Ha Istenben hihetünk, a világbékében miért nem?

–

A naiv kis hippi

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy én csak azért lehetek ilyen szabadlelkű, mert naiv vagyok. Mert ugyan ki hihet még az elfogadásban, egyenlőségben és egyéb csacsiságokban, ha nem valami naiv kis hippi? Igen, nagyjából így hangzott ez el. Ez a valaki amúgy szélsőségesen másképpen gondolkodik, mint én, és így próbált tenni irányomban egy gesztust, hogy nem ítél el a „liberalizmusom” miatt, nem haragszik, nem gyűlöl, csak megmosolyogtatja.

Sokat gondolkodom ezen. Hiszen nem vagyok vak, olvasom a híreket, tudom én, hogy nincs se elfogadás, se egyenlőség, világbéke pedig aztán végképp a kanyarban sincs. De attól még hihetek benne, nem?

Nem vagyok vallásos, mégis az én fejemben az él, hogy nincs itt köztünk fizikai valójában az Isten (vagy nevezzük akárminek, akárkinek), de attól még hihetünk benne. Hát akkor pont egy másik megfoghatatlan dologban, a békében ne lehetne?

Állandóan ugyanabba a folyóba lépünk

Persze, nem könnyű. Tavaly februárban megrendült a világunk, amikor kitört a háború Ukrajnában. Emlékszem, napokig csak meredtem magam elé, szánalmas módon az Imagine-t bömböltettem, és őszintén nem értettem, hogy tarthatunk itt már megint. Mégis hogy? Hányszor kell még ugyanabba a folyóba lépnünk, mielőtt felfogjuk, mit teszünk magunkkal és egymással? Meddig még?!

Emlékszem, kislány koromban mennyire féltem, hogy vajon megismétlődhet-e, ami nagypapámékkal történt a háborúban. A szüleim nyugtatgattak, de sosem sikerült igazán megnyugtatniuk, mert mindig éreztem a hangjukban az ambivalenciát. Hiszen nekik már ott lebegett a szemük előtt a balkáni háború és Ruanda is. Ők már tudták, hogy igazándiból csak a helyszínek és a szereplők változnak, és a lépték, de a forgatókönyv ismétlődő. 

„Ugye apa nem megy harcolni?”

Már nem vagyok kislány. Anya vagyok. És a kilencéves gyerekem meglátott egy címlapot, amelyen a miniszterelnököt idézték, aki szerint szépen lassan mi is belecsúszunk a háborúba. A gyerek hetekig nem beszélt erről, ízlelgette magában. Láttuk, hogy valami bántja, kérdezgettük, próbálkoztunk megtudni, mi lehet az. Aztán egy nap, iskolából hazajövet, az egyik bombás-szankciós plakátot nézegetve kinyögte: „Ugye apa nem megy harcolni?”

Nem is értettem, miért kérdez ilyet. Aztán elmondta, hogy látta azt a címlapot és hogy nem akarja, hogy nálunk is háború legyen, és félti az apját, mert akkor neki is el kell mennie. Megnyugtattam. Legalábbis próbálkoztam. Elcsendesítettem minden hangot, ami az ellenkező irányba vitt volna.

Ugyanis hiába hiszek rendületlenül a békében, látom, amit látok, és tudom, hogy attól még, mert én hiszek, az emberiség nem tanul. Vagy talán tanul, de nem elég gyorsan. Ebben a pillanatban viszont az volt a feladatom, hogy függetlenül attól, hogy mit hiszek és mit látok, meg kell nyugtatnom a gyerekemet. Elmondtam neki, hogy nem, apa nem megy harcolni, nem fogunk háborúzni, de ha mégis arra haladna a dolog, időben megyünk, együtt, mindannyian, ne féljen.

Szorongó szülő nyugtat szorongó gyereket

Azóta se tudom, jól válaszoltam-e. Honnan is tudhatnám? Úgyis utólag derül ki.

Mindegy, milyen korban élünk, úgy tűnik, a háború valahogyan mindig ott lebeg a fejünk fölött. Vagy mint múltból kísértő sötét folt, vagy mint egy rettegett lehetőség. A mindenkori szorongó gyereket a mindenkori, szintén szorongó szülő próbálja megnyugtatni, és közben imára kulcsolja az ujjait, hogy a jövő ne cáfolja meg.

A háború kirobbanásakor azt hittem, ezt az érzést sosem lehet megszokni. Hogy ártatlanok ezrei halnak meg a határ másik oldalán. Hogy szétlövik a várost, ahol tizenpár évvel ezelőtt jártam. Hogy a nemi erőszakot háborús stratégiaként használják. Megint. Még mindig. Nem hittem, hogy lehet adaptálódni az érzéshez. De hát ezt hittem a Covidról is. Aztán tessék, már szinte jó ismerősként üdvözöltem a második csíkot a teszten, amikor tavaly év végén (abban az évben harmadjára) karanténba kerültünk. Na jó, az üdvözlés talán túlzás, de a lényeg az, hogy ezt az érzést is meg lehet szokni. Hogy elkapsz egy vírust és egy bő hétig nem hagyod el a lakást. Hogy ilyen képtelenségek történnek meg, hogy kétszáznegyven kilométert utazik az apukám, csak hogy felhozza a lányomnak sütött szülinapi tortát, és maszkban letegye az ajtónk elé.

Betonbiztos erőddé válni

Szóval, amikor visszagondolok az eltelt egy évre, egyszerre szívszorító és felemelő, hogy milyen könnyen és gyorsan alkalmazkodunk a nehéz időkhöz. Kihozza belőlünk – na jó, más nevében nem beszélek, szóval belőlem – a legjobbat és a legrosszabbat is.

Ezek az idők kényszerítettek arra, hogy jobban magamba nézzek és kezembe vegyem az életem. Terápiába fogtam, belemerültem a jógába és némileg a spiritualitásba is. Lehet mosolyogni megint, lehetek én a naiv hippi, vállalom.

De megéltem az összeroppanást a terhek alatt, és bármi vár is ránk, nekem kutya kötelességem a lehető legstabilabb oszlopnak lenni a gyerekeim számára. Ehhez meg kell erősödnöm.

Újra kell építenem magam, az alapoktól, hogy ne egy mocsárra húzott zűrzavaros épület legyek, hanem egy betonbiztos, sziklaszilárd erőd. Szép ablakokkal, napfényes szobákkal. 

Hogy még mindig hiszek-e a békében?

Hiszek. Elképzelem, ízlelgetem. És próbálom megteremteni, manapság divatos szóval: „bevonzani”.

Teszek érte a magam módján, ahogy csak lehet. Ami erőm van, azt igyekszem sokszorosítani és kilőni az univerzumba, hogy jusson azoknak is, akinek nagyobb szükségük van rá. Nevetségesen hangozhat, de nem tudjátok elvenni tőlem a hitet, hogy van egy erőtér, amihez igenis hozzá tudjuk tenni a magunkét. És tudom, nem vagyok ezzel egyedül.

A világ persze közben próbára tesz, satuba fog. Próbálja elhitetni, hogy én működöm rosszul. Még az is lehet, hogy igaza van. De én legalább nem ártok ezzel a felfogással. És ez az, amit mindenekfölött a szemem előtt tartok: hogy ne ártsak. Márpedig, ha nem hinnék többet az emberi jóságban, az elfogadásban, a szeretetben, a csodában, a békében, az maga lenne az ártalom. A vég. Legyek hát inkább naiv, vagy nevezzük, aminek akarjuk. Akárhogy is, igyekszem kitartani. Hogy sikerül-e, jövőre megírom.
Addig is építem az erődöm. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Masha Raymers

Szabó Anna Eszter