–

Kertész leszek, fát nevelek*

Szerencsés vagyok. Vidéki, de nagyvárosi gyerek, aki kertben nőhetett fel. Akkor persze még nem értékeltem ezt, a mellettünk frissen felhúzott Szomszédok-stílusú lakótelep összes gyerekét irigyeltem a lépcsőház miatt, a lift miatt, az egyenlakások egyenillata miatt, még a huzatos, sikátoros kapualjak is csábítottak, pedig gyűlt, csak gyűlt falaikon az igénytelen graffiti. Mikor elkéredzkedtem játszani a többiekkel, mondtam otthon, na, akkor lemegyek, majd jövök.

Nem lemész, hanem el, javított ki egyre ingerültebben anya, pedig én csak olyan akartam lenni, mint a többiek. Lemenni az emeletről, mint ők, a tömbök közti flaszterre.

Az egyetem alatt Budapesten lődörögtem. Laktam vagy tizenkét különböző helyen. Pesti bérház földszintjén, szűk gangos, mindig sötét garzonban, kollégiumban másodikon, harmadikon és hetediken, az óbudai panelfalu legtetején, óriás belmagasságú szobában s félszobában, és laktam újpesti szuterénben is.

Érthető talán, hogy egyre erősebben vágytam a megérkezésre. Arra, hogy végre otthon legyek valahol. Biztos voltam benne, ha egyszer hazaérek, kert vesz majd körül.

Nem is volt kérdés, hogy a pici egyszobás lakás, amit szüleim és nagyszüleim – évek nehéz munkájával – összespóroltak nekem, köztes állomás lesz, noha tagadhatatlanul otthonommá vált. Rengeteg csodát, álmot, álmatlanságot, várakozást, ölelést, szakítást, születést és ringatást rejtettem a falai közé. 

A skinny jeans halott, és én sem érzem túl jól magam

WMN Life – 2023. május 13. – GyD

 

Majd tíz év kislakásos, kiserkélyes lét után megkérték a kezem, igent mondtam. Kisvártatva érkezett első, majd második gyermekünk. Kezdett szűkös lenni az egyszoba, álmodoztunk új, talán végleges otthonunkról, immár családként. Óvatos és naiv keresgélésünkkel párhuzamosan az ingatlanárak az egekbe szöktek pár szempillantás alatt. Bent rekedtünk az egyszobában. Megfogant azonban harmadik kisgyermekünk, a nagy világjárvány legelső hullámának küszöbén. Cselekednünk kellett.

Ha csalán lesz, azt se bánom*

Nem mesélem el a kálváriát. Egyszerre kellett eladni és venni, dobozolni és berendezni, papírokat hajkurászni, rejtett hibákat fürkészni, alkudozni, licitálni, két kisgyerek nyugalmát óvni egy országos pánik közepén, és magzatot hordani a szívem alatt. Szerettünk volna kertet. De ilyen sűrű helyzetben nem mertünk távol szakadni munkahelyeinktől, idősödő szüleinktől, nem mertük meglépni a legnagyobb hátraarcot, anyagi lehetőségeink limitáltak voltak, kompromisszumot kellett kötnünk. Már mindegy volt, csak legyen elég tér élni, lehessen szobácska a gyerekeknek, legyen jó iskola, és végre legyen nyugalom.

Egy jó öreg parasztházat vettünk meg végül Pest megye peremén. Valaha szép hosszú kertje lehetett, mögöttünk merőleges parcellákon egészen új és nagy házak magasodnak. Az utcában sűrű egymásutánban a régi házikók, egymástól szinte csak a kapualj választja el őket.

A mi „kertünk” bejárattól a hátsó mészkőfalig huszonhat lépés.

Tornácunkkal szemben a következő ház fala tőlünk alig hat méterre áll. Mivel az utca lejt, reggeli kávéscsészém könnyű mozdulattal tehetném fel a szomszéd fürdőablakának párkányára. Sejthetitek, hogy nem erre vágytam, mikor kertet álmodtam a gyerekeimnek. Árnyas fákat láttam, levegőt, kinyújtózni teret, zabolátlan, épp csak kordában tartott természetet, ház tövében kicsiny veteményest, előkertben virágokat. Lett helyette keskeny pást két ház közé szorítva, balra tornác, jobbra klotyóablak, előttem már-már összezáró homlokzatok, mögöttem hirtelen kőkerítés. Nehéz volt megbarátkozni a gondolattal, hogy itt fogunk eztán élni. Faltól falig. 

Nem ér engem veszedelem*

A gyerekeim segítettek át az első, küzdelmes időszakon. Ők nagyon szerették ezt a talpalatnyi zöldet. Általuk hát – és értük, megejtettük az első kapavágást, böktük az ásót a földbe, elkezdtük belakni a zsebkendőnyi teret.

Minden mozdulat szemetet forgatott ki a földből. Elásott komplett fürdőszoba, csövek, drótok, lavór és üveg, melósok tízóraija szatyrostól, lábtörlők, szőnyegek, fél háznyi tetőcserép, műfogsor, volt ott minden.

Nem segített optimistának maradni, sőt, de folytattuk a munkát. Apránként hódítottuk meg a parányi kertet. Mindenekelőtt elültettünk egy almafát. Kimértük, ha hatalmasra lombosodik is, elfér a két ház közti folyosónyi sávon. Azután bokrokat ültettünk a tornác mellé – sorban rózsát, babarózsát és csipkét. Lefeleztük hosszában a huszonhat lépésnyi pástot, és szőlőtöveket tettünk a földbe majdani lugas vágyával, ami leválaszt minket s udvarunk hátsó, intim szegletét utcafrontról és klozetablakról. Nagy munka árán, de felástuk a pár négyzetméternyi veteményest. Került bele fűszernövény: oregánó, citromfű, menta, kakukkfű és rozmaring, ház tövébe levendula, s a keskeny, de csinos ágyások várták a tavaszt, az esőt, a palántákat és a vetőmagot.

Néztem-néztem mindennap a szomszéd ház falát, dühös voltam és szomorú. Apám hatalmas, erdőszéli kertjére gondoltam, míg a szem ellát, gyalogtőkékkel, göcsörtös cseresznyefával, almával, körtével, földben eperrel, répával, burgonyával, a nadrágszíj telek végében hajladozó kukoricával. Sajgott a szembesülés, de

láttam, hogy a kisgyerekeim boldogok itt. Láttam, hogy patakpart mentén sétálnak iskolába. Hogy diófa susog az ablakuk előtt az utcaszélen. Hogy éppen leteríthetünk egy plédet a bodzafa alá, és hanyatt fekve bámulhatjuk a kék eget. Elkezdtem hát figyelni, mit adhat ez a talpalatnyi föld nekem, nekünk, s mi minden az, amit kint, a kertkapun kívül hagyhatok, amitől megvéd az idebent, ez a körülkerített, szelídebb valóság.

A legelső, igen banális felismerésem az volt, még ez is sokkal jobb és több, mint a semmi. Nem heverészhetek hatalmas gesztenyefa árnyékában, nem tudok mennyiséget termelni semmiből. De ebben a kicsike kertben is megtaníthatom a gyerekeimet veteményezni. Palántát nevelni. Gallyat metszeni. Ásni. Kapálni. Komposztálni. Magot fogni. Bogarakat csodálni. Virágzásban gyönyörködni. Letüdőzni bodzát és orgonát. Türelmet gyakorolni. Évszakból évszakba fordulni át szelíden.

Kell ez nagyon, igen nagyon*

Mert a kert megtart. Keretez. Segít élni. Segít évről évre megszületni, és ciklusról ciklusra megtanítja szépen, lassan az elmúlást is. A kert sziget. Körbekerített, megszelídített világ, ahol csend van, míg odakint dübörgő, féktelen vágta. A kert segít nőnek és nővé lenni. Évszázadokon óta a nőiség szimbóluma képzőművészetben és irodalomban egyaránt, nem véletlenül. Megfogan, gyümölcsöt ont, táplál és védve ölel. De a kert segít valódi férfinak maradni is, mert munkát ad. Küzdeni kell vele és érte, hidegben, esőben, hőségben, zabolázni kell, mederben tartani, és térdre kell ereszkedni és magasra kell mászni a kincseiért. Amíg kint káosz, bent harmónia. Míg kerítésen kívül kontrollvesztett tömeg és csahos híráram, belül ellenőrizhető igazság és legegyszerűbb jelen idő.

A kert, legyen az bármilyen kicsi, segít fókuszt váltani. Fókuszálni, egyáltalán. Észrevenni a legapróbb változást. A legparányibb fejlődést. Meghallani a leghalkabb vészjelzést. Segít megérteni és elfogadni a nálam sokkal grandiózusabb erőket és törvényszerűségeket. A kert alázatos. Nem vesz el, de ad, ha gondját viseled. A kert alázatra tanít. Nem érdemes felülírni, inkább megtanulni jó a növények és rovarok természetes egyensúlyát.

A kert tükör. Olyan, mint én. Olyanná lesz, mert én formálom, magammá, akaratlanul.

Legyen a sírjára virág*

Most, mikor túlnő rajtunk a globális rombolás, mikor aligha lehet ráhatásunk a bennünket körülvevő, többnyire szorító folyamatokra, mikor egymást sem halljuk a polifonikus hangzavarban, és egyáltalán, nem is igen hihetjük el a kimondott szót, csak csukjuk be magunk után a kertkaput. Egyeljünk répát. Kapáljunk krumplit. Simogassuk le a levéltetveket féltve őrzött rózsáinkról. Seperjük össze a faleveleket. Számoljuk meg a barackokat a fán, málnaszemeket a bokron, vagy csak üljünk csendben, s figyeljük, hogyan röppen el felettünk rigó, cinke, rozsdafarkú, zöldike.

Nem valószínű, hogy mi egymagunk megmenthetjük az amazoni esőerdőket, roppant gleccsereket, naponta kihaló állatfajokat. Már az is kétséges, hogy együttesen, közös erővel sikerül-e. De biztos, hogy itathatunk madarakat. Ültethetünk fát. Otthont adhatunk fészkeknek, méheknek, fecskepárnak.

Vethetünk, arathatunk, visszaforgathatunk. Vagy egyszerűen csak hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát. Ha megtanulunk tőle hallgatni, figyelni, hátrébb lépni, várakozni és megköszönni, saját belső világunk gazdagodik és csitul, válik egyszerűen emberibbé.

  

Azt álmodom, egyszer lesz egy hatalmas kertem. Benne árnyas dió- és gesztenyefa, zabolátlan, épp csak kordában tartott természet, ház tövében kicsiny veteményes, előkertben virágok. Ott fogok élni, a kert részévé válok lassan. Fává lényegülök, megérkezem. Magamat is elültetem.

* A csillaggal jelzett alcímeket József Attilától idézte a szerző

A képek a szerző tulajdonában vannak

Herold Eszter