„Addig segítelek az utadon, amíg meg nem jön érted az igazi” – Ezt jelenti ideiglenes befogadónak lenni

–

Sosem felejtem el az első találkozásunkat

Büdös volt, koszos, és annyira félt, hogy fél napon át nem tudtam kiimádkozni a cipősszekrény mögül. Nem volt az a labda vagy virslidarab, ami hatott volna. Agyonaggódtam magam, de mi mást is tettem volna? Életemben először voltam ilyen helyzetben. Óránként felhívtam a szakavatottabb barátaimat, hogy ez tuti oké-e. Aztán a türelem megtette a hatását.

Csinszka – akit a menhelyen még Lédának neveztek, de én Ady kedvesebb szerelmesének nevét szántam neki – először a küszöbig, aztán a szőnyegig, majd az ölembe merészkedett. Bár az első fürdetés egyértelmű mélypontot jelentett a kapcsolatunkban, még így is hamar kialakult köztünk az erős szövetség:

te és én most egy csapat leszünk, és addig segítelek az utadon, amíg meg nem jön érted az igazi.

Ez idő tájt meglehetősen kevés információm volt a kutyatartásról. Régóta vágytam egy négylábú társra, de fogalmam sem volt róla, hogyan kell gazdivá válni. Az ideiglenes befogadás több szempontból is kapóra jött: amellett, hogy különösebb elköteleződés nélkül kipróbálhattam magam benne, ott volt a szervezet adta háttér is (állatorvossal, trénerrel, lelkisegély-szolgálattal), és mellesleg még egy kutyát is megmenthettem.

Ez akkor még sokkal inkább rólam szólt, mint a kutyáról – egy egyszemélyes emberkísérlet volt, amiben kideríthettem, való-e nekem ez az élet.

Azóta öt év telt el, és kiderült, hogy való. Összesen három kutya megmentésében segítettem, és lett egy sajátom is (vagy inkább én vagyok az ő sajátja?), az „idizésről” pedig kissé lekerült a fókuszom – egészen addig, amíg szembe nem jött velem Ferenczi Szoni egyik posztja. 

Szonit régóta követem. Ő alapította az ország talán legmenőbb ideiglenes egyesületét, a Mindenki Fogadjon Örökbe Egy Kiskutyát Alapítványt, az elmúlt tíz évben tizenöt kutyát fogadott be ideiglenesen, és kettőt örökbe. Most épp Jojót „idizi” – egy meglehetősen csinos kis zsemlehölgyeményt –, vele kapcsolatban nemrég hosszasan beszélgettünk. Akkor szembesültem újra azzal, mennyi dilemmát, félreértést, prekoncepciót szül az emberekben az egész procedúra, ami a valóságban a kutyákat kellene hogy szolgálja.

De mi is történik az ideiglenes befogadás során?

„Idizéskor” a gyeptelepekről vagy menhelyekről hozunk ki cicát vagy kutyát, és az időszakos elhelyezésével, valamint szocializálásával segítjük a gyorsabb gazdára találást.

Ezek az állatok általában két-három hónapot töltenek el egy ideiglenes befogadónál, aki gondoskodik az állatorvosi ellátásukról, az etetésükről, és arról is, hogy megtanulják a családi élet olyan rejtelmeit, mint a pórázon sétálás, a tömegközlekedés, vagy a professzionális hasvakartatás.

Ha pedig eljött az idő, „gazdisítunk”: több jelentkezővel randizunk, megnézzük, kivel mennyire passzol a kutyus személyisége, és aztán bízva bízunk benne, hogy olyan helyre kerül, ahol minimum bársonytakaróba bugyolálva alhat a franciaágy közepén. Ez a dolog cuki része, és akkor most jöjjön a kevésbé rózsaszín, Szoni szavaival:

„Az ideiglenes befogadó olyan, mint egy bokszzsák a menhely és a végleges gazdi között. Te fogod fel az olyan ütéseket, amelyeken így nem kell már átmennie a gazdinak. Te tanítod meg arra, hogy ne rágja meg a kanapét, hogy hogyan legyen szobatiszta, hogy milyen egy rendszerben létezni, ahol már nem kell megküzdeni a mindennapi betevőért. Nálad teljesedik ki a valós kis személyisége, ami alapján aztán gazdát választhattok neki.”

Majd hozzáteszi: „Emellett persze egy csomó szépsége is van annak, hogy a kutyus nálad teszi meg az első lépéseket a szocializálódás irányába. És még ha elsőre ijesztő is a tanítgatás felelőssége, a legtöbb alapítvány mindenben segíti az ideiglenes befogadókat.”

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a végleges gazdinak már nincs feladata a kutyussal. A gazdikeresésnél elvárás, hogy a végleges befogadók a jövőben is járjanak tréningre, tanítsák, fejlesszék az állatot, és ne csak a fizikai, hanem a mentális igényeit is kielégítsék. És ahogy az ideiglenes befogadónak az alapítvány, úgy a potenciális befogadónak az „idi” segít mindenben:

nem probléma, ha valaki először gazdi, amennyiben kellő motivációt érez arra, hogy a kutyussal együtt fejlődjön.

De nem szenvedi meg, hogy mennie kell?

Az „idizés” kemény meló. És nemcsak azért, mert az a (jó eséllyel) traumatizált, teljességgel összezavarodott állat az első pár napban szorong, a következő párban pedig felbátorodva kóstolja meg a legdrágább cipőidet, hanem azért is, mert a végére kialakul egy olyan érzelmi kötelék, ami miatt te magad kínálod meg a friss New Balance-eddel. Az első és leggyakoribb kérdés, ami az „idizők, és az ideiglenes befogadók környezetét alkotó emberek fejében megfogalmazódik, az az, hogy hogyan váljunk el a kutyustól. 

Szoni erre mondja azt nekem, hogy az „idizés” egy személyiségfejlődés-beli lépés, ami által az ember valóban felnőttnek érezheti magát.

„Befogadni, támogatni, majd elengedni egy kiskutyát nagyon nehéz dolog, de az ember nem helyezheti saját magát a kutya elé. Persze mindig opció, hogy az »idi« tartja meg az állatot – hogyne lenne –, de ha a körülményeink nem teszik ezt lehetővé, vagy az a célunk, hogy minél több állatnak segítsünk, keresztül kell menni ezen.

Viszont onnantól kezdve, hogy megtalálod azt az embert, aki jó gazdája lehet a kutyának, minden értelmet kap. Természetes, hogy az elválás fájdalmas, de meg kell tanulni elfogadni, hogy te egy állomás vagy az úton.”

Saját példámból is jól emlékszem rá, hogy az elsőre értetlen környezet milyen reakciókat adott, amikor elárultam, hogy Csinszkának gazdája lesz. A legjobb indulatú emberek is képesek voltak bűntudatot kelteni bennem, amiért nem tartom meg, holott nyíltan közöltem az első perctől, hogy ez átmeneti állapot. Mégis bekúsztak azok a bizonyos bűntudatot keltő kérdések a fejembe: lehetséges, hogy egy szívtelen ember vagyok, amiért le tudok mondani róla? Lehetséges, hogy ennek a kiskutyának egy újabb traumát okozok azzal, hogy máshova kerül?

Szoni megnyugtat: nem. Sőt, épp ellenkezőleg. A probléma forrása az, hogy hajlamosak vagyunk emberi érzelmekkel felruházni a kutyákat, holott ők teljesen máshogy működnek, mint mi.

„Nyilván egy kiskutya elkezd kötődni ahhoz az emberhez, aki kimentette őt a menhelyről és aki mellett szocializálódhatott, de a kutyák gondolkodása nem olyan összetett, mint az embereké. A korábbi tapasztalataim alapján azt tudom mondani, hogy általában három hét után kezd lenyugodni a kutyus, és három hónap alatt illeszkedik be teljesen egy új helyen. Utána pedig a világ legboldogabb kiskutyája lesz, ha jó kezekbe került.”

Jobb, ha tudod, a kutyatartás nem csak móka és kacagás

Szoni a jelenlegi „idi-kutyája” kapcsán pár héttel ezelőtt haragos posztot fogalmazott meg az Instagramon. A szövegben ismét a „hogy tudsz rajta továbbadni?” felfogással működő emberekhez szólt, de ezúttal nem a bűntudatkeltés volt a problémája. Amikor rákérdeztem, elmondta: sokszor úgy érzi, ezek az emberek nem gondolnak bele, valójában mit jelent az állattartás, csak annyit látnak az egészből, hogy nedves kis nózik és puha, szőrös tappancsok borítják be az Insta-feedet.

Az ideiglenes befogadókat általában segítik az alapítvány munkatársai, ezzel szemben egy leendő gazdinak fontos végiggondolnia, mivel jár az állattartás.

Sajnos rengeteg példát látunk arra, hogy kutyák és macskák impulzusvásárlás nyomán kerülnek a karácsonyfa alá/szülinapi ajándékba, majd amikor a gazdi szembesül a vele járó felelősséggel, jobb esetben visszaviszi a menhelyre az állatot.

Jobb esetben…

Éppen ebből kifolyólag a gazdakeresés folyamatában arra szokták kérni a lehetséges befogadókat, gondolják végig mind érzelmi, mind anyagi szempontból a kutyatartást.

Nem lehet ugyanis elégszer hangsúlyozni, hogy egy állat akár tizenhat-tizenhét évnyi elköteleződést is jelenthet, és olyan – sokszor váratlan – költségeket, amelyek miatt jobb, ha van pár százezres megtakarítás a számládon.

Azt gondolod, most túlzok? Csak a szemléltetés kedvéért: pár hónapja (még az infláció előtt) lenyelt egy nejlonkesztyűt a kutyám, és az ügyeleten 30 ezer forintért adták be neki a hánytató gyógyszert.

Szoni egyik első ideiglenes kutyusa egy kerítésen akadt fenn, neki egyenesen gyűjtést kellett szervezni az orvosi költségek fedezéséhez.

„Jó, ha az emberben van tizenöt-húsz százalék szentimentalizmus és romantizálás a kutyabefogadást illetően, de a maradék nyolcvan-nyolcvanöt százalékban fontos látni, hogy mivel jár az állattartás. Ideális esetben »csak« évi egy oltással, kevésbé ideális esetben operációkkal, bűzmirigynyomással, allergiával, ami miatt speciális tápot kell venni, és még sorolhatnánk.”

A költség persze nem az egyetlen dolog

Az állattartás bizony stresszel, tervezéssel és lemondással is jár, ami – bár egy idő után rutinná válik – eleinte jókora megpróbáltatást jelenthet egy újdonsült gazdi számára.

„Én minden egyes »idizés« előtt szorongok, hogy mi van, ha a kutyus tönkreteszi a lakást, összeverekszik az enyéimmel, vagy elszökik tőlem az erdő közepén, és soha többet nem találom meg. Fontos tudni, hogy kiszámíthatatlan, hogy ezek az állatok min mentek keresztül, és fel kell készülni a nehezebb forgatókönyvekre is. És arra is, hogy megváltozik a rutinod. Ha péntek esténként sörözöl a haverokkal munka után, akkor innentől be kell iktatnod valahova egy kutyasétát is. Aki állatot fogad be, annak tudnia kell, hogy innentől megváltoznak a prioritásai.”

Hogy ez nehéz-e? Abszolút. Hogy megszokható-e? Maximálisan.

De akkor miért írtam mégis egy riogató bekezdést? Azért, mert az „idizős” időszakom alatt azt tanították nekem az alapítvány munkatársai, hogy

a lehető legrosszabbra is készítsem fel a jövendőbeli gazdikat annak érdekében, hogy a kiskutya biztosan jó helyre kerülhessen.

Hiszen az örökbeadás akkor mondható sikeresnek, ha az állat minden szükséglete kielégül, és a családnak még a legnagyobb vészhelyzetben sem fordul meg a fejében, hogy túladjon a kutyán. Sajnos az utóbbira sok példát láthatunk – csak az infláció hatására rengeteg állat végezte az utcán [erről Csepelyi Adrienn kolléganőnk nemrég ITT írt – a szerk.] –, így jobb, ha csak a legelszántabb gazdijelöltek mennek át a szűrőn. 

Ha pedig kiállod a próbákat, a méltó jutalom sem marad el. Az a hála, az a szeretet, az a lojalitás, amit az elmúlt négy évben minden együtt töltött percben megkapok, a kapcsolódás egy olyan új minőségét hozta be az életembe, aminek a létezését nem is sejtettem. És ez már egyáltalán nem egyirányú: míg én biztonságot és ételt adok, a kutyám mentális szupport, kirándulótárs, mókamester és pedagógus egy személyben. Ezt látva pedig eltörpül az összes kezdeti nehézség, amit átéltünk. Utólag úgy érzem, csak még tovább építették a kapcsolatunkat az akadályok. 

Ha kutyát szeretnél, először a menhelyeken nézz körbe

Az, hogy a magyar menhelyek nehéz helyzetben vannak, nem új keletű információ, azonban – ha lehetséges – a probléma még tovább fokozódott globális szinten a világot érintő krízisek miatt.

A pesszimistább állatvédők azt mondják: aki kutyára vágyott, az már szerzett magának, szinte nem maradt szabad család a menhelyeken nyomorgó ebeknek. És akkor a nemzetközi viszonylatról még nem is beszéltünk: míg Németországban példás módon kezelik az állattartást, onnan csak pár óra repülőútra, például Marokkóban tilos az ivartalanítás, Spanyolországban kilövik a galgókat, Görögországban meg kutyák tucatjai futkároznak az autópálya mellett.

  

„Én buborékban élek, sajnos nem igazán tudom megérteni azokat, akik mentés helyett vásárolnak – leszámítva természetesen a munkakutyákat. Pláne, hogy a fajtatiszta kutyák nyolcvan százaléka szaporítótól jön, hiszen az emberek nagy része nem tudná kifizetni a törzskönyvezettek árát. Ha ők nem lennének, még akkor is elég kutya lenne az országban ahhoz, hogy mindenki megtalálja a számára tökéleteset. Rendszerszintű változás kellene, ez nem kérdés. És erre remek példa a német modell, ahol jogosítványhoz kötik az örökbefogadást” – mondja Szoni, hozzátéve: azt is fontos látni, hogy egyénként mit tehetünk meg.

Amellett, hogy kijárhatunk a menhelyekre sétáltatni, vagy segíthetünk a táp- és az orvosi költségek fedezésében, ideiglenes befogadóként is tehermentesíthetjük a gyeptelepeket. Ez talán a leghatékonyabb módja a segítésnek egyéni szinten, hiszen rengeteg féle-fajta személyiségű állat lapul a menhelyeken, és akkor a fajtamentő egyesületekről még nem is beszéltünk.

„Én nagyon bízom az új generációban, amelynek tagjai ha fizetőképesek lesznek és önállók, talán kellő rálátással rendelkeznek majd ahhoz, hogy vásárlás helyett mentsenek. Abban reménykedem továbbá, hogy az ideiglenes befogadás is egyre elterjedtebb lesz még akkor is, ha a kutyamentés sokszor szélmalomharcnak tűnik. Ha az embernek van ideje és kapacitása, mindig érdemes egy kis védtelen léleknek helyet biztosítani.”

Képek: Ferenczi Szoni

Takács Dalma