„A vitrinbe kerül édesanyám zöldborsólevese” – Beszélgetés Góg Angéla food dizájnerrel
Támogatott tartalom
Góg Angéla formatervező, food dizájner, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára, az ízek és emlékek kapcsolatát kutatja munkáin keresztül. 2015-ös projektjével, az Emlékek cukrászdája című mestermunkájával közel ezer emléket gyűjtött össze, majd ezeket szintetizálta és rendszerbe foglalta, így konzerválva az esszenciájukat. A Jövő asztala elnevezésű doktori munkájával pedig arra a kérdésre kereste a válaszokat, hogy kinek mi lenne az az egyetlen étel, amelyet megőrizne az utókor számára is. Az ételekhez kapcsolódó érzelmekről, az ételek komplexitásáról is beszélgettünk, de az is szóba került, hogyan tudjuk a jövőtől való szorongásunkat csillapítani, illetve, hogy szépnek kell-e lennie az ételnek. Góg Angélával Fiala Borcsa beszélgetett a PICK-kel való művészeti együttműködése apropóján. A kapcsolódási pont a márka és Angéla között az ízemlékek, valamint az érték- és élményteremtés mindenki számára, illetve azt is vizsgálják, hogyan alakulnak ki, és melyek azok a személyes és kollektív emlékeink, amelyek bizonyos ételekhez kötődnek.
–
Fiala Borcsa/WMN: Az ízemlékekről nekem rögtön Marcel Proust madeleine-je jut eszembe, ez a falatka sütemény indította be az író gondolkodását, amiből aztán megszületett az Eltűnt idő nyomában regényfolyam. De nem kell feltétlenül a világirodalomhoz nyúlnunk, bizonyára mindenkinek van hasonló élménye, amikor egy ízről, illatról eszébe jut egy egész vakáció, egy varázslatos délután vagy egy nagymama. Hogy kapcsolódnak össze ilyen intenzíven az érzelmek és az ízek a fejünkben?
Góg Angéla: Amikor formatervezőként elkezdtem ezzel az egésszel foglalkozni, eleinte csupán azt vizsgáltam, hogy mennyire kötődünk egy tárgyhoz, mondjuk, egy pulóverhez, majd az kezdett érdekelni, hogy ez mennyire működik az ételekkel is. A lényeg, nagyon tömören összefoglalva: az emlékeinket sokkal jobban megőrizzük, ha minden érzékszervünkre hatóan szerezzük meg őket. Ezért van az, hogy az étkezéshez kapcsolódó emlékeink sokkal jobban rögzülnek, és jóval könnyebben előhívhatók az ételek által. A bizonyos ételekhez való erős kötődésünknek is ez az oka. A doktori disszertációmban már azt vizsgáltam, hogy miért ragaszkodunk ezekhez olyan erősen, miért nem tudjuk elengedni, mondjuk, azt a bizonyos szalámiízt vagy azt a paprikás krumplit, ha van hozzá emlékünk. Az egész kutatásom alatt azt vizsgáltam, hogy milyen szépen tudunk ezeken a történeteken keresztül kapcsolódni egymáshoz. Egyéni történeteket gyűjtök, azokat elemzem, ezek egy kollektív emlékezéssé állnak össze. Azért is fontos ezeket a történeteket gyűjteni, hogy ezt a kapcsolati hálót erősítsük. Ezt mutattam most meg a PICK-nek készült installációmban is, ahol egy-egy szalámi szimbolizál egy-egy egyéni történetet, ami összeáll egy teljes egésszé, egy végtelenített szalámirúddá, amely bemutatja a kollektív emlékezés és az egyéni emlékek kapcsolatát.
F. B./WMN: Természetesen nem az összes, de a legtöbb ilyen ízemlék a gyerekkorból ered. Ebben az időben még fogékonyabbak vagyunk az ízekre? Miért vésődnek be jobban egyes ízek, mit gondolsz?
G. A.: Amikor egy projektem keretében azt a kérdést tettem fel, hogy mi jelenti mások számára a boldogság ízét, nagyon meglepődtem, hogy mindenki csak édes ízeket tudott felidézni. Valószínűleg az lehet ennek az oka, hogy ezek sokkal intenzívebben maradnak meg bennünk, kezdve az anyatej édes ízével, amit a boldogsággal, a jutalommal, a pozitív megélésekkel társítunk. Ehhez hozzájön, hogy amit legelőször érzünk, azt sokkal jobban megjegyezzük, az első borsófőzelék például ilyen lehet. Ezért ragaszkodunk annyira a gyerekkori ízemlékekhez. Annak ellenére sem tudunk elszakadni tőlük, hogy napi szinten azért nem ezeket fogyasztjuk. A Jövő asztala nevezetű doktori munkámban pedig ezek mellett az is érdekelt, hogy mi az az étel, amiről úgy gondoljuk, hogy mindenképpen szeretnénk tovább örökíteni a következő generáció számára. Azt hittem, mindenki olyasmi fogásokat mond majd, mint a humusz, a kuszkusz vagy a pho leves. De képzeld, nem így történt! Rettentő sokan mondták a hortobágyi palacsintát, amit valószínűleg tíz éve ettek utoljára. Mégis ahhoz kapcsolódott sokuknak pozitív emléke. Felnőttkorban is élvezzük az ízeket persze, koncentrálunk rá, de már nem feltétlenül az emlékszerzés az elsődleges. Ezért lesz sokkal hangsúlyosabb egy gyerekkori ízemlék.
F. B./WMN: Akkor lehet, hogy itt érdemes megemlítenünk a comfort food műfaját is, hiszen ez az, amit szintén nem csak üzemanyagként értelmezünk, hanem mély érzelmi kötődésünk is van hozzá. Nekem ilyen a mac and cheese, amitől azonnal ellágyulok, ha csak kimondom. Mitől lesz ez más, mint puszta étel? Honnan kapja a plusz dimenzióit?
G. A.: Számomra a comfort food elsősorban a biztonságot jelenti, ami az otthonnal kapcsolódik össze. Amikor a jövő étkezését vizsgáltam, azért is készítettem egy kását alapvetően, mert az a fajta meleg egytálétel, amit egy kis kübliből is meg lehet enni, és megvan benne a személyes történet pszichológiája. Ugyanezt tudják nyújtani a levesek és a főzelékek is. Azért is kell szerintem az emlékekkel foglalkozni, hogy ezeket az ízeket meg tudjuk őrizni, ami segíthet a jövőtől való félelmünk csillapításában is. Az ellen próbálok dolgozni, hogy ha a jövőben elveszítünk is ízeket vagy alapanyagokat, akkor az emlékek gyűjtésével, egymással való megosztásával, konzerválásával mégiscsak megőrizhető legyen valami. Lehet, hogy ekképp a vitrinbe kerül édesanyám zöldborsólevese, de nekem megnyugtató, hogy ha anyukám már nem lesz, akkor is ott van belőle a polcon ez az emlék.
F. B./WMN: Miért volt számodra olyan fontos, hogy ezeket megőrizd? Ennyire tartasz a jövőtől, az elmúlástól?
G. A.: Amikor a projekt elindult, akkor még nem feltétlenül ez a múltba való kapaszkodás volt benne a lényeg, de aztán eljutottam a jövőbeni étkezésig, a múltból a jövőben való gondolkodás pedig mindig ad egyfajta bizonytalanságot. Mi az, amit én mindebből meg fogok tudni majd mutatni a gyerekemnek? Vajon az utánunk jövő generáció is meg tudja majd kóstolni azt a borsólevest? És milyen lesz az a vasárnapi ebéd ötven év múlva, ami már most nem olyan, mint amilyen nekünk volt? Azóta, hogy elkezdtem a gyűjtést, közel ezer személyes, intim történetet kaptam, mindegyik nagyon megható és szép.
F. B./WMN: Ebbe a temérdek ízemléktörténetbe, hogy látod, mennyire szivárogtak már be a különféle nemzetek konyhái? Hiszen a világunk szerencsére már sokkal kevésbé homogén, ami talán rányomhatja a bélyegét az étkezésünkre is.
G. A.: Lehet, hogy az a baj, hogy ha én kérdezek, akkor mindenki rögtön egy gyerekkori emlékkel indít, de kicsit csalódott voltam, hogy amikor elkezdtem a Jövő asztala projektemmel foglalkozni, amire vendégeket hívtam, arra biztatva őket, hogy hozzanak bármi olyan ételt, amit szeretnének átörökíteni, akkor elég jelentős lett a paprikáskrumpli-felhozatal. Tényleg, miért jelenik meg az emlékeinkben ilyen erőteljesen a paprikás krumpli és a töltött paprika?! De volt menzás piskótakocka is csokiszósszal. A legkülönlegesebb azonban egy olyan mandulatorta volt, amibe el volt rejtve egy kis bábu. Ez egy ünnephez kapcsolódó francia játék: akinek a szeletébe belekerül, annak lesz szerencséje. De a kérdésedre válaszolva: én nem tapasztaltam azt, hogy a nemzetközi konyha már ilyen szinten az emlékeink része lenne.
F. B./WMN: Food dizájnerként is dolgozol, többek között az Onyx műhely művészeti vezetőjeként. Miért lett olyan fontos, hogy amit megeszünk, az vizuálisan is gyönyörködtesse az érzékeinket? Mit ad az evés élményéhez egy szép étel?
G. A.: Egyáltalán nem csak a szépség számít! Persze, egy ételnek hívogatónak kell lennie, az ember vágyjon arra, hogy megkóstolhassa. De nem ez az elsődleges szerintem. Én abban hiszek, hogy sokkal komplexebben kell gondolkodni annál, hogy valami szép. Persze, vonzódunk a széphez, szeretünk szép környezetben szép dolgokkal körbevéve lenni. De egy jól dizájnolt tál ennél sokkal többet tud: annak egy nagyon okos, minden részletében átgondolt dolognak kell lennie. Azoknál az ételeknél, installációknál, amiket én tervezek, nem lehet semmi ad hoc. Az, hogy milyen a textúra, milyen ízei vannak, hány rétegből áll, milyen formája van, azt az adott üzenetnek kell meghatároznia. Nekem attól szép valami, hogy tudom: komplex.
F. B./WMN: Az ízlelés, az evés egyfajta időutazás is. Te hová utaznál vissza legszívesebben egy étel segítségével?
G. A.: Egy falat szalámival annak a tízemeletes háznak a tetejére, Bibionéban, ahol egyszer gyerekkoromban nyaraltunk a családommal. Mi a nővéreimmel még nagyon kicsik voltunk, de így is emlékszem, milyen idilli volt minden.
F. B./WMN: Mondtad, hogy az az ízemlék, amit át akarnál menekíteni a jövőbe, hogy a gyerekeidnek is meg tudd mutatni, az édesanyád zöldborsólevese lenne. Mi az az étel, amit viszont rólad meg fog őrizni minden bizonnyal az utókor?
G. A.: Talán az Emlékek cukrászdájából a kívánságszelet lenne az. Ez egy emblematikus fotó a sok kiszóródó, színes cukorral és a fehér fondant-nal, amit nagyon sokan szerettek. Ez a születésnapi zsúrok emlékét őrzi, tehát szorosan véve nem az én ízem, de az biztos, hogy azzal egy maradandó dolgot alkottam, sokan ezt kapcsolják leginkább hozzám.
F. B./WMN: És amit te készítesz el? Azt tudom, hogy nagyon szeretsz vendégeket látni.
G. A.: Ez igaz, de azt is hozzá kell tennem, hogy mivel a kedvesem séf, ő főz, én csak a pezsgőtöltögetésben veszek részt.
Képek: Kerepeczki Anna / WMN
