–

Ma is tisztán emlékszem arra a napra, amikor kisiskolások voltunk, és bejött hozzánk a Tiszalöki Kossuth Lajos Általános Iskola igazgatóhelyettese, Cserés tanárnő, és azt mondta: „Fogalmatok sincs még róla, hogy minek vagytok a birtokában. A fiatalságnak. Előttetek áll az egész élet, bármi lehet belőletek, bármit elérhettek, csak rajtatok áll, mennyire veszitek komolyan a tanulást. A fiatalságotok olyan kincs, amit majd később tanultok meg értékelni.”

A tízéves kölykök jobbára zavartan mosolyogtak a váratlan beszédtől. Fiatalság? Előttünk álló út? Mit értettünk mi akkor mindebből? Minél hamarabb felnőttek akartunk lenni, azt akartuk, hogy senki ne mondja meg nekünk, mit csináljunk (akkor nem tudtuk, hogy felnőttként se lesz ez nagyon másként). De Cserés tanárnő beszéde, a kedvessége mélyen megmaradt bennem, ma is kristálytisztán emlékszem rá, milyen meggyőződéssel beszélt hozzánk. 

Ma már tudom, milyen fontos útravalót adott, még ha akkor nem is értettem. 

Voltak még más tanárok is, akik formáltak

Akiktől több lettem, akiknek hálás lehetek, még akkor is, ha mindezt akkor nem volt lehetőségem kifejezni igazán, vagy nem is fogtam fel akkor még a jelentőségét annak, amit kaptam, csak most, évtizedekkel később esett le a tantusz.

Az általános iskola alsó tagozatában Kobzos tanító néni volt az osztályfőnökünk. Az ő kedvessége, szelídsége, megértő lénye segített megszokni a rendszerben való létezést. Az első pillanattól kezdve imádtam suliba járni (ez nagyban neki is köszönhető), lázasan készültem a legelső iskolanapomra. Akkor törölték el a kötelező uniformist, és varrhattunk pillangókat a köpenyünkre, mert azért még hordtuk, de már nem volt annyira egyenruha hatása.

Pontosan emlékszem, milyen érzés volt bemenni legelőször az iskolába, hova ültem, hogyan fogadtak, mennyire meg voltunk szeppenve a többi osztálytársammal együtt, és milyen lázas igyekezettel készültünk az órákra. A tanító nénink nélkül pedig, hiszem, egészen másfajta viszonyban lennék az iskolával.

Felsőben már tudtam, merre vezet az utam

A rajztehetségem idejekorán megmutatkozott, ezért Márti nénihez jártam különórára, akitől rengeteget tanultam, és aki rengeteget dicsért. Nemcsak technikai tudást adott át, hanem felkészített lelkiekben a versenyekre is, amelyeket sorra meg is nyertem.

Márti néni adta át nekem, hogy fontos a tehetség, de szorgalom nélkül semmire nem megyek, mert a tehetség olyan, mint a föld, amelyet be kell vetni.

Az általános iskolás angoltanárom is hasonlóan erős hatást gyakorolt rám

Putnoki tanárnő – isten nyugosztalja, azóta már nincs közöttünk – remek nyelvérzékkel megáldott ember volt, kiváló kiejtéssel beszélte az angolt, és olyan játékosan adta át nekünk a tudását, hogy az biztos alapokat adott a későbbiekben az angolhoz. De ő nemcsak tanár volt nekem, hanem egy kicsit barátnő is. Különórára rendszeresen jártunk hozzá, és ott mindig kaptunk tőle lelki útbaigazítást, megértést és külön törődést is. Nagyon szerettük őt, mélyen érintett a néhány évvel ezelőtti halálhíre.

De a középiskolás évek voltak a legfontosabb iskolaéveim

Az ott megtapasztalt szabadság, a kreativitásra való nevelés, a gondolkodásmód, amit átadtak, fontos alapjait tették le annak az embernek, aki ma vagyok. Egy életen keresztül hálás leszek a Nyíregyházi Művészeti Szakközépben eltöltött évekért, mert az a szabad, alkotó ember, aki lettem, nem létezhetne anélkül az iskola nélkül, ahol kvázi felnőttként kezeltek és neveltek minket az első pillanattól kezdve, egyenrangú partnerként.

Az első számú, rendkívül fontos tanárom a Művészetiből, az osztályfőnököm volt, Gyomai Éva. Annak ellenére fontos volt, hogy matekot tanított (ez egy triggerpont), és vitathatatlanul nekem gyenge képességeim vannak a matematikához (nem mintha büszke lennék rá). Családot varázsolt az első osztályából, úgy tudott minket szeretni, és felnőttként kezelni, hogy közben erélyes is volt, viszont egy percig nem utáltuk érte. (Engem egyszer meg is buktatott matekból, ami aztán a hasznomra vált, mert magamhoz képest jó érettségit tettem végül.)

Egy reálos oktatónak egy művészeti iskolában olyan tanítani, mintha kisegítőben lenne. De Gyomai derekasan helytállt! Fiatal kora ellenére – talán harminc se volt, amikor megkapott minket. A mai napig jó barátságot ápolok vele. (Ő majd megírja kommentben, hány éves volt akkor, mert mondom, hülye vagyok matekból, nem tudom kiszámolni, és le is fog szidni, már most tudom, hisz rendszeres olvasója a WMN-nek.)

A művészetiből egyetlen művésztanárt sem tudnék kiemelni

Mert az összes fontos volt, mindegyiküktől jelentős útravalót és szakmai tudást kaptam. Úgy beszélgethettünk a rajzoktatáson vagy a szakórákon, művtörin világnézetről, közügyekről, hogy abban nem volt semmiféle ideológiai terelgetés, erőszak, egyszerűen csak kíváncsiak voltak a véleményünkre, és beszéltek arról, amit ők tapasztaltak.

Soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor a két repülő lerombolta az ikertornyokat 2001-ben, épp alkotótáborban voltunk a sulival, és egy apró tévén néztük a tanárok szobájában a hihetetlen képeket.

Akkor beszélgettünk először terrorizmusról, akkor tapasztaltuk meg először, mit jelent, ha a történelem a szemünk előtt zajlik. Megrázó élmény volt. És jó volt, hogy kérdezhettünk.

A rajzon és a szakmai tárgyakon kívül az irodalom is közel került hozzám a középiskolában Zomboriné Klára révén. Ő volt a suli szigorú irodalomtanára, de úgy megszerettette velem mégis az irodalmat, azzal, ahogyan beszélt róla, hogy meghatározta a sorsomat. Már akkor prímán írtam fogalmazást, amit ő sosem felejtett el kiemelni. Megkövetelte a tudást, nem volt nála pardon ebben, és ezért örökké hálás leszek neki. Én minden irodalomóráját élveztem. Látta bennem ő is a fantáziát, és egyszer felkészített egy versmondó versenyre, ahol megtanította nekem, hogyan kell dalolva, ütemesen elmondani Weöres Sándor megrázó, csontig hatoló versét, a Harmadik szimfóniát. Bár nem nyertem azon a versenyen, a mai napig kívülről fújom:

„Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmas…” 

A tanárokat sem feledem, akik sokat jelentettek nekem.

Bizonyos, hogy a tudás nem vész el, az a tiéd, és annak birtokában leszel valaki. Ahogy Cserésné mondta anno nekünk, a csillogó szemű kisiskolásoknak: a fiatalság hihetetlen hatalom, és a tudás is az. Az egyik elmúlik, a másikat pedig senki nem veheti el tőlünk, ha egyszer megszereztük, és életünk végéig gyarapítható.

Nekem ezt a bizonyosságot adták a tanáraim.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Peter Cade