„Te jó ég, sz*pok a pénzért! És lehánytam a vendéget” – A Védelem alatt című film prostitúcióból szabadult nők talpra állását mutatja be

–

Lakatos Marcsi nem akármilyen nő. Penge agya van, csak úgy ragad rá az információ, és lehengerlő életerő árad belőle. Egyetlen fiáért, Lénárdért a tűzbe menne, csak attól megkímélje, amin neki kellett átmennie gyerekként. Azt gondolnád, ezekkel a képességekkel bármi lehet belőle! És mégsem, valahogy az istennek nem sikerül saját lábra állnia.

Pedig a Baptista Szeretetszolgálat már évek óta támogatja, segíti, és Marcsi próbálkozik is. De nem olyan könnyű ám egy sokszorosan traumatizált gyerekkorból, és az abból fakadó korai prostituálódásból (amibe természetesen nem önszántából került 11 évesen) felépülni. És bízni. Bízni az emberekben – akik számára ő csak egy cigányasszony –, és bízni saját magában, hogy megy neki egyedül is.

Az a csoda, hogy a mellé kirendelt szociális munkásban, Toszeczky Renátában meg tud kapaszkodni, rá meri bízni az egész életét.

Más szemszögből azonban mégsem csoda: Renáta maga a kőszikla, aki mindent elbír, mindent megold, mindent tud. A film igazából róla szól, az ő szakadatlan küzdelméről, ami hol eredményre vezet, hol félbemarad, hogy kudarcba fullad. Mert ilyen ez, hiába van meg benne az eltökéltség, a segítő szándék, a szükséges keménység, és a legalább olyan fontos együttérzés, szeretet, egyedül senkinek a sorsát nem tudja megváltani. Még ha ő erre esküdött is fel, még ha az egész életét ráteszi is erre – ahogy mondja.

Marcsi csak az egyik pártfogoltja, akinek a sorsát követjük egy darabon a Védelem alatt című doksiban, de ott van még Niki és Szabina – a Marcsinál vélhetően fiatalabb, elveszettebb nemzedék. Szabinával ismerkedünk meg a film elején, amint szembesül vele, mit jelent, ha nem tudja kifizetni a gázszámláját. Hogy akkor a kicsi fiát is elvehetik tőle, az egyetlen kincsét, az élete egyetlen értelmét. Most kezdi csak megismerni a felnőtt valóságot, mint akinek minden új még: a csekkek, az álláskeresés, önmagában az, hogy a saját házának kulcsát neki kell magánál tartani és vigyázni rá.

„Holnaptól tanfolyamot indítunk neked. Az lesz a címe: az élet iskolája” – mondja neki Renáta rejtett indulattal, mivel ezúttal az ablakon kellett bemászni abba a házba, amit a szeretetszolgálat jóvoltából megvehetett egy kis faluban, így a szerelő csak úgy tudja felmérni a terepet, ha bemászik az ablakon, Szabina ugyanis nemcsak ártatlan mosollyal késett a találkozóról, de még a kulcsot is elfelejtette magához venni.

Egyszerűen nincs otthon az életben, egész eddig mások parancsoltak neki, mások igényeit elégítette ki, az ő akarata, életereje nem létezett. Ezt kell most megtalálnia apró lépésenként.

Niki ugyanez az eset, így ők ketten jól megértik egymást, amíg a közös menedékházban élnek, és együtt gondozzák a gyerekeket. Mert gyerek az mindenhol van, apa meg sehol. Úgy egyáltalán, férfiak sincsenek sehol a képben, vagy csak jelentéktelen mellékszereplőként. És ez így volt már Szabina, Niki, Marcsi, sőt Renáta gyerekkorában is. Vagy leléptek, vagy börtönben ülnek, vagy bántalmazók. És ez nem egy feminista vádbeszéd, ez nem külön napirendi pont, ez csak a valóság, amiben boldogulni kell.  

De térjünk vissza Renátához, aki tehát együtt érez, szinte együtt lélegzik a lányokkal, és bizonyos traumákban még osztozik is velük, csak szerencséjére nem ugyanazon a szinten. Megtapasztalta a bántalmazást, de nem verték, nem adták kurvának, csak elnyomták és kihasználták. Apa nélkül nőtt fel, de legalább az anyjára számíthatott – a pártfogoltjainak még ennyi sem jutott. Ő is egyedül maradt a gyerekeivel, de legalább van végzettsége, állása, otthona, baráti társasága, életcélja, fellépése, élettapasztalata, és jó kapcsolata a környezetével. Renáta példakép lehet, és nemcsak az önálló életük első lépéseivel próbálkozó lányoknak, hanem bárkinek.

Több ilyen nőt kéne ismernünk, mint ő. Több ilyen nőt a közéletbe! És akkor nincs mellébeszélés, nincs handabanda. Miért nem lehet, hogy az országot olyan nők is irányítsák, mint Renáta? Akik két lábbal állnak a földön, láttak már mindent, és van igaz hitük.

Azért a kedvenc részem az, amikor Renáta meglátogatja egy volt pártfogoltját, Zsuzsit, aki mára tisztes családban él, rendezett körülmények között, három gyerekkel. Szép roma család, sosem gondolnád, mi van mögöttük. És itt mintha szerepcsere történt volna: most Zsuzsira lehet támaszkodni, ő a stabil, aki mindent ért, és látja Renátát kívülről. Mintha ő lenne Renáta szupervizora. És pontosan ezzel mutatja meg, hogy ebben a rendszerben mindenki milyen törékeny (az is, aki erősnek látszik, hát még, aki tétova), és hogy egymásból kell erőt meríteniük, nem számíthatnak senki másra. 

Hát, én azt mondom, a Védelem alatt az a film, amit jó volna mindenkinek látnia. Hogy megbecsüljük azokat, akik azért dolgoznak, hogy ennek a társadalomnak a legelesettebb, legkihasználtabb tagjait visszavezessék egy emberhez méltó életbe, amiben a gyerekeik egészségben, szeretetben nőhetnek fel – ha küzdelmekkel együtt is. Mert hát, kinek nem kell küszködni? De ha lemondunk róluk – és úgy tűnik, az állam és a többség részéről egyelőre teljes közöny övezi őket –, azzal csak újra meg újratermeljük a problémát. Érdemes látni ezt a felemelő harcot, hogy aztán a pofánkba basszák az eredőjét: a nyomort, a kizsákmányolást, a gyermekbántalmazást: Marcsi gyerekkorát. És azt a pillanatot, amikor kiokádja magából az egészet a kuncsaft ölébe, és ráébred, hogy ebből elég.    

Képek: Riot Pictures & Kino Alfa

Gyárfás Dorka