„Legidősebb lány vagyok. Szeretnék felmondani, mert elegem van és elfáradtam”

–

Hagyd csak, majd én!

Amikor meghalt a testvérem, maga után hagyva a féléves kisfiát, a fájdalmas sokk, az iszonytató trauma, a hitetlenkedés és tagadás szinte elviselhetetlen érzelemkoktélja mellett az egyik első dolog, ami önkéntelenül is az agyamba kúszott, hogy akkor nincs mese, az ő gyerekét is nekem kell felnevelnem. Gyorsan hozzá kell tennem: erre senki nem kért, de még csak szóba sem jött semmi ilyesmi. Persze, hiszen a kisfiúnak van apukája is, aki elképesztő erővel állt helyt és áll azóta is minden nehézség ellenére, illetve anyukám is ott volt, és segített, ahogy csak tudott a tragédia előtt és után is folyamatosan. Mégsem tudtam elhessegetni ezt az újra és újra az elmémbe kúszó kötelességérzést, hiába tudtam, hogy irracionális. 

A munkahelyemen is sokszor okoz kihívást, hogy megtanuljak feladatokat delegálni, hogy ha felbukkan egy megoldandó probléma vagy egy plusz teendő, akkor az első késztetésemet – miszerint azonnal és kérés nélkül elvállaljam, hogy azt is megcsinálom mindennek a tetejébe, méghozzá egyedül, segítség nélkül – legyűrjem. De a házasságomat és a családi életemet felnőttként is remekül el tudtam működtetni kvázi egyedül, megszerveztem mindent, gondoskodtam mindenkiről, még a saját ajándékaimat is megvettem ünnepekkor magamnak, csak hogy másnak ezzel se legyen gondja, és csupán akkor jöttem zavarba, ha valaki megkérdezte, hogy vagyok, de most tényleg, és igazán. (Ezzel egyébként a mai napig gondjaim vannak.)

Ezek az esetek – küzdelmeim a vélt és valós feladatokkal, a magam hátrább sorolása, az azonnal bevállalt felelősségek – jutottak eszembe, amikor elém került nemrégiben egy cikk, amely a legidősebb lánytestvér-szindrómáról szólt. A TikTokon és a Twitteren is több ezer komment és gondolat jelent meg #EldestDaughterSyndrome hashtaggel, ezek között szemezgetve pedig nem tudtam eltagadni az érzést: nagyon sokkal tudok azonosulni.

#EldestDaughterSyndrome

„Legidősebb lánynak lenni olyan, mintha egész hátralevő életedben fizetés nélküli gyakornokként dolgoznál”

– írta az egyik Twitter-felhasználó, és sokan kommenteltek rá egyetértően.

„Én vagyok az egyetlen lány, és az anyukám úgy véli, ezért kötelességem nekem elvégezni az összes házimunkát, mert ez is felkészít az anyaságra. Holott én egyáltalán nem tervezem, hogy édesanya leszek.”

„Legidősebb lánygyerekként rengeteg felelősség van rajtam.”

„Én vagyok a legidősebb, két öcsém van. Sosem kértem, és nem is akartam a szülőjük lenni.”

„Legidősebb lány = első, aki eredményeket ért el, okos, szinte mindenben jó, teljesítménykényszeres, keményen güriző, szervezett, szép kézírású… Nem, egyáltalán nem vagyok jól, és a mentális egészségem is labilis.”

„Legidősebb lány vagyok. A családban Második Anyu a becenevem.”

„Elfogadtuk, hogy a legidősebb lányok az alulértékelt gerincei a családnak?” – kérdezi valaki a TikTokon, arra utalva, hogy az ebbe a pozícióba született gyerekeknek gyakran feladatuk az, hogy hidat képezzenek, vagy békebíróként lépjenek fel a szülők, vagy a szülők és a kisebb gyerekek között. Másvalaki pedig arról mesél, még csak 11 éves volt, amikor a szülei elváltak – ráadásul elég csúnya körülmények között –, ám helyzetéből adódóan ő volt az, akire az anyukája támaszkodott, akinek időről időre kipanaszkodta magát. Sokan úgy érzik, legidősebb lánygyermekként hamarabb fel kellett nőniük, parentifikálódtak a szüleik mellett.

Persze nem csak a legidősebb leánygyermekeknek nehéz. A threadekben olyan válaszok is érkeztek, amik arról számoltak be, hogy bár ők a legkisebb, vagy épp középső lányok, de abban a pozícióban sem sokkal jobb a helyzet.

„Én a legfiatalabb vagyok, de míg a bátyámnak szinte mindent elnéznek, én soha semmiben nem hibázhatok, vagy én leszek a szüleim számára a legnagyobb csalódás.”

„Én vagyok a legfiatalabb gyerek jelentős korkülönbséggel két olyan lánytestvér mellett, akik között csak egy év van, és akik egész életükben terrorizáltak csak azért, mert utálják az apámat.”

A sorrend mondja meg, hogy ki vagy?

Az osztrák Alfred Adler pszichológus nevéhez fűződik a születési sorrend elmélete, mely szerint a személyiséget többek között az is alakítja, hogy első, középső vagy legkisebb gyerekként, netán egykeként érkezünk-e egy családba. Az elsőszülött gyerekek személyisége alakulhat úgy, hogy

könnyebben vállalnak vezetői szerepet, tekintélyelvűek lesznek, igyekeznek mások kedvében járni, megbízhatók, védelmezőként lépnek fel, ha úgy érzik, erre szükség van, de nagyobb teljesítményt is elvárnak maguktól, és hajlamosak a szorongásra. (Miközben ezt írom, a fejemben pipálom is ki az egyes – rám is jellemző – tételeket.)

Persze ez sincsen kőbe vésve. A gyermek személyiségének alakulása sokkal inkább hasonlít egy kaleidoszkópra, amiben hiába vannak ugyanolyan színű üvegcsék, mindig más és más képet mutat attól függően, hogyan forgatja az ember. Így a legidősebb gyerekek sem lesznek garantáltan ugyanolyanok, hiszen a személyiségük alakulását ezen kívül is csomó minden befolyásolja, arról nem is beszélve, hogy aki korábban legkisebb vagy legnagyobb volt, az egy új házasság következtében simán kerülhet másik pozícióba.

Az viszont tagadhatatlan, hogy a legidősebb testvér mindig egyfajta kísérleti nyúl a szülők nevelési módszereit illetően. Amellett a szülők hajlamosak jóval ambiciózusabbak és szigorúbbak lenni az első gyerekkel, míg a többedikre már azért kialakul egy élhetőbb követelményrendszer és sok elvárást el is engednek.

Dr. Michael Sheehan klinikai pszichológus TikTok-videójában azt állítja, viszonylag kis hibaszázalékkal meg tudja valakiről állapítani, hogy a legidősebb leánygyermek-e. „Nagyon könnyű őket kiszúrni, mivel ők azok, akik felvállalják a felelősséget akkor, amikor senki más, beleállnak a főnök szerepébe, mert hozzá vannak szokva, hogy ezt kell tenniük, ha van egy feladat, azt becsülettel elvégzik. A legidősebb lánytestvérek igazán különlegesek, amit megtanultak otthon a családban, azt alkalmazzák aztán a világban.”

A kommentelők között azonban jó páran vannak, akik azt írják: egyrészt köszönik a problémáik láthatóvá tételét, de szeretnék hozzátenni, hogy nagyon el vannak fáradva.

„Legidősebb lány vagyok. Szeretnék felmondani, mert elegem van, és elfáradtam ezektől az emberektől.”

Mindenki nővére

A legidősebb lánytestvér-szindrómát most már tudom két oldalról is nézni… nem mintha ezzel közelebb kerültem volna a megoldáshoz, hogyan kellene jól csinálni szülőként. Nekem négy kisebb testvérem van, egy édes és két féltestvér húgom, akikkel egy háztartásban nőttem fel, illetve van egy öcsém is az apám részéről. A három kisebb testvéremnél tíz, tizenegy és tizenkét évvel vagyok idősebb, így adta magát, hogy vigyázzak rájuk, pelenkázzam, ringassam, sétáltassam, szórakoztassam őket, vagy hogy hétvégente én vigyem úszóedzésre a testvéreimet kamaszként (sokszor másnaposan kornyadozva az uszoda öltözőjében, bulik után).

Hamar megtanultam, hogy nekem legidősebbként belátónak kell lennem, kötelességem jó példával elöljárni, felelősségteljesnek lenni, nem nehezíteni az amúgy is hektikus mindennapokat a magam problémáival, és hogy előnyösebb, ha visszaszorítom a saját igényeimet a család érdekében. „Legalább velem ne legyen gond.”

Hadd tegyem gyorsan hozzá: egyáltalán nem hibáztatok senkit, amiért így alakult az életem, életünk, a szüleim megtették a tőlük telhető legtöbbet értünk, és azt sem tudom pontosan meghatározni, mit és hogyan kellett volna az adott körülmények között bárkinek is másképp csinálni. 

Igen ám, de ez a felállás és a vele járó kvalitások az embernek aztán könnyen beépülnek a személyiségébe, hogy később temérdek energiát kelljen beleölnie abba, hogy felülírja, megtanuljon asszertív lenni, beszélni a problémáiról (akkor is, ha ez másoknak „épp nem alkalmas”), vagy hogy ne érezze a késztetést arra, hogy a világ minden gondját neki kell megoldania. Nekem például azt is nehéz volt megtanulnom elfogadni, hogy a két kisebbik húgom a testvérem, és hiába töltöttem be mellettük gyakran pótanyai szerepet, sokkal egészségesebb, ha többé nem húzok magamra velük kapcsolatban szülői felelősséget, érzelmeket, feladatokat. 

Fogalmam sincs, szülőként jól csináltam-e

Az első gyerekem lány, így aztán az ő esetében megpróbáltam mindenáron elkerülni, hogy ugyanazt az utat járja be, mint én. Nem kellett a testvérével játszania, ha nem volt kedve, nem testáltam rá feladatokat, nem kellett soha házimunkát végeznie gyerekként (ami lehet, hogy hiba volt részemről), illetve amikor felmerült, hogy a meglévő két gyerekem mellé még esetleg vállalnék többet, komolyan aggódtam azon, nehogy óhatatlanul belekényszerüljön az „ingyen bébiszitter” szerepébe. Hogy jól tettem-e, amiért mindentől meg akartam óvni? Őszintén szólva nem tudom.

Ahogy azt sem, hogy én mit tegyek le, egyáltalán mitől tudok megszabadulni a személyiségem „legidősebb lánytestvér”-jegyeiből, és mi az, ami hasznomra lehet mégis. Ahogy az egyik kommentelő írta a TikTokon:

„Már mind felnőttünk. Hogy tudok többé nem én lenni a legidősebb lánygyerek?”

És most meséljetek ti: nektek milyen tapasztalataitok vannak legidősebb lányként?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ rbkomar

Fiala Borcsa