Wilma Mankiller, az első nő, akit cseroki törzsfőnökké választottak

–

Wilma Pearl Mankiller 1945. november 18-án, az oklahomai Tahlequah-ban született a család hatodik gyerekeként. A lány az A-ji-luhsgi cherokee nevet kapta, ami virágot jelent, a Mankiller, vagyis Emberölő családnév viszont egy olyan katonai kitüntetésre utal, amivel a falut az ellenségektől megvédő harcosokat jutalmazták. Wilma egész élete során ötvözte ezt a kettősséget.

Minden egy költözéssel kezdődött

A lány és családja a szövetségi kormánynak az őslakosok urbanizálására tett kísérlete részeként az 1950-es években Kaliforniába költözött. Wilma az 1960-as évek aktivista mozgalmaiban felnőve több, az őslakosok jogaiért folytatott küzdelemben is részt vett, más főiskolai hallgatókkal együtt tüntetett a kisebbségek és a nők polgári jogaiért. Csatlakozott az Amerikai Indián Mozgalomhoz, amelynek székhelye az a San Franciscó-i központ volt, amelynek később az igazgatójává is vált.

Egy időben Wilma részt vett a két afroamerikai egyetemista, Huey P. Newton és Bobby Seale által alapított Fekete Párducok mozgalom korai tevékenységeiben is, amelynek keretein belül idős embereket támogatott. 1969-ben pedig az Alcatraz szigetének másfél évig tartó, őslakos diákok általi megszállása arra ösztönözte, hogy az indiánok polgári jogaiért szálljon síkra.

Támogatta a mozgalmat, és ellátmányt gyűjtött a szigeten tüntetők számára. 

Az 1970-es években Mankiller kampányba kezdett, és miközben mindent megtett annak érdekében, hogy a Pit River törzstől a kaliforniai aranyláz idején illegálisan elkobzott földekért megfelelő kártérítésben részesüljenek a helyiek, a jogbeli jártasságát tapasztalati úton szedte magára. 

Vissza a gyökerekhez

Végül visszaköltözött Oklahomába, hogy segítsen az őslakos közösségeknek. Azt vallotta, hogy a megfelelő erőforrások rendelkezésre bocsátásával minden adott lesz a törzsek fejlődéséhez és felvirágoztatásához. Kollégájával és későbbi férjével, Charlie Soappal egy kis közösséget, az oklahomai Bellt választották ki, hogy vízvezetéket építsenek a lakosok számára, akiknek korábban nem volt folyó vizük. Úgy tervezte, hogy az emberek maguk építik majd meg a vízvezetéket. Férfiak, nők és gyerekek együtt dolgoztak a vízhálózat kiépítésén, Mankiller pedig elhozta a reményt, hogy az őslakosok maguk határozhatják meg a jövőjüket. Szellemének és üzenetének lényege, hogy az őslakosoknak nem kell a marginalizált szegénységben maradniuk.

A saját vízvezetékek és kórházak építése az egyéni és kollektív kontroll érzését adta a helyieknek, és hiába teltek közben az évek, Mankiller nem ismert lehetetlent.

A nő sikerét látva 1983-ban Ross Swimmer felkérte, hogy szálljon be a törzsfőnökválasztási kampányába. A kampány során Wilmát több alkalommal is halálosan megfenyegették, egész egyszerűen azért, mert nőként kért helyet magának a döntéshozók asztalánál. Végül Swimmert megválasztották, a helyettese pedig az ellenkezések és támadások ellenére Mankiller lett.

1985-ben, amikor Swimmer lemondott, Wilma Mankiller vált a cserokik vezetőjévé – nőként először. A két évvel később esedékes választáson aztán ismét neki szavazott bizalmat a törzs, bár ekkoriban többnyire férfiak uralta törzsnek számított a cseroki, Mankiller személyes céljául tűzte ki, hogy visszahozza a közösségre korábban jellemző, nemek közötti egyensúlyt.

Egy újabb megnyert választás

1991 márciusában Mankiller újraindult, és megnyerte a választást. Nem sokkal később meghívást kapott, hogy más indián vezetőkkel együtt találkozzon a Fehér Házban George W. Bush elnökkel. Bush tisztviselői – Reaganéivel ellentétben – fogékonyak voltak a törzsi vezetők véleményére, és Mankiller remélte, hogy a vezetők közötti kapcsolatok új korszaka következik. Hivatala során küzdött az indiánok oktatásának központosítása ellen, de ellenezte az oklahomai képviselőház által tett törvényjavaslatot, amelynek értelmében külön adót szedtek volna az indián dohányboltokban nem indiánoknak eladott termékek után.

Főnöki megbízatása után, 1996-ban Mankiller a Dartmouth College vendégprofesszora lett, és az amerikai őslakosok tanulmányainak programjában tanított.

A következő évtizedekben országszerte tartott előadásokat az egészségügyről, a törzsi szuverenitásról, a nők jogairól és a rák felismerésének fontosságáról is.

2010 márciusában kiderült, hogy Mankiller hasnyálmirigyrákban szenved, majd alig egy hónappal később, 2010. április 6-án életét vesztette. Több mint ezer ember vett részt a Tahlequah-ban található Cherokee Nemzeti Kulturális Parkban szervezett gyászszertartáson, köztük például Chad Smith, a cserokik hivatalban lévő főnöke, Brad Henry, Oklahoma kormányzója, Dan Boren amerikai kongresszusi képviselő, és Gloria Steinem.

Ellentmondásokkal teli örökség

A cseroki nép identitásának megőrzése iránti meggyőződésében Wilma Mankiller kizárta az eltérő csoportok leszármazottait a törzsi tagságból. Annak ellenére, hogy ez szöges ellentétben állt mindazzal, amit korábbi aktivizmusa során képviselt, voltak, akik vele együtt úgy vélték, hogy annak, aki cserokinak vallja magát, bizony cseroki vér kell hogy folyjon az ereiben. 

Ennek következtében – önrendelkezési törekvések jegyében – Mankiller kiutasította a törzs közel háromezer, felszabadított rabszolgáktól származó tagját, mert nem csörgedezett bennük indián vér, a módosított cseroki alkotmány értelmében pedig megtagadták a kiutasítottaktól az élelmiszersegélyt és a lakhatást, ami még ma is konfliktusok forrása.

Bár a pályáján voltak megkérdőjelezhető döntései, Wilma Mankiller rendíthetetlen maradt, és harcosként foglalt állást a népe védelmében. Ő hozta el a gazdasági fejlődést, az oktatás és a lakhatás lehetőségeit nemzete számára.

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Peter Turnley / Corbis / VCG

Mózes Zsófi