Elsős lesz a gyerek, szorong a szülő – Az iskolaválasztás rémálma

–

A környéken, ahol lakom, meglehetős hiány van a hat-hét évesekből, és az önkormányzatok egyelőre nem döntöttek úgy, hogy betelepítenek elsősöket, vagy kecsegtető feltételekkel ide vonzzanak olyan családokat az ország más részeiről, akik iskolakezdésre érett gyereket nevelnek. Ez pedig azt jelenti, hogy azok, akik most lesznek elsősök, nagyobb eséllyel jutnak be olyan állami iskolákba is, amely nem az ő körzetükbe tartozik. Ez néha azonban erősebb nyomasztás a szülőnek, mint amekkora áldás.

Mi az a körzetes iskola?

Akit nem érint a téma, annak gyorsan elmondom, hogy a magyar települések, köztük Budapest is, körzetekre van osztva, és központilag meghatározzák, hogy mely általános iskolának kell befogadnia az adott körzetben élő gyerekeket. A rendszer – amennyire én tudom – logikusan épül fel: az adott iskolához közel eső utcák tartoznak a körzetébe, a bizonyítottan ott élő gyerekeket fel kell oda venniük.

Arra is van lehetőség, hogy valaki nem a körzetébe tartozó állami iskolába írassa be a gyerekét, de oda értelemszerűen nem biztos, hogy felveszik (és írathatja magániskolába is). Először ugyanis azokkal a gyerekekkel kell feltölteni a szabad helyeket, akik a körzetben laknak, és oda szeretnének járni.

Vannak nagyon népszerű iskolák és osztályok, ahová nehéz nem körzetesként bekerülni, és nem kevés család folyamodik kisebb csalásokhoz is annak érdekében, hogy bejuttassa oda a gyereket. Ez általában azt jelenti, hogy szereznek valahogyan egy körzetes lakcímet – ilyenkor életvitelszerűen nem ott lakik a gyerek, de az igazolványán az a cím szerepel, tehát az iskola köteles felvenni.

Okosba'

Emiatt most felháborodhatunk, de szerintem az egy külön cikket érdemelne, hogy itthon miért nem kérdőjelezi meg a társadalom többsége azokat a fajta csalásokat, amelyek, mondjuk, Nyugat-Európában már minimum döbbenetet váltanának ki az ismerősökből. A hamis lakcím azért, hogy a gyerek egy szerintünk megfelelő iskolába kerüljön, abszolút része a magyar gondolkodásmódnak, annak a fajta beidegződésnek, hogy itt mindent okosba’ kell megoldani, magunknak kiügyeskedni, kikaparni a gesztenyét, nem szégyenlősködni, mert különben majd kulloghatunk hátul a sorban, és természetesen az is csak a mi hibánk lesz. Amit az elképzelés szerint ebben az esetben minden család legnagyobb kincse, a gyermek fog csak igazán megszívni.

Tudjuk, hogy a magyar gondolkodásmód évtizedek óta azt tartja kívánatosnak, hogy a gyerekkel az anyja legalább három évig maradjon otthon, és utána se legyen számára olyan fontos a karrier. Egyes alternatív elméletek szerint az a legjobb, ha a gyereke tizennégy-tizenöt éves koráig nem is nagyon dolgozik egy anyuka. Azt gondolom, ha egy szülő szinte mindig elérhető a gyereke számára, és ez neki nem okoz stresszt, nem érzi azt, hogy feladja önmagát, nem „veri le” később a gyerekén azt, hogy a karrierjét parkolópályára tette, nem lesz ettől türelmetlenebb, a gyereknevelésbe belefásultabb, képes lesz elegendő szeretetet és odafigyelést adni, miközben egészséges határokat is felállít a gyerekének, és oda tud figyelni önmagára, a párkapcsolatára, akkor abból valóban táplálkozik a gyerek.

Ha azonban azon az áron próbálja egy szülő az adott kultúra által ideálisnak mondott gyereknevelési elveket megvalósítani, hogy attól közvetve vagy közvetlenül sérülhet is a gyerek, akkor az józan ésszel is beláthatóan nem oké.

Megugorhatatlan követelmények

Ezt csak azért mondom, mert az elmúlt években az is egyre inkább a felelős szülő egyik ismérve lett, hogy gyerekének sorsát már adott esetben a fogantatástól aktívan alakítsa. Nem akarok cinikus lenni: szuper dolog a stresszmentes terhesség, a háborítatlan szülés, az igény szerinti, évekig tartó szoptatás, a totyogónak az optimális fejlődési környezet biztosítása, és így tovább. De egyfelől lehetetlen minden szülőnek és családnak mindenben, a gyerek embriókorától huszonöt éves koráig az ideálisat biztosítani, másfelől nem szabad azt hinni, hogy csak ez számít: a „kimenetel” százszázalékosan kontrollálható.

Hihetetlenül magasak lettek a követelmények a szülők felé az optimális gyereknevelést illetően, és ezek évről évre egyre inkább megugorhatatlanok.

Ha a szülő megpróbálja mindet abszolválni, annak kiégés lehet az ára, amely, ugyebár, nagyban rontja a szülői hatékonyságot, tehát kontraproduktív. Ha elengedi a dolgot, akkor adott esetben folyamatosan mardossa a bűntudat, hogy nem „elég jó” szülő. Ehhez jönnek közben az olyan járulékos történések, melyek során kiderül, hogy a gyereknek van egy genetikailag erősen meghatározott temperamentuma, IQ-ja, de testi vagy lelki zavarait is befolyásolhatják az örökletes hajlamai.

Ezek a dolgok abban a világban, ahol a gyerek esetleg nem tökéletesen végzi az összes nagymozgást, és erre negyvenötféle torna ajánlható, ahol már háromhónaposan fejleszteni kell a kisbaba intelligenciáját és kreativitását,

ahol bármilyen viselkedési zavar, allergia a gyereknél egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül azt mutatja, hogy ő csak „tünethozdozója” a diszfunkcionális családnak, maga a katasztrófa.

Ha ilyen körülmények között a gyereknél gerincferdülést vagy ADHD-t diagnosztizálnak, az hatalmas bűntudatot okozhat a szülőkben, mert szinte biztosnak érezhetik, hogy nem tettek meg mindent, és ha ez elsőre nem jutna eszükbe, sajnos gyakran a rokonok, barátok, távoli ismerősök és persze az internet népe fölhívja rá a figyelmüket.

Keressünk iskolát!

A gyerekünk számára megfelelő intézmény kiválasztása is egyre inkább ebbe a sorba tartozik. Most, hogy rengeteg olyan szülővel beszélgetek, akiknek iskolakezdés előtt álló gyereke van, nemegyszer hallottam már az alábbiakat: „halálra stresszelem magam”, „szabályosan szorongok”, „nem tudom, mi lesz, rettegek”, „bárcsak úgy lenne, mint a mi időnkben, hogy mindenki ment a körzetes iskolába, és kész”.

Tényleg reális az, hogy ennyire kikészítsen minket a gyerekünk iskoláztatásának kérdése?

Tényleg olyan lett a világ, hogy aki nem készül fel már három-hat évesen arra, hogy milyen pályát választ majd tizennyolc évesen, az kiesik a versenyből, nem bontakoztathatja ki a tehetségét, nem lehet jó állása, jó fizetése, biztos megélhetése? Most csak kapásból vagy harminc példát tudok mondani, ahol ez nem igazolódott be. 

Fontos a jó intézmény, a jó, kedves, empatikus, érzékeny tanító

A gyerekek tisztelete, a bennük rejlő lehetőségek kibontakoztatásának elősegítése.

Az, hogy tekintettel legyen az egyes gyerekek fejlődési ütemére, értelmi képességeire, lelki világára.

De tökéletes iskola nem létezik. Nincs, mert még így is rengeteg faktort sem a szülő, sem a tanító nem képes befolyásolni. A kortárs bullying például szuperül kezelhető, de nem lehet teljes mértékben megelőzni. Sokszor azt sem lehet előre megmondani, mely környezetben fogja a gyerekünk igazán jól érezni magát. 

Van, akit kikészít a „versenyistálló”-jelleg, van, akit már hatévesen inspirál az, hogy magas szintű teljesítményt várnak el tőle. Van, akinek életre szóló kiegyensúlyozottságot ad, ha a maga ütemében tanulhat meg írni-olvasni, van, aki szorongóvá válik, mert látja, hogy a más iskolába járó barátai már sokkal előrébb tartanak, mint ő.

Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb szülő a legjobbat akarja a gyerekének, méghozzá azért, mert szereti. Nem vagyok gyerekpszichológus, úgyhogy semmiképpen sem mennék bele mélyen a témába, de – leginkább érintett szülőként – pár ötletet talán tudok mondani, amit érdemes végig gondolni az iskolaválasztás előtt.

Először is azt, hogy

ha komoly feszültséget, álmatlanságot, szorongást okoz egy szülőnek az, hogy a gyereke melyik iskolában kezdje meg az alsó tagozatot, ott érdemes lehet ezeknek a mélyére nézni, átgondolni, mennyire eredhetnek saját gyerekkori rossz tapasztalatokból.

Vajon mi állhat annak hátterében, hogy úgy érzi valaki, eszméletlen sok múlik azon, melyik iskolába kerül be a gyereke? Ilyenkor szuper ötlet lehet beszélgetni az óvodapedagógusokkal, óvodapszichológussal, adott esetben a kerületi Pedagógiai Szakszolgálat munkatársaival.

Azt is jó tudni, hogy egy jó környezetből, jól funkcionáló családból érkező gyerek, akit a szülei szeretnek, általában elég reziliens, és az is ritkán fordul elő, hogy egy értelmes, kreatív gyerek, akinek a szülei megfelelően ingergazdag környezetet teremtenek otthon, és kellő szeretetet adnak neki, csupán az iskola hatására elbutul és ellaposodik.

Azon se lepődjünk meg, hogy nagy eséllyel nem találunk olyan iskolát, ahonnan valaki ne vitte volna már el a gyerekét, mert „majdnem tönkre ment”, más meg pont ugyanoda vitte az övét, aki ettől „kivirágzott”. Abban is hiszek, hogy érdemes elsőre triviálisnak ható szempontokat is mérlegelni, és nem csak azt, hány MTA-doktor került már ki az adott intézményből.

A legfontosabb például, hogy jó-e az iskola légköre, és kedvesek-e a tanítók. Az is kritikus kérdés, mennyire van messze az intézmény. Aki bumlizott már át a fél városon egy hullafáradt kisiskolással és egy ötkilós táskával, vagy üldögélt már feszülten egy órát a dugóban ahelyett, hogy a parkban focizna a gyerekkel, az tudja, hogy ez mennyire fontos.

Azt is mérlegeljük: nem biztos, hogy tudjuk, mi a jó a gyerekünknek hosszú távon, és ez nem feltétlenül olyan rettenetes. Lehet, hogy fél év után kiderül: mégis átvinnénk más iskolába, és a mi gyerekünk szenved attól, amiben más meg kivirágzik

– ezek akkor is simán megtörténhetnek, ha a lehető legkörültekintőbben állunk neki az iskolakeresésnek, és lehet, hogy akkor sem történnek meg, és minden csodálatos lesz, ha egy pillanatig sem törtük azon a fejünket, hova menjen, hanem küldtük a körzetesbe. 

Szerintem engedjük el azt az ideát is, hogy már az első osztállyal komoly befektetést teszünk a gyerek jövőjét illetően, mert rengeteg minden történhet még hat és tizennyolc éves kora között. Például lehet, hogy akkor már a mesterséges intelligencia veszi át az ügyvédek helyét, és mindenkibe olyan chipet ültetnek, amitől gond nélkül beszél majd három idegen nyelvet, mi meg vért izzadtunk, hogy bejuttassuk abba a drága magániskolába, ahol folyékonyan megtanítják két nyelven és ahonnan egyenes út vezet a jogi egyetemre.

A viccet félretéve, szerintem sose felejtsük el szülőként, hogy az elsődleges cél nem a sikeres, művelt és eredményes, hanem a kiegyensúlyozott és boldog gyerekek nevelése, és figyeljünk arra, mi az, ami ezt akadályozhatja, és mi az, ami elősegíti – akár velünk, akár a gyerekünkkel kapcsolatos.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/alvarez

Kerekes Anna