradt. Furcsa gondolat üt szöget a fejembe: eddig ez az otthon engem védett az esőtől, most pedig ő lesz egyedül a viharokban. Eldöntöm, hogy bárkinek adom ki, a lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzon rá. Mert én tényleg szerettem a kis otthonomat. 

A jövőbeli siker kulcsa az IQ és az EQ mellett az AQ, a rugalmas alkalmazkodás – Ideje fejlesztenünk!

WMN Life – 2023. május 18. – MD

Az új otthon teraszán fáradtan ülve megpróbálom elmondani mindezt, de nem megy. Eldöntöm, hogy kiírom magamból. Lassan megnyugszom. Bár erről a teraszról nem látom az Orion-övet, de a kis erkélyem továbbra is figyelheti. Ahogy majd az új lakó is.

Azok a csillagok, amelyek pedig e fölött az erkély fölött vannak, majd látnak más szép emlékeket. Remélhetőleg sok boldog pillanatot, de minden bizonnyal néhány szomorút is, amelyeket aztán felülírhatunk. De végre ezeken majd nemcsak a csillagokkal kell osztoznom, hanem a világ legcsodálatosabb emberével.

A kis otthon Csepelen új élményekre vár. Ahogy én is, mi is.

Azért fedünk le valamit festékkel, hogy valami újat kezdjünk. Az új pedig mindig reménnyel teli. Én is az vagyok. Alig várom, hogy az új falaimat telefesthessem boldogsággal.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Kanicsár Ádám András